Hanem a Tata halála után, alig hogy elparentálták a nagy férfiút, Hilda
sietett jelentkezni.
Mindjárt a következő hónapban az angol, a franczia és a német havi
szemlék nyakra-főre kezdték közölni a mester irodalmi hagyatékát; a
Hildához írt diákos verseket, és a Hildához írt gyermekes leveleket.
Mindegyik más-más csomót közölt; Hilda, az ő kis éléskamrájában, vagy
tiz kötetre valót rakott félre magának, okosan gondolva a jövőre.
A Szíriusz-családot egy kissé bosszantották ezek a közlések. Lám, mégis
csak ki kellett derülnie a féltve őrzött családi titoknak, hogy a család
büszkesége életének utolsó tiz évében már nem volt gígász, hanem csak
gyöngeelméjü aggastyán!
De Hilda ezzel nem törődött. Hilda, a szende ara, így szólt
vőlegényéhez:
– Árva leány vagyok, egy krajczárt sem örököltem, azért mégis szép kis
hozományt viszek neked. Abból a tiszteletdíjból, a mit a szemlék
fizettek, már kikerült a kelengyém; abból pedig, a mit a kéziratokért a
múzeumok fognak fizetni, majd csak felépítjük a mi kis házikónkat!
– No, és a dicsőség! – felelt a vőlegény. – Az irodalomtörténet
díszhelyet tartogat számodra, a Goethe Friderikája mellett!