A házmester elbámult, mikor kinyitotta a kaput, s alig ismerte meg a
lakóját.
Erről az arczról Asztolf úr már leolvasta a szégyenét.
Mialatt fölmentek a lépcsőn, tökéletesen kijózanodott.
Már nagyon szeretett volna visszafordulni, de izgatottságában teljesen
elvesztette a fejét.
A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyilt, s Leona az előszobában
kigyujtotta a villanyt. Benn voltak a több mint félesztendő óta bezárt
lakásban, a hol mindent finom fehér por lepett be.
Félve, szinte lábujjhegyen haladtak előre, s egyikük se szólt egy szót
se, mintha attól tartanának, hogy fölkelthetnek valakit.
Egyszerre Asztolf úr visszarántotta Leonát.
– Oda ne menj be! – szólt halkan. – Az az ő szobája!
Leona most már nem ellenkezett vele. A figyelmeztetés után, meglehet,
nem is mert volna bemenni oda.
Tovább is csak halkan beszéltek.
– Ülj le ide, erre a divánra – szólt Asztolf úr, egy kissé rekedt
hangon.
Leona engedelmeskedett, és kiváncsian nézegetett körül.
Aztán suttogni kezdett a kedvese fülébe:
– Mondd, hogy szeretsz! Akarom, hogy szeress és meg is mondd, hogy
szeretsz!
Asztolf úr nem felelt.
– Tudom, mire gondolsz – suttogott Leona. – Úgy tünik fel előtted,
mintha ő most is ott feküdnék, abban a sötét szobában, s mi őt idekünn
megcsaljuk!…
Valami olyan pokoli fény csillogott a szemében, hogy Asztolf úr
megrázkódott.
Nem tudott ott maradni; feltámolygott a divánról.
– Akarom, hogy szeress! – suttogott Leona. – Gyere, csókolj meg!
– Nem – felelt Asztolf úr. – Undorodom magamtól!
Nem mondta meg, csak gondolta:
– És undorodom tőled is!
Leona utána ment.
– Akarom, hogy: csókolj, csókolj!…
És magához vonta és elborította a csókjaival.
Egyszerre egy iszonyatos csattanás hallatszott. Asztolf úrnak elállt a
szivverése, s Leonát rémületében rázó görcs fogta el.
Pedig csak a nagy állótükörnek az üvege hasadt el, ott, a szomszédos
sötét szobában.
Vagy egy negyedóráig tartott, a mig Asztolf úr Leonát magához tudta
téríteni.
Nem gondoltak többé a szerelemre. Eszeveszetten menekültek a kisértetes
lakásból.