A Borsy németjét a legjobb akarattal se lehetett megnyerő külsejű
embernek mondani. Az óriási testét kétharmadrészben betakaró,
szalonkabát gyanánt szereplő, ormótlan lebernyeg, a melyet mintha
vasvillával löktek volna rá, s a melynek két széles szárnya járásközben
úgy lengedezett, mint két fekete zászló, már vagy tíz éve volt szégyene
a berlini szabásművészetnek. Gesztenyebarna, ápolatlan haja teljesen
elborította inggallérjának hátulsó részét és apró tincsekben lógott a
vállára. Két-három hét is elmúlt, a mig egyszer megborotválkozott, s már
másnap őszes tüskék ütköztek ki az állán. Azok közé a szakálltalanok
közé tartozott, a kik mintha csak azért borotválkoznának –
olykor-olykor, nagyritkán – hogy az álluk mindig gondozatlan legyen.
Egy kicsit resteltük a vendéglő közönsége, a fogadós és a pinczérek
előtt, hogy ez az alak egy idő óta mindennapos vendége az
asztaltársaságunknak, s valamelyikünk nem állotta meg, hogy legalább
ennyit ne mondjon Borsynak:
– Te ezt a tudóst egyenesen a _Fliegende Blätter_ből hoztad.
Borsy vállat vont.
– Ti azt nem is sejtitek – felelt – hogy ez a német milyen kitünő ember.
A gyáramnak szakbeli birálataival olyan megbecsülhetetlen szivességeket
tesz, hogy pénzben lehetetlen volna meghálálni… és csak úgy, isten
nevében, mert ez neki semmi. Aztán, valahányszor Berlinbe megyek, a mi
elég gyakran történik, még jobban lekötelez. A hová én soha be nem
juthatnék, előtte azonnal megnyílik minden ajtó, mert nem képzelitek,
hogy otthon, a kivételesen ritka szaktudásánál fogva, milyen nagy
tekintélye van. Azonkivül ilyenkor minden tőle telhetőt elkövet, hogy
szolgálatomra legyen és hogy azt a pár napot, a melyet Berlinben töltök,
minél kellemesebbé tegye. A legkevesebb, a mivel tartozom neki, az, hogy
most, a mikor először és talán utóljára van Pesten, egészen a
rendelkezésére álljak. Tudom, hogy nagyon szereti a mienkhez hasonló
társaságot, s hogy a mit köztünk hall, az neki csupa érdekesség; azért
hoztam el ide. Különben, ha terhetekre van, elcsalhatom máshová, a
nélkül, hogy ez feltünnék neki. De jobban szeretném, ha esténkint
szívesen látnátok; neki kellemesebb, nekem pedig kényelmesebb volna.
Természetesen, többé szó se volt a német ellen. Ennyit Borsy
megvárhatott tőlünk.
Egyébként a némettel hamar megbékéltünk. Nem bizonyult olyan
alkalmatlannak, mint a milyennek első megjelenésekor találtuk. Az
ebédnél sohase láttuk; egész nap a tudományos intézeteket, a múzeumokat
és a könyvtárakat bujta. Este pedig meglehetősen későn jelentkezett, a
mikor a vendéglőben már kevesen voltak. Nem igen feszélyezett bennünket;
senkinek sem alkalmatlankodott unalmasságokkal; sohase rontotta a
mulatságot, akár ott se lett volna. Látnivaló volt, hogy jó fiú, a ki
igen szeret mulatni. Egy éjjel valami korhelykedésbe keveredtünk, s a
németet valósággal boldoggá tette, hogy őt is magunkkal vittük. Ez
alkalommal kiderült, hogy határozottan mulatságos ficzkó. A
korhelytanyán ő tartotta szóval a társaságot; és nem beszélt
badarságokat.
Ettől fogva a német »be volt fogadva«. Minthogy igen sok sört ivott, de
a bortól sem idegenkedett, mindig azok közé tartozott, a kik a legtovább
maradtak az asztalnál. És minthogy az utolsó félórát rendesen a
bölcselkedésnek és a vitatkozásnak szenteltük, a német részt vett minden
vitatkozásunkban.
Egy este arról a szerencsétlen félig-ismerősről volt szó, a ki aznap
öngyilkosságot követett el, s valaki azt találta mondani, hogy ezt a
szerencsétlent egy rossz asszony tette tönkre.
Lippay ellentmondott, s magát »az áldozat«-ot hibáztatta.
– A férfi legyen igazán férfi – szólt. – Ne legyen rabszolgája az
asszonyoknak és még kevésbbé _egy_ asszonynak. A kinek az életét egy
asszony meg tudja rontani, annak úgy kell. Olyan hitvány legény volt,
hogy nem érdemelt jobb sorsot.
A német vitatkozni kezdett vele.
Kifejtette azt a nézetét, hogy minden embernek a sorsa az ifjúság
bizonyos, számokkal is kifejezhető éveiben dől el, vagy jobbra, vagy
balra, de végképpen, és határozottan egy irányban. Mindig a húsz és
huszonötödik év között, s a legtöbbször a huszonharmadik vagy a
huszonnegyedik évben. A harmincz éves ember már nem haladhat más uton,
csak azon, a melyiken huszonötödik évében haladt. Már pedig éppen
ezekben a válságos években az asszonyiság hatása nagyobb a férfira, mint
akár előbb, akár utóbb. Ezekben a válságos években minden kis
véletlennek, de különösen az asszonyi formában jelentkező véletlennek
olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyása lehet az ember sorsára, hogy ezt
a befolyást nem igen gyöngítheti meg se az ész, se a még határozatlan
jellem, se az örökölt vagy már megszerzett akaraterő.
– Az ellenkezőt merném állítani – folytatta Lippayhoz fordulva. – Azt,
hogy ha egy értelmes és jóravaló embernek az egész életén át nem sikerül
érvényesülnie, akkor száz eset közül kilenczvenkilenczben egy asszony
rontotta meg az életét, még annak idején, a mikor a legény húsz-huszonöt
éves volt. Az én sorsomat például szintén egy asszony rontotta meg, egy
bizonyos asszony, helyrehozhatatlanul, és ezt be is tudom bizonyítani.
Ha ez az asszony nincs, vagy én véletlenül nem találkozom vele, akkor
nekem ma két gyermekem és kilencz millióm volna, vagy két millióm és
kilencz gyermekem, a mi még jobb.
Lippay rápillantva a lehetetlen szalonkabátra, elnevette magát.
– Az ilyen feltevéseket – felelt – az a természetes emberi gyöngeség
sugallja, hogy az ember a maga hibájáért másvalamit vagy másvalakit
szeret okolni. A mi pedig azt illeti, hogy mi volna? – ezt sohase lehet
tudni. A »volna« épp olyan bizonytalan, épp olyan kiszámíthatatlan, mint
a »lesz«.
De a német megmaradt hitében.
– Ha én azzal az asszonynyal nem találkozom, akkor én ma a Boettiger
Lothár barátom helyében volnék, a kinek két gyermeke és kilencz milliója
van. Mert Boettiger sohase jutott volna a mai helyzetébe, ha én önként
át nem engedem neki a nekem fentartott helyet, és ezt a helyet se ő, se
senki, se semmi el nem intrikálta volna tőlem, ha én bolondul magam nem
mondok le róla. Azt az asszonyt különben nem akarom vádolni. Az ugyan
nem tehet róla, szegény, hogy olyan alaposan megrontotta az életemet;
csak eszköze volt a véletlennek. Áldott, jó lélek; most is lelkesedem
érte, és hálásan ismerem el, hogy az életem legszebb óráit köszönhetem
neki.
Egypáran érdeklődni kezdtek.
– Sohase ismertem kedvesebb teremtést – folytatta – és ráemlékezve, nem
tudok más hibát fölfedezni benne, mint hogy egy könyvtár-igazgatónak
volt a felesége. De ez a csekélységnek látszó körülmény elég volt rá,
hogy megrontsa a jövőmet.
Ez olyanformán hangzott, mint valami burkolt »felhívás keringőre«.
Természetesen kértük, hogy beszélje el az esetet.
Nem sokáig kérette magát.
– Huszonkét éves koromban – kezdte – csinos, daliás, kellemes modorú
fiatal ember voltam, és úgy öltözködtem, mint egy herczeg. Ezt persze
most nem nézik ki belőlem, de így volt, és higyjék el, hogy nagyon
tetszettem az asszonyoknak.
Ez kissé elkapatott. Nem voltam érzelgős, nem voltak szenvedélyeim;
elkapatottságból, elbizakodottságból, józan, hideg, számító maradtam.
Persze, én is élvezetrevágyó voltam, mint minden fiatal ember, és nem is
tagadtam meg magamtól az élvezeteket; de tudtam uralkodni magamon, és
nem voltam rabja még az élvezetre vágyásomnak sem. Tisztában voltam
vele, hogy ez a vágy a természetnek legbecsesebb ajándéka, a melyet –
okosan – ki kell használnunk, és hogy ezt a kincset sem nem azért
kaptuk, hogy elprédáljuk, sem nem azért, hogy ne tudjunk vele élni.
Tisztában voltam vele, hogy a ki ezt a kincset odadobja egy ostoba
szenvedélynek, a ki ezt a kincset lerakja egy asszony lábához, éppen
olyan oktalanságot követ el, mint az a néger, a ki egy nagy darab
gyémántot talált, és tudatlanságában a gyémántot elvitte a gazdájának,
hogy annak hatalma még nagyobb, s az ő rabszolgasága még tűrhetetlenebb
legyen. Szóval nem voltam arra predesztinálva, hogy az asszonyok vagy
egy asszony rabjává legyek; és, bár ifjúkoromban igen sokat
szerelmeskedtem, elmondhatom, hogy soha se voltam rabja a szerelmi
szenvedélynek.
A nagyravágyásnak se voltam betege, de a legkomolyabb gondolatom mégis
az volt: minél előbb és minél nagyobb karriért csinálni! Okos fiú voltam
és tudtam, hogy ennek a módja nem az, hogy az ember sokat tudjon, vagy
sokat dolgozzék, hanem az, hogy: a társaságban minél kellemesebb
jelenség legyen, minél simább, kedvesebb modorral főzze le embertársait,
minél több hasznos összeköttetést szerezzen, minél ügyesebben helyezze
el a minél tapintatosabb hizelgést s a többi, de hisz ezt önök is
tudják.
Ehhez képest kitünően indultam neki az életnek, s a jövőm fényesnek
igérkezett. Bár semmit sem tanultam, remekül usztam meg a kereskedelmi
iskolát, és mert a hazulról kapott segítség elég volt rá, hogy a
gavallért játszhassam, azonnal alkalmazást találtam egy nagyobb
kereskedőháznál. Itt nem sokáig haboztam, hanem hamarosan megkisértettem
az első nagy _coup_-t. A főnököm felesége már jól túljárt a negyvenen,
de még szeretett mulatni. Udvarolni kezdtem neki; apró figyelmességeim
fölkeltették benne a hálaérzetet, és néhány hónapi kitartásomat teljes
siker koronázta. Nem volt nagyon szép asszony, de úgy gondolkoztam,
hogy: az, a ki előre akar menni, ne legyen nagyon válogatós.
Ez a vállalkozásom – a melyről különben, nem akarván elveszíteni az önök
szíves érdeklődését, meg kell jegyeznem, hogy ha nem is volt ment minden
nagyravágyó számítástól, a kicsinyes haszonleséstől egészen ment volt –
ez a vállalkozásom várakozásomon túl fényesen sikerült. Vagy
félesztendei általános megelégedés után ugyanis – mert a főnököm is meg
volt elégedve, mindenki meg volt elégedve – a főnökné egy szép nap így
szól hozzám: neki nincs kedvére, hogy én továbbra is a férje házánál
maradjak, mert ez azzal jár, hogy sok mindenféle szemet szúr a háznép
előtt, ő pedig igen ügyel a látszatra. Jobb lesz, ha csak idegen helyen,
társaságokban és titokban találkozunk, és ez annyival könnyebb, mert
kitünő helyet tud számomra. Elég az hozzá, csak egy szavába került, és
Berlin egyik legnagyobb bankházához kerültem, a melynek a tulajdonosával
valaha a legjobb barátságban lehetett. Nem lehetetlen, hogy csak azért
voltam alkalmatlan neki, a közvetetlen környezetében, mert már az utódom
is ott lappangott; de ezzel nem sokat törődtem, mert ha megbuktam:
fölfelé buktam. Azt mondhatnám: a desztillált szerencsébe buktam bele. A
bankár hamarosan megkedvelt; éppen olyan emberre volt szüksége, a milyen
én voltam, tudniillik a ki a bankházat pompásan tudta reprezentálni, s
azért az irodában rohamosan haladtam előre. S a család épp annyira
megkedvelt, mint a családfő. A bankár igen nagy házat tartott; majdnem
mindennap nagy társaság volt nála, s ennek a társaságnak én lettem a
legbeczézettebb alakja. Minthogy önök soha se fogják látni ezeket a
hölgyeket, nyugodtan elbeszélhetem, hogy a bankárnak a felesége is, a ki
még elég fiatal asszony volt, a tizenöt éves leánya is a legkomolyabban
belém szerettek. Az asszony kegye olyan feltünő volt, hogy a
társaságukba járók, a bankház alkalmazottai és a cselédek mindannyian a
kedvesének tartottak. Ez nem volt igaz; igaz lehetett volna-e, nem
tudom, mert ezt a nagy _coup_-t, a leányra való tekintettel, nem
kisértettem meg. Nem akartam ugyanis _va-banque_-ot játszani; attól
tartottam, hogy _embarras de richesse_-be kerülhetek, hogy, ha nagyon is
sok talál sikerülni, a szép mamának aggodalmai támadhatnak, s talán
éppen ezért nem kaphatom meg feleségül a kisasszonyt. Már pedig ezért a
szent czélért igen sok lemondásra voltam kész. Megmaradtam tehát a
legtökéletesebb, de kifogástalanul tartózkodó szeretetreméltóságnak, s
tőlem telhetőleg kitartóan, de óvatosan ápoltam azt a két gyöngéd
érzelmet, a melyet mindig helyes, józan és kellemes magaviseletemmel
sikerült fölébresztenem. Hogy rövidre fogjam az elbeszélni valót: kevés
idő telt bele, s én voltam a bankár legbizalmasabb embere, a bankház
egyik vezetője, és főnököm nem titkolta el előttem, hogy nekem szánta a
leányát. Előbb csak példálózott; ha a háza érdekéről volt szó,
czélozgatott rá, hogy ez az érdek az én érdekem, mert reméli, hogy
nemsokára még szorosabb kötelékek fognak hozzá fűzni. Később, mikor már
ugyancsak udvaroltam a kis lánynak, s látnivaló volt, hogy nemcsak a
kisasszony fogadja szívesen udvarlásomat, de a szép mama is pártolja
férje tervét, már egészen nyiltan beszéltünk arról az időről, a mikor a
bankár veje és czégtársa leszek. Kimondottan úgy szerepeltem, mint
vőlegény, vagy legalább is vőlegényjelölt, és az eljegyzést csak azért
nem tartottuk meg, mert ezzel meg akarták várni a kisasszony
tizenhatodik születésenapját. Boettiger minden áldott nap hangosan
irigykedett rám, hogy milyen szerencsés kópé vagyok… szóval: a kék égben
usztam, mikor megismerkedtem a könyvtárosnéval.
Hát az igaz, hogy bájos, sőt gyönyörű teremtés volt: egy harmatos villi,
a ki valahonnan a _Szentivánéji álom_ból került elő. De ha valaki akkor
azt mondja nekem, hogy e miatt a szép asszony miatt el fogom veszíteni a
menyasszonyom kezét: akkor én ezt a szép asszonyt soha se láttam volna
másodszor.
Csakhogy, mert még nem voltam huszonnégy esztendős, így okoskodtam:
Minthogy egy év, sőt másfél év is elmúlhatik addig, a míg a házasságom
megtörténhetik, világos, hogy addig még lesz egy pár kedvesem, legalább
is egy, mert kell lennie, s ha kell: mért ne legyen az első vagy az egy
ez a szép kis könyvtárosné?! Ennek annyival kevésbbé lehet akadálya,
mert hisz az egész históriát soha senki se fogja megtudni.
És a bankárék csakugyan nem is tudták meg a könyvtárosnéval való
viszonyomat. Tündérem sokkal inkább vigyázott a jóhírére, s én sokkal
ügyesebben viselkedtem, semhogy ez megtörténhetett volna. A bankárék
soha se tudták meg, hogy mi szél ütött hozzám s egyszerre mitől
kergültem meg.
Hanem… itt hibáztam el a dolgot, s ezért mondhatom, hogy ez az asszony
rontotta meg az életemet… egyre nem számitottam. Arra, hogy a
könyvtárosné azok közé a ritka asszonyok közé tartozott, a kikbe az
ember utóbb még szerelmesebb, mint előbb.
Mindaz, a mi ettőlfogva történt, észrevétlenül történt velem. Mert
hiszen ha észbe kapok, akármilyen szerelmes voltam, a számításom és az
erős akaratom minden nagyobb fájdalom nélkül ki tudott volna ragadni a
villi karjaiból.
Csakhogy, a fiatalságomnál fogva – és ez a huszonharmadik meg a
huszonnegyedik esztendő veszedelme – nem vettem észre, hogy mi történik
velem.
Először is, nem vettem észre, hogy a villi milyen sok időmet foglalja
le… hisz, kivált eleinte, olyan gyorsan mult el ez a sok, sok óra!
Nem vettem észre, hogy már a meghódítása is milyen sok időmet rabolta
el. Eleinte csak nagy társaságban, igen különböző helyeken, s csak
ritkán találkozhattunk: lesnem kellett rá. Aztán a titokzatos
légyottok!… mindig a pokol fenekén adott légyottot. Aztán, mondhatom, jó
sokáig, és ugyancsak kérette magát. S mindez sokkal jobban érdekelt,
semhogy csak egyszer is eszembe jutott volna: milyen sebesen peregnek le
a pillanatok, a perczek, az órák és napok!
Azután… azután persze még gyorsabban múlt az idő. És egyre jobban
kivántam azt, a miről azt hittem, hogy: hiszen csak egy rövid, boldog
óra!…
Később már szabad volt meglátogatnom; nem voltam kénytelen a pokol
fenekére menni utána. De nagyon kellett vigyázni.
Az ura vaksi, öreg ember volt, de a vakság nem zárja ki a
féltékenységet; sőt. A villi lassankint beletörődött, hogy a cselédei
gyanakodhatnak; azzal segített magán, hogy gyakran változtatgatta őket.
De rettenetesen ügyelt rá, hogy az ura semmit se sejtsen, s különösen,
hogy fogalma se legyen róla, milyen sokszor járok a házába. Az öreg
úrnak azt kell képzelnie, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megyek
el hozzájuk.
Ennek a látszatnak a megóvásához sok ügyesség kellett. Az öreg úr a
kereskedelmi könyvtár igazgatója volt; társaságba nem járt, egész nap
otthon vagy a hivatalában dolgozott, és csak olyankor mozdult ki
hazulról, ha egy kicsit sétálni ment. A kereskedelmi könyvtár
palotájában laktak, a földszinten; a könyvtár és az öreg úr hivatalos
helyisége pedig az első emeleten volt. Még hozzá az öreg úr, talán mert
a féltékenység sarkalta, egész nap csetlett-botlott; a földszintről az
emeletre, s az emeletről a földszintre. Hol otthon dolgozgatott, hol a
hivatalában, de a jövését-menését nem lehetett kiszámítani. Nagyon
kellett tehát ügyelnünk, mert ha rájön, hogy mindennapos vagyok a
házában, ez éppen elég lett volna rá, hogy véget vessen a regényünknek.
Szerencsére, a lakásnak két kijárása volt, de ez még nem óvott meg
bennünket a meglepetés veszedelmétől. És csak olyankor érezhettük
magunkat biztonságban, ha az öreg úr sétálni ment, a mi mindig más
időben történt.
Így segítettünk magunkon:
Én egy idő óta minden délután szorgalmasan eljártam a kereskedelmi
könyvtárba. (A bankárom sehogy se tudta megérteni, micsoda tudományos
igyekezet szállott meg, hogy egyszerre úgy nekiestem a tanulásnak.) A
könyvtárban olvastam és várakoztam, a mig a szolga figyelmeztetett, hogy
hivatnak. Odakünn szépem szobaleánya várt, a kit gyanúsan bőkezü
ajándékokkal tartottam, s a ki örömmel suttogta, hogy ő nagysága kéret.
Ez azt jelentette, hogy az öreg úr sétálni ment.
De volt a házban egy másik várakozó rejtekem is: a palota második
emeletén lévő kereskedelmi kör. Ebben a kaszinóban akkortájt az
igazgatóság megtiltotta a kártyázást, s ettől fogva minden tag az uj
kereskedelmi körbe járt, a régiben csak egy-két öreg úr ődöngött. Ezek
is csak kora délután, aludni jártak fel a klubba; alighanem békésebben
aludtak itt, mint otthon, mert igen rövid ideig szinlelték az
ébrenlétet, egy óráig aludtak, és elmentek. Négy órától fogva jóformán
egyedül nyüzsgöttem ott. Boldogan iratkoztam be ebbe a néptelen
kaszinóba, s eleinte felváltva használtam a két rejteket, főképpen
azért, hogy a könyvtár szolgái ne kezdjenek fecsegni. De az alvásnak
szentelt hajlék jobban megfelelt az én czéljaimnak, mint a könyvtár, s
miután meggyőződtem róla, hogy az öreg klubszolga nem botránkozik meg
rajta, hogy a szobaleány mindennap megjelenik értem, utóbb már mindig
itt vártam a pásztorórát. Rendesen a délután nagy részét a klubban
töltöttem, s amig a hívó szózat meg nem váltott, tudományos
folyóiratokat és könyveket olvasgattam. (A kaszinónak magának is volt
könyvtára.)
A villi tehát mindenekelőtt az időm egy részétől fosztott meg. De ez
magában véve még nem lett volna végzetes. Reggeli hét órától délután két
óráig az irodában minden dolgomat rendesen elvégeztem, öt percz alatt
megebédeltem, este pedig öt percz alatt megvacsoráltam, s nyolcz órakor
már mindig ott voltam a bankárék társaságában, az operában, a
hangversenyen, vagy a családi körükben. Ők talán észrevették, hogy egy
idő óta kissé elhanyagolom őket, de nem mondták, és nekem nem tűnt fel.
Ez, mondom, még nem lett volna végzetes.
De most jön a tragédia.
A tragédiám ez volt:
Az a kényszerűség, hogy minden délután két-három óra hosszáig könyvet
vagy folyóiratot kellett tartanom a kezemben, lassankint – és milyen
észrevétlenül! – rettenetesen megváltoztatott. Eleinte tettettem, mintha
olvasnék, aztán nem figyeltem rá, hogy mit olvasok, utóbb olvastam, mert
nem tudtam egyebet csinálni, még utóbb érdekelni kezdett az, a mit
olvastam, majd az egyik olvasmány fölkeltette érdeklődésemet egy másik
iránt, a melyre az első hivatkozott, utóljára nagy érdeklődéssel, nagy
kedvvel, mondhatnám: szenvedélylyel olvastam. Nem untatom önöket e
pszihológiai átváltozás különböző étape-jainak az ismertetésével, csak
azzal végzem, hogy, amire először csak kénytelenségből fanyalodtam,
élvezetté lett számomra, s a kis könyvtárosnéval való szerelmi viszonyom
olyan tudományos szomjúságot keltett fel bennem, hogy onnan, a hová mint
Don Juan léptem be, úgy kerültem ki, mint egy második Faust.
Hogy észrevétlenűl micsoda rettenetes átváltozás ment bennem végbe,
először akkor kezdtem gyanítani, mikor egy szép nap a szobaleány
megjelenésekor boszankodni kezdtem, hogy már ilyen hamar megérkezett, s
nem szívesen, kedvetlenül, elégedetlenül hagytam ott érdekes
olvasmányomat, hogy a villi ölelő karjai közé siessek… Nem, bizony
isten, nem siettem!
Igen, ekkor magam is kezdtem gyanítani, hogy rossz útra tévedtem… De már
késő volt.
Mit mondjak még önöknek? Hiszen máris erős próbára tettem a türelmüket.
Vagy másfél év mulva, a mikor meg kellett volna házasodnom, már estéimet
is a tudománynak szenteltem; a bankárék lassankint elidegenedtek tőlem;
a parti magától szétment, a nélkül, hogy sajnáltam volna; ekközben
Lothár erősen ütötte a vasat, kért és meghallgattatott; és én ezzel már
egy cseppet se törődtem, mert minden gondolatom az volt, hogy minél
hamarább letehessem a magántanári vizsgálatot. Aztán megváltam a
bankháztól, hogy egészen a tudománynak élhessek, rendes tanár lettem, s
a többi, s a többi, de ez már nem érdekli önöket.
Most persze már tudom, micsoda nagy bolondságot követtem el!… hogy a
tudomány milyen ingoványba csalt!… hogy a tudomány milyen kellemes
játék, de milyen veszedelmes és hálátlan szerető!… De ezzel egy kicsit
elkéstem.
Különösen a két gyermeket irigylem Lothártól.
Remélem, meggyőztem önöket, hogy az én életemet csakugyan egy asszony
rontotta meg?