A fiú huszonnégy esztendős volt; az asszony csak egy-két esztendővel
lehetett idősebb. Még nem ismerték egymást; még csak a szemök
találkozott. De a tekintetök nyiltan beszélt; ékesszólóan és
szemérmetlenül. A vendéglő nagyterme tele volt emberrel; a fiú
szomszédságában két idegen evett, az asszony pedig egy másik nővel jött,
a ki úgy ült, hogy mindent láthatott. De nem törődtek a környezetükkel.
Pillantásaik minden perczben fölkeresték egymást, és a kiszolgáló
leánynak is észre kellett vennie, hogy a hetedik számú asztal meg a
kilenczedik között igen élénk a levegőn át való sürgönyváltás. Aligha
akadt fenn rajta; ebben a teremben még Marconi születése előtt is
mindennapos dolog volt: drót nélkül telegrafálni távol eső helyekre.
Hanem ezen a két emberen meglátszott, hogy valami rendkívüli történik
velük. Ki lehetett olvasni a szemükből, hogy szokatlan várakozással
eltelve, eddig még nem tapasztalt izgatottsággal keresik egymásban a
holnaputánig könnyen megjósolható, de azon túl már titokzatos jövőt.
Reggel még mind a kettőnek üres volt az élete. Most egyszerre
megszabadúltak az unalomtól, mely eddigelé mindenhová elkisérte őket.
Reggel a fiú még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres itt, a
szajnaparti rengeteg városban. Vagy két heti csavargás után, mely csak
eleinte szórakoztatta, végre jelentkezett Juliannál, s megigérte
magának, hogy komolyan hozzá fog látni a tanuláshoz. Nem sok reménye
volt rá, hogy nagy festő lesz belőle; ahhoz, hogy elhomályosítsa Repin
hírnevét, nem talált magában elég tehetséget. De valamit el kellett
kezdenie, ha nem is érzett kedvet semmihez.
Most nem gondolt többé Julianra, s azt hitte, hogy megtalálta, a mit a
mai napig hiába keresett. Már akart valamit.
Reggel az asszony még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres a
világon. Mostanáig, egész életén át, csak unatkozott. Nem értette, mi a
czélja életének, mert mindabban, amire emlékezett, nem láthatott egyebet
reménytelenül sivár tengődésnél. A sárból kelt ki, keresztül ment minden
szennyes nyomorúságon, a vágyait soha se elégíthette ki, sorra lemondott
róluk, s örömet nem talált semmiben. Eszesnek hitte magát, de az
értelmességének nem vehette hasznát; parancsolni szeretett volna, és
bele kellett törődnie, hogy az marad, a mi volt: közönséges eszköz. Nem
luxustárgy, csak eszköz; eleven játékszere olyanoknak, a kiket gyűlölt
és megvetett. Sohase bocsátotta meg a világnak, hogy meg kellett
ismernie a nyomorúságot; a szennyért, mely hozzá tapadt, nem magát,
hanem a többieket okolta; és fellázította, hogy a bűn, melylyel másoknak
szolgálatára volt, melylyel ő, az eszköz, az őt kizsákmányoló
ellenségnek örömet okozott: neki, magának, nem szerzett örömet,
ellenkezőleg, undorral töltötte el.
Most az ismeretlen láttára, vad gyönyörűség fogta el. A hogy tekintetük
ujra meg ujra találkozott, édes borzongást érzett, mely megérttette
vele, hogy végre neki is van mit keresnie a világon.
* * *
Éjjel, fél egykor, el kellett válniok egymástól. Az asszony már
tizenkettőkor megkezdte a búcsuzást.
– Ne menj még! – kérte a fiú.
– Mennem kell – felelt az asszony. – Ha fél egykor otthon vagyok, azt
mondhatom, hogy a szinházban voltam, a barátnőmmel.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a barátod nincs itthon. Vagy nem azt
mondtad, csak rosszúl értettem?
– Igen, elutazott, s csak egy hét mulva jön meg.
– Akkor hát mindegy, mikor méssz haza.
– Nem, mert a cselédeim elárulnának.
– Féltékeny a barátod?
– Nem tudom. Azt hiszem. Minél pimaszabb egy férfi, annál féltékenyebb.
– És nem bánja, hogy ebédelni a vendéglőbe jársz?
– Csak olyankor ebédelek vendéglőben, a mikor ő nincs itthon. És mindig
a barátnőmmel. Ilyenkor néha elmegyünk szinházba is, vagy valamelyik
café concertbe; ez az egyetlen szórakozásom. Ha a barátom itthon van,
néha napokig nem mozdúlok ki hazúlról. Ó, a barátom egészen úgy tekint
engem, mint a feleségét! Talán el is vett volna, ha nem volna egy igazi
felesége is, a kitől csak félig vált el.
– Micsoda mesterséget folytat, hogy olyan sokat utazik?
– Osztályfőnök a tengerészeti minisztériumban. Valami örökösödési ügye
van, azért utazik gyakran; haza, a szülőföldjére.
– Mondd, milyen ember?
– Jó ember; nem tehet róla, hogy utálom… De te csak azért kérdezősködöl,
hogy itt felejtkezzem és…
– No, vedd le a kalapodat, maradj még egy kicsit… Kérdezni akarok
egyet-mást; hiszen még alig beszélgettünk… Hát igazán nem láttál engem
se tegnap, se tegnapelőtt?
– Most már elhiheted, hogy igazán nem láttalak előbb… ma először… május
hetedikén, ezt a napot felírom magamnak.
– Az igaz, hogy tegnap és tegnapelőtt távolabb ültem. Aztán nagyon is
tele volt a terem, de azért én jól láttalak.
– És három nap kellett hozzá, hogy meghódítsalak?!… Mert hiszen csak ma
jutott eszedbe…
– Már előbb is nagyon tetszettél, de igen, csak ma jutott eszembe, a
mikor észrevetted, hogy olyan hosszan nézlek… De ekkor már te is tudtad,
ugy-e, hogy nyomodban leszek?
– Tudtam, hogy követni fogsz. És mikor a vendéglőből kimentünk, azért
siettem annyira előre, mert féltem, hogy mindjárt megszólítasz. Pedig,
ha akkor tetted volna ezt, a mig a barátnőm velem volt, ezzel mindent
elrontottál volna.
– Gyanítottam. De már-már elveszítettem a türelmemet, mert nagyon
megsétáltattatok. És mikor láttam, hogy hol erre, hol amarra járunk, hol
előre megyünk, hol meg visszafelé, azt kezdtem hinni, hogy a
közeledésemet várjátok.
– Nagyon rosszul tetted volna, ha már akkor jelentkezel; még későbbre is
megnehezítetted volna a találkozásunkat… Éppen azért sétáltunk olyan
sokáig, hogy egyedül maradhassak. Rendesen ő szokott hazakisérni, és így
nem volt könnyű megszabadulnom tőle. Uj meg uj ürügyet kellett
kitalálnom, hogy útba ejthessük az ő lakását, és hogy ezen a czímen
hazatuszkolhassam.
– Alighanem észrevett valamit.
– Azzal nem törődöm; a fődolog az, hogy ne tudjon semmit. Különben nem
fog elárulni, de jobban szeretem, hogy nincs mit elárulnia, mert ha
sejti is, hogy később találkoztunk, ezzel még nem megy sokra.
– Olyan sokára tudtalak megszólítani, és már el akarsz menni!
– De milyen kedvesen szólítottál meg!… Sohase felejtem el, te drága!…
– Ne húzd még a keztyűdet!… Hisz olyan kevés időt töltöttünk együtt! És
ennek a felét is hogyan! Mondd, miért akartad minden áron, hogy előbb a
café-concertbe menjünk?
– Mert attól féltem, hogy nem tudom minek gondolsz. Azt akartam, hogy
mikor először megcsókolsz, már ismerj egy kevéssé.
– Tudom, hogy szép és kedves vagy, tudom, hogy Carlottának hívnak, és ez
nekem elég. Carlotta! Mért van olaszos neved? Olasz leány volnál?
– Nem tudom. De azt hiszem, hogy itt születtem; legalább, a mióta az
eszemet tudom, sohase voltam Párison kívül. A szüleimet nem ismertem;
csak azt tudom, hogy kicsi korom óta mindig Carlottának hívtak. Hát te?
Te igazán orosz vagy? Mondd, hogy hívnak?
– Jevgenij Pavlovics Anicskovnak.
– Milyen szép neved van! Hogyan kell leírni? Adj egy névjegyet; el
akarom dugni a kebelembe, ide, a szívemhez.
A névjegyen már francziásan volt írva a név: Eugène Pavlovitch
Anitchkof, Paris, 13, rue de Constantinople.
Carlotta megilletődötten betűzte ki az idegen nevet, aztán a szájához
emelte a kártyát, és megcsókolta hosszan.
– Bolond, engemet csókolj meg! Maradj még!… Maradj itt!…
– Nem, mennem kell. De reggel ujra itt leszek. Felköltelek. Akarod?
* * *
Egy hétig Carlotta igen kevés időt töltött otthon, s később is
megszökött hazulról, a mikor csak tehette. Julian mester pedig három
hónapig színét se látta Anicskovnak. Carlotta kibékült a világgal, és az
orosz is megszerette Párist. A miért megszerette, azt talán
feltalálhatta volna a szülőföldjén is, de Anicskov úgy vélte, hogy
érdemes volt Párisba jönnie.
Mind a ketten igen boldogok voltak.
Egy szerdai napon Carlotta, a ki az utóbbi időben hetenként kétszer,
szerdán és szombaton, délelőtt féltizkor szokott felsétálni a 13, rue de
Constantinople első emeletére, nem kopogtatott be Anicskovhoz. Helyette
üzenet érkezett a pneumatikus postán. Az üzenet így szólt: »Csak délután
hat felé jöhetek. Okvetetlenül várj meg. Imádlak«.
Anicskov délután nem ment el hazulról. Hat órakor Carlotta felnyitotta
az ajtót, és ebben a pillanatban Anicskov úgy érezte, hogy valami
végtelen undorodás fogja el, a nélkül, hogy tudná, mitől és miért.
Carlotta oda sietett kedveséhez, a nyakába kapaszkodott, s Anicskov
majdnem elszédült ettől az öleléstől. Azt hitte, hogy mindjárt rosszúl
lesz.
– Mi bajod?
Anicskov nem tudta megmondani.
– Nekem? Nincs nekem semmi bajom… éppen semmi.
– Nem jöhettem előbb, – mentegetőzött Carlotta, – majd elmondom, hogy
miért… De, ugy-e, nem kell igazolnom magamat?… Nem gondoltad azt, hogy
megcsallak, mi?… Könnyű neked, te rossz, te édes!… a vak is látja,
mennyire szeretlek! Pedig, az igazat megvallva, örülnék rajta, ha
féltékenynyé tudnálak tenni. Látod, én olyan féltékeny vagyok rád!… Az
istenért, mi bajod?!… Mondd hát!…
Anicskov ledőlt egy székre, és bágyadtan törölgette a homlokát, amelyen
verejték ütött ki.
– Nem tudom, – hebegte, – egyszerre rosszul lettem… éppen akkor, a mikor
bejöttél…
Carlotta ijedten futott az öltöző-asztalhoz, hogy kölnivízzel és nedves
kendővel siethessen kedvese segítségére; vagy illatszerrel, sóval, a mit
éppen talál. A min eltávolodott. Anicskov egy kicsit megkönnyebbült. De
az asszony nyomban visszafordult, a kölni vizes üveggel és egy
megáztatott törülközővel, s a hogy közelébe jött, Anicskovot megint
ájulás környékezte.
– Mi bajod? Mi bajod? Mi bajod?
Hirtelen egyet gondolt, s kinyitotta az ablakokat. Anicskov erre kezdett
magához térni. De attól az érzéstől, mely az imént elfogta, ezután se
szabadult meg, s mialatt Carlotta körülötte sürgőlődött, rájött, hogy
szédülését Carlotta okozza.
– Nem tudom… valami rettenetest érzek rajtad…
Szeme megakadt egy szál tubarózsán, mely oda volt tűzve Carlotta tavaszi
kabátjának egyik gomblyukába.
– Talán ennek a tubarózsának a rettenetes szaga kábított el…
– No nézd, és ez nekem nem jutott eszembe!… – kiáltott fel Carlotta. –
Pedig már másokat is ismertem, a kik ezt a virágot nem türhették.
Azonnal leteszem… Nem dobhatom el… Mindjárt meg fogod érteni, hogy nem
dobhatom el… Hanem a mig nálad maradok, ide teszem az ablakba, aztán
majd elviszem…
Anicskovnak a rosszulléte lassankint elmúlt, de Carlottának a közelsége
továbbra is gyötrelmeket okozott neki. Nem akarta megmondani, hogy ebben
a pillanatban mennyire szeretne szabadulni tőle, de mikor Carlotta
közelebb bujt hozzá és körülczirógatta az arczát, nem tudta megállani,
hogy az asszonyt el ne tolja magától.
– Egyszerre milyen szívtelen vagy hozzám! – panaszkodott Carlotta. –
Engem egész nap epeszt a vágy utánad… ide sietek hozzád… a kis gyermek
temetéséről…
És törülgetni kezdte a szemét.
– Mi az? Mit beszélsz?
– Hiszen el akartam mondani, hogy meghalt szegényke!… Meghalt, és ma
délután temettük el… Asnières-ben, mert ott volt dajkaságban… Ez a
tubarózsa az ő koszorujából való… el akarom tenni emlékbe… Hirtelen halt
meg, szegényke, csak egy napig volt beteg… Most már csak egy maradt!…
És csöndesen sirdogált.
– Micsoda temetésről jössz?!… És micsoda kis gyermekről beszélsz?! –
kérdezte rekedten Anicskov.
– Az én kis gyermekemről!… az én hat hónapos kis leánykámról! – felelt
Carlotta. – Egy napig volt beteg, csak egy napig!… Olyan kedves volt!…
Meghalt és ma eltemettük!
Anicskov megrázkódott. Most már értette, hogy mi baja. Az a rettenetes
valami, a mit Carlottán érzett, nem a tubarózsa illata volt, hanem az a
tömjén- és viaszgyertya-szaggal vegyes nehéz illat, a melyet a Pompes
funèbres drapériái árasztanak magukból, s a mely átjárja azok ruháját, a
kik hosszasan időznek a ravatal körűl.
Fölegyenesedett helyéről és ordítozni kezdett:
– És te hozzám jössz a kis gyermeked temetéséről?!… A kis gyermeked
meghalt, és te a temetésről eljössz én hozzám?!… eljössz ide?!… eljössz
azonnal?!… eljössz utánam?!… Fuj!
– Kihez menjek, ha nem ahhoz, a kit szeretek?!…
Anicskov az ajtóra mutatott.
– Eredj! Nem akarlak látni! Nem kellesz! Utállak! Borzadok tőled!
Carlotta azt hitte, hogy még meglágyíthatja. Megragadta az ajtót mutató
kezet és csókolgatni kezdte, aztán átölelte kedvesének derekát,
letérdelt előtte, körülkarolta a lábát, és közben így rimánkodott:
– Ne kergess el!… Meghalok érted!… Utálatos vagyok, igaz!… Üss, verj, de
aztán bocsásd meg, hogy ilyen vagyok!… Aztán könyörülj meg rajtam!… Ne
rugj ki, hadd maradjak itt!…
És mikor már azt remélte, hogy könyörgése megingatta kedvesének
elhatározását, fölkelt, s a nyakába borult, hogy elkábítsa a
lehelletével és csókjaival.
De amaz eltaszította magától.
– Eredj! Undorodom tőled!
– Ne rugj ki! Imádlak!… – nyöszörgött Carlotta.
Egy fél óráig küzködött, esdekelt és ostromolta csókjaival kedvesét;
hiába.
– Te, – kiabált Anicskov, – ha még egyszer rá tudnál venni, hogy
megöleljelek, akkor, akkor… meg tudnálak ölni! De nem, nem fogsz
rávenni!… sokkal inkább utállak!
Carlotta feltápászkodott, kiegyenesedett, aztán egy pillanatig úgy tett,
mint a ki gondolkozik, hogy mire határozza el magát. És mereven nézve
maga elé, megvetéssel szólt:
– Ostoba!
Aztán levetette a kabátját, s felgombolta a blúzát. Anicskov csak nézte,
mit csinál. Azt hitte, hogy Carlotta még egyszer meg akarja mutatni a
karját és a vállait. De nem: Anicskovnak a névjegyét kereste elő a szíve
mellől. Majd összetépte a kártyát, négy, nyolcz, tizenhat felé,
összetépte olyan apró darabokra, a milyen apróra csak tudta, és ujra
felöltözött.
Rá se nézett többé Anicskovra. Az ablakhoz ment a tubarózsájáért,
visszatette a virágot a gomblyukába, föltette a kalapját, begombolta a
keztyűjét, kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót.
Anicskov is nyitva hagyta. Örült, hogy több levegő áramlik a szobába.
Lefeküdt a divánjára; olyan kimerültséget érzett, a milyet az az ember
érezhet, a ki most menekült ki valami nagy veszedelemből.