Ez a levél már tetszett az ősz mesternek.
– Látod, ilyen legény vagyok én! – szólt mosolyogva, és megmutatta a
levelet a feleségének.
Az öreg asszonynak is tetszett, hogy egy kis leány örömet szerez a
Tatának, és azt mondta rá:
– Aztán elmenj ám a rendez-vous-ra!
– No, azt már nem teszem! – felelt az öreg úr, s eltette a levelet abba
a csomóba, a melyet végrendeletének végrehajtója vagy inkább az
irodalomtörténet számára tartott rendben.
De nem felelt rá, poste restante.
Három hét se mult el, s megtudta, hogy ki volt az érdekes Bogáncsvirág.
»Szóval megfogadta, hogy semmi szín alatt nem felel a szegény Brunner
Hildának? Poste restante se?!«
Nem, azért se felel. Mióta leálczázta magát, nem érdekelte többé
Bogáncsvirág.
De Brunner Hilda nem hagyta magát.
A következő hónapban, elragadtatásának húsz oldalnyi kifejezésével és
egy szerény kérdéssel kereste fel a nagy költőt. Nem értette meg jól a
nagy költő legujabb regényének egy csodaszép, de kissé homályos helyét.
Ott, a hol a három pont van, Rachel odaadja-e magát az Ismeretlen
Vadász-nak?
A mestert dühössé tette, hogy így félre lehetett érteni azt a helyet, a
melyben ő jelképiesen bár, de végérvényesen megoldotta a szocziális
problémát, és csak azért se felelt Brunner Hildának, bár igen szerette
volna lefőzni ezt a dámát.
De Brunner Hildát ilyen csekélységekkel nem lehetett elriasztani.
Minthogy semmi egyéb nem hatott, végre elsütötte a nagy ágyút. Egy ujabb
levélben engedelmet kért a mestertől, hogy a mester legujabb regényét
lefordíthassa lengyel nyelvre.
Erre a levélre már nem lehetett nem felelni. A nagy költő őszintén
óhajtotta, hogy a lengyelek ne maradjanak tovább is abban a szellemi
sötétségben, a melyben már olyan régóta sinlődnek.
Iratott Brunner Hildának, kieresztette markából a sokáig tartogatott
aláírást, s megadta az engedelmet.
Kevéssel ezután valaki elhitette a nagy költővel, hogy ő hozzá csak egy
nyaralóhely illik: a hallstatti tó, a hová félesztendeig nem süt a nap.
Itt megvan a mesterhez méltó fenség.
A nagy költő megfogadta a jó tanácsot, s mikor Hallstattba érve
kiszállott a hajóból, valaki hirtelen kezet csókolt neki: egy szép és
kedves kisasszony, a ki nyomban bemutatta magát, megmondván, hogy ő
Brunner Hilda, a mester lengyel fordítója.
És itt elbúcsúzhatunk a nagy költőtől, mert a kiről a következő fejezet
szól, az már nem a nagy költő, hanem egy féleszű vén ember.