A szeme nem volt közönséges; nagy, szép vágású, értelmes nézésű barna
szem volt – az ember azt mondta volna, hogy jól kinyilt szemmel nézi a
világot – és valami vöröses fény égett benne, a min szivesen
rajtafelejtkezett a szoknyavadászok nyugtalan, ugrándozáshoz szokott
tekintete. A szempillája sűrű; a szemöldöke sötétebb szinű, mint a haja;
a szája húsos, de annál felötlőbben formás. Az alakján is volt valami
nem mindennapi, valami urias, a mi sehogy se illett ahhoz a szegényes
étteremhez, a honnan éppen most költözködött ki a nem éppen válogatott
vasárnapi közönség. Rózsával telerakott, fűszinű kaczkiás kalapja szebb
estéket is láthatott, már akár az ő, akár másvalakinek a fején; a
ruházata majdnem annyi izlést mutatott, mint a mennyi szegénységet… De
mégis csak az volt a legnevezetesebb rajta, hogy nagyon, iszonyúan
náthás volt.
Ha az embernek olyan nagy bánata van, hogy folyton sírnia kell és ehhez
még iszonyúan náthás: ez csakugyan a legtöbb, a mi egy szegény nőt
vasárnap este a vendéglőben érhet.
Szerette volna a fejét a jobbkezével megtámasztani vagy meg-megsimogatni
a homlokát; szeretett volna az asztalra könyökölni, arczát a két
tenyerébe temetni, és úgy búsulni… De a náthája nem engedte. A
zsebkendőjét egy perczig se tehette el; a zsebkendőjének nagyon sok
dolga volt. Hol a szemét kellett törülgetnie, hol az orrát; a
legtöbbször mind a kettőt. Hát inkább csak az orrát törülgette és
hagyta, hogy a nagy, vastag könnycseppek végig folyjanak az arczán.
Éjfél elmult. A vasárnapi közönség nagy tömege már tovább állott, ki
haza, ki máshová; az egy-két maradi vendég is sorra elszállingózott. A
közelükben nem ült senki. A czigány a hosszúkás étterem bejáratánál
játszott, és ők ketten, messze ezektől, a legbelső sarokasztalnál
szomorkodtak. Nem ügyelt rájok senki; csak az álmosan kódorgó pinczérek
vetettek feléjök néha egy-egy lapos pillantást. A náthás nő nem törődött
velök. Nem szégyelte, hogy sír. Hiszen ezek úgy se látják többet!
Előbb még semmi bajuk se volt. Előbb még a nátha se bántotta ennyire.
Hanem a náthát semmi se bátorítja fel annyira, mint a sírás. Attól
fogva, hogy elkezdett sírni, az orra többé nem hagyott neki békét.
Előbb még ettek, ittak, nevetgéltek. De mikor a vendégek egyszerre csak
nagyon meggyérültek és a pinczérek kezdték eloltogatni a fölösleges
lámpákat, a hadnagynak eszébe jutott, hogy az idő eljár, s hogy hiába
halogatja, végre is elő kell állania a komoly mondanivalójával. Az arcza
elkomolyodott, s a náthás nő egy pillanatnyi ábrándos szótlansága után,
hirtelen kibökte, a mi a szivét nyomta, katonásan, bátran, a dolog
lényegébe vágva, már a hogyan szokta:
– Tudod-e, Anna, hogy ma utóljára vagyunk együtt?!
Anna éppen az orrát akarta kifújni, de ijedtében egy pillanatra
felfüggesztette ezt a műveletet és azt kérdezte:
– Megbolondultál?
A hadnagy hátradőlt a széke támlájára, kinyujtotta a jobblábát egész
hosszúságában, és így neki készülődve a bővebb megokolás munkájának,
benyúlt a zsebébe, elővette ezüst czigaretta-tartóját, s mialatt szép
lassan, csöndesen beszélni kezdett, egy czigarettát sodort magának.
– Megmondtam neked előre – szólt a hadnagy, minden szónak megadva a
kellő nyomatékot – a legelső napon megmondtam, hogy csak addig maradok
veled, a mig rajtam kivül nem lesz semmiféle ismeretséged.
– No és? Hát van nekem más ismeretségem is? Hol van? – álmélkodott Anna.
És körülnézett: nincs-e a teremben valaki, a kinek a jelentkezése vagy
viselete nem tetszik a hadnagynak? Nem állított-e be a vendéglőbe valami
huszártiszt?
– Ne tagadd, mert láttak – folytatta a hadnagy – háromszor is láttak,
mindig ugyanazzal.
Nem nagyon izgathatta a dolog, mert miközben ezzel előállott, lassú
tempóban forgatta az asztalon a czigarettatartót, s a szeme arrafelé
tévelygett, a merre a czigányok játszottak.
– Kivel? – szörnyűködött Anna.
– Nem tudom, hogy hívják és kicsoda-micsoda. Csak annyit tudtak mondani
róla, hogy magas, szőke ember, pofaszakálla van, szemüveget hord, és
jómódúnak látszik.
– Hazudik, a ki mondta! – tört ki a náthás nőből a felháborodás. – Ki
beszélte tele a fejedet ezzel a gyalázatossággal?!… Csak a Tóni barátod
lehetett; ez a folyton röhögő kövér mamlasz! Mert sehogyse akartam
észrevenni, hát most bosszút áll rajtam!
– Hogy kitől tudom, az nem tartozik a dologra. Nem a Tóni volt. A Tóni
nem is törődik veled.
A náthás nő gyanuperrel kezdett élni.
– És hogy jut ez most egyszerre az eszedbe?!… Az előbb még semmi bajod
se volt. Itt ülünk már másfél órája; mindenről beszélsz, csak erről nem.
És most hirtelen el akarod hitetni velem, hogy valaki taplót dugott a
füledbe. Milyen ostoba vagyok! Hiszen te csak ugratni akarsz! No lám!
Bor közben egyszerre csak feltámad benne a gyanakvás!… Aztán kitalál
valamit csak azért, hogy hátha talán elszólom magamat?!… Úgy gondolja,
én is éppen eleget ittam; a bor megoldhatja a nyelvemet!… De ha nekem
nincs mit kikottyantanom?!…
– Hát csak beszélj másról, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik. Az
asszonynép ezt már így szokta. De jusson eszedbe, mi volt az első szóm,
a mikor az este találkoztunk. Hogy még ma mondani akarok neked valamit,
majd szinház után. Igaz vagy nem igaz?
– És ezt tartogattad a begyedben?
– Ezt.
– Ártatlan pofákat vágtál, összehordtál hetet-havat, csak éppen arról
nem szóltál, hogy mivel beszélték tele a fejedet!… Eh, mondom, hogy az
egészet kitaláltad!… Azt képzeled, hogy majd kiugratsz belőlem valamit.
– Tudtam, hogy letagadod; hogy vitatkozni, veszekedni, jajveszékelni
fogsz, mihelyt kipakolok vele, mit jelentettek rólad. És nekem ez nem
volt sürgős. Nyugodtan akartam megvacsorálni; az ember békességben
marad, a meddig lehet. Előbb jön a vacsora, és csak aztán, ha már le
kell nyelni, a fekete leves. Hogy nem vágtam, nem tudom milyen pofákat?
Tudod, azért én még nem eresztem a fejemet valami nagy búnak! Ha úgy
akarod, hát legyen úgy!
Csakugyan nem látszott elkeseredettnek. A tekintetéből csak tökéletes
nyugalmat, öntudatosságot és elégedettséget lehetett kiolvasni; igaz,
hogy ez a tekintet egy idő óta állandóan kerülte a náthás nő nyugtalan
pillantását s nagy kedvteléssel pihent meg a legkevésbbé érdekes
tárgyakon. A hogy ült, a hogy beszélt és a hogy, félig lehunyt szemmel,
ide-oda nézett, az mind valami kemény elszántságra vallott.
A náthás nő csak most vette észre, hogy kedvese arczán olyan kifejezés
ül, a melyet eddig még nem ismert. És ez a fölfedezés hirtelen
megrémítette. A mit hallott – minthogy semmit se tudott a
pofaszakállasról – nem vehette eléggé komolyan; nem akart hinni a rossz
sejtelmének, nem akart elkészülni a legrosszabbra. Egy percz alatt
százféle magyarázatot képzelt el, a melyek mind azzal biztatták, hogy a
veszedelem nem olyan komoly. De erről az uj arczról, a melyet váratlanul
talált ott, a hol a jól ismert vonásokat kereste, – a melyről sehogy se
tudta elhinni, hogy csakugyan kedvesének az arcza s nem egy idegené: le
kellett olvasnia, hogy baj van.
Rémületében nem tudott okosabbat kitalálni: elkezdett esküdözni minden
szentekre, s bizonyítgatta, apró történetekkel erősítgette, mennyire
ártatlan, s mily hazugok és hitványak azok, a kikről föltehette, hogy
vádolták, vagy rossz hírbe keverték. Elsorolta, mi adhatott okot vagy
támasztékot a meggyanusitásra; mi volt a viseletében, a mit félre
lehetett magyarázni; előkaparta a gondatlanságait, mindazt, a miért
szemrehányást tehetett magának; valósággal fegyelmi vizsgálatot
rögtönzött maga ellen. Ennek a vizsgálatnak az eredménye természetesen
csak fölmentő lehetett; de egyik történet a másikat hozta magával, egyre
jobban belebonyolódott a történeteibe.
A katona egyet legyintett a kezével.
– Mit mondanál egyebet? – szólt. – Ilyenkor nincs más választás, mint a
csillagokat is letagadni az égről; azt csak nem ismerheted el, hogy
igaz!… Mindent megtenni és mindent lehazudni: ez az asszonyok fegyvere!
Hazudni, azt tudtok!
A náthás nőnek át kellett látnia, hogy hiába bizonyítgatja az
ártatlanságát akár reggelig. Meggyőzni csak azt lehet, a ki nem hisz; ez
pedig, bár az ellenkezőt mondja, ártatlanabbnak képzeli őt, mint a
milyen valójában. De hát akkor miért akarja lerázni a nyakáról?!
Hamarjában nem gondolhatott egyebet, mint hogy:
– A pofaszakállas csak ürügy; nem is létezik, csak te magad találtad ki…
Azért akarsz elhagyni, mert más nőt szeretsz!
– Buta vagy – felelt a katona. – Ha úgy volna, akkor nem ülnék itt
veled. Akkor most azzal mulatnék.
Ebben már volt némi valószínűség. A náthás nő egy pillanatig
elgondolkozott, és csak most villant fel a fejében: a legrosszabb, a mi
nem lehetetlen… Az, hogy már megunták. Hogy a katonának ebből a
szerelemből már elég volt.
Előbb elpirult, aztán nagyon elsápadt. A szive hevesen kezdett dobogni,
s megdöbbenésében elhallgatott.
– Ne keresgéld a hibát másban – folytatta a hadnagy, mintha az
elhallgatott gondolatra felelne. – És ha már így történt, hát ebbe
szépen bele kell nyugodni. Meglehet, mind a kettőnknek jobb lesz így.
Gondolj arra, hogy már úgyis szemet szúrt a dolog; egy tiszt jobban
feltűnik, mint akárhány czivil. Ha ez még sokáig tart, könnyen
elveszíthetted volna az állásodat.
Tehát igaz. Ráuntak. Semmi egyéb, csak éppen hogy ráuntak. Az, hogy már
éppen elég volt ebből a szerelemből. Az, hogy ő többé nem kell. Akárki
kell, csak éppen ő nem.
S szeméből kibugygyantak a szégyen könnyei.
Aztán ennek nyomában: az elárvult szerelemé, a haszontalan epedésé, a
féltékenységé, a tehetetlen dühé; csak úgy patakzott arczáról a sok
könny.
Ujra megeredt belőle a szó. Előbb panaszkodott, aztán könyörgött, végül
fenyegetőzött.
Most már folyvást sírva, néha zokogva beszélt folytonos orrfúvás
közepett. A pinczérgyerekek egy kicsit megbámulták, de bánta is ő azt!
A hadnagyot ekközben nagyon elfoglalta a czigarettatartója. Hol
kinyitotta, hol becsukta, hol zsebre tette, hol megint elővette az ezüst
szelenczét; néhány verset játszadozott vele, a fenyegetőzések
fejezeténél azonban végképpen eltette, nyilván gondoskodásból, hogy a
drámai jelenet szomoru fináléjául valahogy ott ne felejtse a
vendéglőben.
A derék katonát minden nyugodtsága ellenére is megzavarta egy kissé ez a
szüntelenül tartó és temérdek orrfúvással súlyosbított sírás. Azzal a
gondolattal, hogy a szertelen könnyáradat nem kerülheti el a már csak
szolgálattevő közegekből álló nyilvánosság érdeklődését, valahogy még
csak megbékélt volna, de nem győzte eléggé sajnálni ezt a szegény nőt, a
ki most ő benne egy világot veszít.
Hanem azért az elhatározása nem ingott meg.
– Ne bomolj, Anna! – vigasztalta párját. – Látod, én azt hittem, hogy a
legszebb békességben válunk el, csakúgy, mint máskor!… Mire való ez a
komédia? Okosabbat is tudok annál, mint hogy veszekedéssel töltsük ezt
az utolsó esténket. A mi hiába, az úgyis hiába; de ez nem ok arra, hogy
haraggal menjünk szét. Ma még úgy leszünk, mint azelőtt, a szép időkben;
ma még veled maradok. Aztán csókkal búcsúzunk el, mint jóbarátok. No,
törüld le az arczodat és menjünk.
– Hová? Te jobbra, én meg balra?
– Nem. Elkisérlek, mint máskor.
– Hát te azt hitted, hogy ezek után még… mikor eldobsz magadtól, mint
egy rongyot… én meg fogom csókolni azt a kezet, a melyik eltaszít?!… Egy
perczig se éljek tovább, ha engem még valaha megcsókolsz!
De a sok sírás egy kissé elérzékenyítette a hadnagyot… s az ellenkezés
is csak arra volt jó, hogy annál inkább ragaszkodjék az érzelmes
búcsúzkodáshoz, a mit szerelmi regénye szép végéül szánt. Közelebb
húzódott Annájához és suttogni kezdett a fülébe.
A czigány a »Jaj be fáj!«-t játszotta… a náthás nő szive végképpen
elolvadt, és már megbánta, hogy átokkal tiltotta el magát a
búcsúcsóktól.
Nagy viaskodás támadt a lelkében. Egyfelől a nagy megaláztatás… de aztán
eszébe jutottak »a régi szép napok« – a melyekről a hadnagy suttogott.
Mikor a czigány abbahagyta, a hadnagy hirtelen fölegyenesedett.
– No gyere! – szólt.
Felöltözködtek és kimentek a vendéglőből.
A sötét utczában – alig tettek tiz lépést – a náthás nő egy pillanatra
megállapodott.
Valami azt sugta neki, hogy így kell szólnia: »Ha elhagysz, hát áldjon
meg az Isten!…«
Csak egy pillanatig habozott, aztán szégyenletében lehorgasztotta a
fejét, és követte a tisztet, mint a kutya követi a gazdáját.