Vagy két hétig nem találkozhattak.
Egy délelőtt Asztolf úr levelet kapott Leonától. Ezt irta az asszony:
»A férjem ma elutazik. Várj meg este tiz órakor a czirkusz kijáratánál.
Együtt vacsorálhatunk.«
Úgy történt. Egy kis vendéglőbe bujtak el, a hol senki se ismerhette fel
őket.
A vacsoránál Leona kedvesebb és kaczérabb volt, mint valaha. Hanem, alig
hogy megvacsoráltak, egyszerre csak felugrott a székéről:
– Most már haza kell mennem.
– Mi ütött hozzád?
Leona száz okot tudott mondani. Egy is elég lett volna belőle, ha
véletlenül igaz.
Asztolf úrnak a fejébe szállt a bor, s mialatt hazafelé kisérte az
asszonyt, rá akarta beszélni, hogy maradjanak együtt.
– Gyere fel hozzám – kérte.
– A szállóba?! Elment az eszed?
– Akkor hát én megyek fel hozzád.
– Az is lehetetlen. Csak nem fogom kiszolgáltatni magamat a
cselédeimnek!
Pár pillanatig hallgattak.
– Egy mód volna – szólt az asszony, miután előbb úgy tett, mint a ki
hosszan elgondolkozik. – Fölmehetnénk a lakásodba.
Asztolf úr ittas volt a bortól s még ittasabb a szerelemtől. Az ajánlat
először megdöbbentette, aztán fellázította, egy darabig hadakozott is a
Leona »szerencsétlen ötlete« ellen, de utóbb már csak gyerekes
kifogásokba tudott kapaszkodni.
– A kulcs sincsen nálam.
– Hol van?
– Fenn, a szállóban.
– Felméssz érte, s én majd megvárlak egy kocsiban.
És a nyomorult végül engedett.