Leona talán megbocsátotta volna Asztolf úrnak azt a hitványságot, hogy
mámorában teljesíteni tudta az ő szentségtörő kivánságát, de Asztolf úr
nem bocsátotta meg Leonának azt a rettenetes undort, a melyet ezen az
éjszakán érzett először.
Hiába biztatta magát észokokkal. Ezt az undort ujra meg ujra átérezte, a
hányszor Leona közelébe lépett.
A vöröshaju asszony csókjai most már örökre hidegen hagyták.
Mindig ott látta rajta azt a finom fehér port, a mely abban a lakásban
mindent belepett.
Mire az uj lakó beköltözött ebbe a lakásba: Asztolf úr és Leona már
elszoktak egymástól.
Asztolf úr más városba költözött, és a vöröshaju asszonyt sohase látta
többé.