Sziriusz annyira lovagiatlan volt, hogy még csak az aláírását se
küldötte el.
Hanem azért ujra hallott Brunner Hildáról.
Valamelyik barátja egyszer csak egy legyezőt tartott eléje.
– Ird rá a nevedet, kérlek – szólt a barátja. – Boldoggá teszel vele egy
szép kis leányt, a ki már kétszer is írt neked, s a kinek nem
válaszoltál.
– Nem írom a nevemet legyezőkre – felelt a faragatlan titán.
Aztán elfelejtette Brunner Hildát. De Brunner Hilda… ő nem feledett!
Egy félévvel később Sziriuszhoz ezekkel a sorokkal kopogtatott be a
levélhordó:
»Egy szép és kedves, tizenhat esztendős leány nagyon boldog volna, ha
egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – négyszemközt beszélhetne a
Mesterrel.
Tudja, hogy a Mesternek családja van… de hiszen nem akar ő semmi
rosszat, csak nagyon szeretné egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! –
megcsókolni azt a szép ősz hajat!
Ha diszkrét ismeretség lehetséges, írjon ezen a czímen: