A Szíriusz család két hónapig maradt Hallstattban, s e két hónapon át
Brunner Hilda az öreg bálványt nem eresztette ki a körmöcskéi közül.
Ha csak lehetett, a sarkában volt. Elvitte magával sétákra. Utóbb
mindenhová kettesben jártak. Szíriusz mama örült, hogy a kis lány
elszórakoztatja a Tatát.
Egyszer Gosaumühlében uzsonnáztak, s Hildának az jutott eszébe, hogy
elvezeti az öreget Steg felé.
A Solenleitungon haladtak, s Hilda felmászatta az öreg embert a magasba,
a hosszú, keskeny hídra, mely alatt az egész vidék roppant örvénynek
látszik.
– Nézd, szerelmem, – kiáltott fel egyszerre Hilda, valami másvilági
mámorban, – milyen szédítő mélységek fölött járunk, milyen szédítő
magaslaton vagyunk, és csak ketten, csak ketten!
Az arczát pirosra fujta a szél.
Szíriusz mesternek ugyancsak dobogott a szíve, a mig le nem értek a
veszedelmes magaslatról, de aztán igen büszke volt a hőstettére.
Szivesen gondolt a szédítő magasságban lejátszódott költői jelenetre,
megtalálta a hasonlatosságot az imént elhagyott hely és az ő költészete
között, s hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a kipirult arczú kis lány
az ő igazi múzsája.
Szíriusz mester már túl volt a nyolczvanadik esztendején. Már
tökéletesen elfelejtette, hogy milyen a nő. Elfelejtette, hogy milyenek
voltak azok a női arczok, termetek, és hogy milyenek voltak azok a női
lelkek, a melyeket ő ismert?!…
És mert már nem volt kivel, mivel összehasonlítania, úgy találta, hogy
ez itt, mellette, ez a leány valami csoda-lény.
Az a kirándulás örökre nyomot hagyott a vén ember már kissé aluszékony
lelkében.
Hilda remekül tudta mímelni a lélek mámorát, a nőies odaadást és az
imádatot.
A mester sohase gondolt rá, hogy ez az imádat talán nem is az ő
személyének szól, hanem annak a világhírnek, a melyet magával hurczol.
Már egészen gyermekes volt.
S mert gyermekes volt, azt képzelte, hogy ujra fiatal. Hogy valami
másodvirágzást él. Hogy szereti ezt a leányt, a ki csak az ő imádásának
él.
Hilda sohase fordította le lengyel nyelvre a mester utolsó regényét.
Ellenben a mester temérdek verset írt Hildához. Néhányat már
Hallstattban, később mind többet.
Ezeket a verseket semmiféle ifjúsági önképző-körben nem itélték volna a
kinyomatásra érdemesnek.
Hilda azonban ezeket a verseket gondosan elzárta múzeumába, a mester
szerelmes levelei mellé, mert a mester kilenczven éves koráig mintegy
ezer darab szerelmes levelet írt hozzá.
Olyanokat írt neki, a minőket a tizenkét esztendős diákok szoktak
kieszelni. És utóljára már nem csinált egyebet, csak Hildának írt.
Szíriusz mama mosolyogva nézte. Örült rajta, hogy a Tata eljátszadozik.