Egyszerre egy éles füttyszó zavarta meg a konczertet.
Elmúlt három óra; a madarak fölébredtek és énekszóval köszöntötték a
reggelt.
Rám úgy hatott ez a madárfütty, mint az ujra megujuló természet, az örök
fiatalság harsány, éles szava.
Egy darabig a madarak hangversenyét hallgattuk. Ida mamát egy kissé
megzavarták a reggel hangjai, meg a derengés, majd a világosság; de már
nagyon benne voltunk a mulatságban s jól találtuk benne magunkat.
Megint csak rágyujtott egy nótára.
És egyszerre észrevettük, hogy valahol egy bolond fülemüle versenyre
kelt az énekesnővel. Míg Ida mama énekelt, a fülemüle is trillázott,
csattogott; mikor a dalnak vége volt, a fülemüle is elhallgatott.
Ida mama nem hagyta magát. Csak annál nagyobb tűzzel, csak annál
odaadóbban, csak annál áthatóbb hangon énekelt; a hangja betöltötte a
parkot.
Talán azt gondolta, hogy: hiszen most énekel utóljára!
És, higyjétek el, az élethez való ragaszkodásnak, a mindent átfogó
szerelem utolsó átérzésének, a kétségbeesetten lobogó vágyakozásnak a
hangja soha se szólt hozzám ilyen hatalommal, ilyen megrendítően, mint
ennek az öregasszonynak az ajkán. Mikor utóljára énekelte el: »Én a
halállal nem törődöm!« – nekem úgy tetszett, hogy ez az énekszó
mindnyájunk búcsúja az élettől… egy harsányan hangzó vád a természet
ellen, mely lassankint minden jót visszaszed tőlünk, mindent, mindent!…
és utolsónak az öntudatunkat hagyja meg, hogy jól átérezhessük a teljes
kifosztottságunkat, a végső megsemmisülésünket, hogy jól elsirathassuk
mindenünket, mindenünket!
Olyan mély meghatottságot éreztem, mint se azelőtt, se azóta soha.
Ekközben a fülemüle – talán elunta a mulatságot, talán megfélemlítette a
zaj – végképpen elhallgatott.
Udvariasan úgy magyaráztuk ezt, hogy a fülemüle, a gyöngébb versenyző
fél, átlátta, hogy nem bírja a versenyt, s meghódolt az énekesnőnek.