– Látod – szólt a vöröshaju asszony, egy közepesen szép napon, a mikor a
férje messze járt, kenyeret keresni s a férj karosszékében a szerető
szomorkodott. – Te azt hiszed, hogy én gyűlöltem a feleségedet. Hidd el,
esküszöm neked, hogy nem gyűlöltem. Igaz, fájt nekem, hogy elhagytál, s
az is igaz, hogy a fájdalom igazságtalanná tett. Mikor megtudtam, hogy
el kell válnom tőled, haragomban ostobaságokat beszéltem; egy pár
esztelenséget is elkövettem, nem tagadom. De még te rád se tudtam igazán
haragudni; megértettem, hogy nem tehettél másképpen. Éppen ideje volt,
hogy családot alapíts; nem köthetted le magadat örök időkre az én
szoknyámhoz; és kit vettél volna el, ha nem ezt a kedves, derék és
vagyonos leányt?! Magamban mindig igazat adtam neked és még első
felháborodásomban se éreztem gyűlölséget a feleséged iránt; csak
irigyeltem. Beszélj róla! Milyen volt? Boldoggá tett, ugy-e? Beszélj
róla sokat! Hiszen neked az csak jól eshetik, ha legalább beszélhetsz
róla, és engem ez nagyon érdekel! Mondd el, hogyan éltetek?
– Kérlek, ne beszélj erről! – felelt Asztolf úr.
– Miért? Idegent látsz bennem? Nem vagyok a barátod?
– A barátaimmal szemben se vagyok közlékeny. És te nem a barátom vagy,
hanem a szeretőm. Veled nem akarok beszélni róla.
Akkor nem is beszéltek többet erről, s egy kis duzzogás után a szép
asszony megbékült.
Hanem egy pár nap multán megint visszatért erre a tárgyra.
– A feleségednek is vöröses volt egy kissé a haja, s az arczbőre olyan
tejfehér, a milyet csak a vöröshajuaknál látni. Mondd, szép volt az
alakja is? Mindig csak messziről láthattam, de azt hiszem, gyönyörű
asszony lehetett.
Asztolf úr idegesen pattant fel, egy kicsit összevesztek, s végül az
asszony másra terelte a szót.
De azok a meglehetősen éles szavak, a melyeket ekkor hallott, nem vették
el a kedvét attól, hogy máskor is, minduntalan kérdezősködjék az
eltemetett hitvesről.
És Asztolf úr idővel, lassankint elejtett egyet-mást a multról.
Egyszer, hirtelen, azt kérdezte a vöröshaju:
– A régi lakásod most is úgy van, a hogy volt, nem igaz?
– Igen, még két hónapig. A lakást úgy béreltük ki, hogy csak egy évre
lehetett felmondani. Az év csak két hónap mulva jár le. Addig úgy hagyok
ott mindent, a hogy volt.
– Ne haragudjál, de látod, nagyon, nagyon szeretném, ha megmutatnád
nekem ezt a lakást! Úgy érdekel, hogyan éltél addig, a mig nem
láthattalak! És ő is nagyon érdekel, a kiről ott minden egyes tárgy
beszél! No, ne pattanj fel! Hiszen már csak kegyelettel gondolok rá! Már
nem is irigylem tőle, már csak hálás vagyok érte, hogy négy esztendeig
boldoggá tett! Szeretlek!
– Erről szó se lehet! – felelt Asztolf úr határozottan.
– Ha nagyon szépen kérlek?!…
– Egy szót se többet, ha nem akarsz nagyon megharagítani.