II.

Nem tudtam volna elaludni, a míg ki nem elégítem a kiváncsiságomat.

Átmentem Lippay szobájába és megkérdeztem az atyafitól:

– Te ember, mondd, mért nevezted ezt a bűbájos teremtést röviden

boszorkánynak?

– Mert az – felelt Lippay komolyan.

– Vagy úgy?! Ezzel a szóval csak azt akartad mondani, hogy: megbabonázza

az embert?! No, hallod, ez nem volt valami elsőrangu elmésség!

– Igen, azt akartam mondani, hogy megbabonázza az embert, csakhogy ezt

nem úgy értettem, a hogy te képzeled.

– A megbabonázást komolyan gondoltad, mi? Nem csak úgy, a szónak tréfás

értelmében?

– A szónak a legkomolyabb értelmében gondoltam. Úgy értettem, hogy

elszédíti az embert és megrontja.

– Ó, ó! – hitetlenkedtem.

– De mért érdeklődől annyira? Téged talán már megbabonázott? – kérdezte

Lippay vigyorogva.

– És ha úgy volna?!

– Sebaj, czimbora! Rád nézve nem veszedelmes. Téged nem fog elszéditeni

és nem fog megrontani.

– Ugyan! És miért nem?

– Mert egyáltalán nem fog veled foglalkozni. Nem tartja érdemesnek.

– Ejnye, be lebecsülsz! Hátha ő jobban megtisztel, mint te, és olyan

legénynek néz, a kivel érdemes foglalkozni?! Aztán meg, kérlek, hátha én

magam hívom ki magam ellen ezt az alvilági hatalmat?!

– Pajtás, hagyj föl minden reménynyel! Ezzel a nővel nem fogsz

szerelmeskedni. Ez a nő frigida. Tudod mi az, hogy frigida? Hűvös vér.

Nem kell neki a szerelmes férfi. Következésképpen az udvarló se. A

frigidák egy gyönyörü példánya.

– Ez a nő?

– Igen, ez.

– No, nem látszik rajta!

– És mégis az. Akármilyen tüzes kis csikónak látszik. Mert mindez csak

komédia.

– Honnan tudod?

– Honnan tudom! Hát, azt hiszed, hogy te vagy az első, a kinek eszébe

jutott szerencsét próbálni nála?!

– Azt elhiszem, hogy nem könnyű meghódítani. De úgy látszik, eddig csupa

gyönge legény próbált nála szerencsét. Ha egy huszonöt-huszonhat

esztendős szép özvegyről…

– Mondj huszonnyolcz-harminczat.

– Azt se bánom. Tehát ha egy huszonnyolcz-harmincz éves szép özvegyről

azt mondják, hogy hűvösvérü, ez csak azt jelenti, hogy még nem talált a

mesterére.

Lippay elnevette magát.

– No, te nem leszel a mestere, biztosíthatlak! Mondom, még csak nem is

udvarolhatsz neki. Csak addig létezel az ő számára, csak addig nyájas

hozzád, csak addig élvezheted a bűbájosságát, a míg nem udvarolsz neki.

Az első szóra, a melyet már nem a jó pajtás mond, hanem az udvarló,

ajtót mutat neked is, mint a többieknek, a kik azt vették a fejükbe, a

mit te. Nem bolond, hogy eljátszsza az asszonyi jóhirnevét, vagyis

inkább azt a kellemes helyzetet, hogy a társaságban kifogástalan

hölgyként szerepelhet – semmiért. Mert érts meg végre, te szerencsétlen,

ennek a nőnek nem kell a szerelem! Ebben a nőben nincs se érzés, se

érzékiség, ebben a nőben nincs egyéb, csak számítás.

– Csupa ellentmondás, a mit beszélsz! Azt mondod, hogy még csak

udvarolni se lehet neki. De hát akkor kiket szédít el és kiket ront meg?

– Azokat, a kiket kiaknázhat. Azoknak megengedi, hogy udvaroljanak neki.

– A kiket kiaknázhat? Nem mondanád meg, hogy kiket aknázhat ki?

– Teringettét, a kiknek van valamijök! Vagy téged aknázzon ki, a kinek a

bajuszodnál nincsen egyebed?!

– Eszerint a vagyonos udvarlókra pályáznék. Már bocsáss meg, de ez nem

valószinü. Mindenekelőtt, úgy látszik nem szorult rá.

– Nem is tudod, mennyire nem szorult rá! Nézz ki az ablakon. Amerre

földet látsz, az mind az övé. De ez mind nem elég neki. Még több földet

akar, a mennyi földet el tud képzelni, azt mind akarja. Tudod-e, mi a

föld-éhség? Parasztoknál gyakran láthatod ezt a betegséget. Nos, a mi

szép boszorkányunkban nincs egyéb, csak ez az éhség. A pénz vagy

mondjuk: a föld, az egyetlen szenvedélye. Különben nem csoda,

parasztvérből való.

– Hiszi a piszi. Valaki telebeszélte a fejedet. Isten tudja, miféle

boszuálló gazember. Egy elutasított udvarló, vagy egy elcsapott ispán.

De hát arra már egy kicsit későn van, hogy ezen vitatkozzunk. Azért ne

beszéljünk tovább a szép asszonyról. Én imádnivalónak találom, te

boszorkánynak tartod, jól van. Hanem most más valamit kérdezek tőled.

Ennek a magyarázatával még adósom vagy. Mondd, mit nevettél a ruháinkon?

– Ne juttasd eszembe ezeket a ruhákat, mert ujra elfog a kaczagó görcs.

– Hát csak röhögd ki magadat és aztán beszélj.

– Kérlek, ha csak azt akarod!… Szivesen! Neked ugyan nincs rá szükséged,

hogy fölvilágosítsalak, mert ismétlem, téged nem fenyeget semmiféle

veszedelem… de nekem sincs rá okom, hogy eltitkoljam, mit találtam olyan

mulattatónak… Hát csak azt nevettem, barátom, hogy találkozott itt

számunkra mindenféle öltözet, kinek a milyen kellett! Mert a szép

asszonynak már annyi férje volt és olyan különböző termetüek!…

következésképpen annyi ruha maradt róluk és olyan sokféle fajta, hogy

válogathattunk volna, mint a jó boltban!

– Mit mondasz?

– Hát csak nem gondoltad, hogy a szép asszony férfiruha-magazint tart a

Balatonból kimászó gavallérok számára?!

– Szóval… azt akarod mondani… hogy mi most itt… mindannyian halottak…

különböző halottak ruháiban járkálunk?

– Világos!

– Hm.

Ez egy kissé lehűtött.

– Tudod – folytatta Lippay – valamelyest túloztam, a mikor azt mondtam,

hogy a szép asszonynak már annyi férje volt!… Mert eddig mindössze három

volt neki. No, de lesz még majd több is! És egyebekben nem túloztam, a

minek a bizonyságául… Mondd, álmos vagy?

– És ha három éjjel nem aludtam volna!… most már akkor se volnék álmos!

– No, ha nem vagy az, úgy maradj itt még öt perczig… és én meg foglak

győzni róla, hogy senki se beszélte tele a fejemet; nem kellett tele

beszélni… Légy nyugodt, nem akarok vitatkozni veled. Reggeli félnégykor

nincsen kedvem vitatkozni; inkább elismerem, hogy neked van igazad.

Hanem, ha akarod, elmondhatom neked ennek a hölgynek az életrajzát.

Természetesen csak a dióhéjba foglalt életrajzát, ezt is olyan röviden,

a milyen röviden csak elmondható, hajnali stílusban… És minden szinezés,

minden kommentár nélkül. Pusztán a rideg tényeket. A következtetést vond

le magad.

– Hallgatlak.

– Ez a szép asszony, barátom, – kezdte Lippay az elbeszélését, – egy

czinikus öreg orvosnak és egy fiatal parasztnőnek a leánya; notabéne,

törvényes vagy törvényesített leánya, mert az öreg orvos a fiatal

paraszt nőt, a ki előbb a gazdasszonya volt, élete utolsó éveiben a

feleségévé léptette elő. A boszorkány az apjától örökölte: az észt és a

kellemetességet, és az anyjától: az érzéketlenséget, a földéhséget és a

kitartást. (Ez nem kommentár: az alakok ismeretesek voltak.) Hanem

egyebet aztán nem is örökölt tőlük. Korán jutott árvaságra és

tizenhat-tizenhétéves korában házikisasszony volt egy úricsaládnál.

Elképzelheted, milyen szép lehetett ebben a korban; s azt is, hogy a

hozzád hasonló fiatal gavallérok, a kiknek a bajuszukon kivül nem volt

egyebük, úgy röpködtek körülötte, mint a legyek a habostorta körül. Ezek

között találkozott egypár istenkisértő, a ki feleségül is elvette volna.

Hanem a szende árvának nem kellett a szerelem és a szalmakunyhó. Fügét

mutatott a gavallérjainak, s egy öreg ügyvédhez ment feleségül, a ki

miután a jogtudományával vagy három falu lakosságát forgatta ki a

vagyonából, a legpéldátlanabb, a leglelketlenebb s a leghajmeresztőbb

uzsora segítségével, egy másik sereg paraszt bőréből gyönyörü vagyont

hasított ki magának.

Megjegyzem, egyszer s mindenkorra: a boszorkány lánykorában is, később

is, mindig olyan kifogástalanul viselkedett, hogy a női tisztességéhez

még csak a gyanusítás se férhetett hozzá. Az öreg uzsorást is megkimélte

az aggodalomtól; a Hadházy Gyurkák a közelébe se férhettek, még csak nem

is beszélhettek vele. Az öreg uzsorás különben attól fogva, hogy

megházasodott, olyan pontosan teljesítette a kötelességét, a hogy ez a

könyvekben elő van irva. Megcsinálta a végrendeletét, a melyben

természetesen a feleségét tette általános örökösévé, és sietett

meghalni, olyan feketén adván vissza lelkét az örökkévalóságnak, hogy az

Uristen maga is elcsodálkozhatott rajta. Nosza, nyomban jelentkeztek a

Hadházy Gyurkák és ugyancsak megnövekedett számban; a mély gyász idejét

se akarták megvárni, mert tudták, hogy kemény lesz a verseny. Gondold

el! Egy nagyon fiatal és nagyon szép asszony, a kiben a vén gazember nem

sok kárt tehetett, és egy vérlázító gazsággal szerzett, de ideálisan

kerek, s ideálisan gömbölyü vagyon, nem tudom hány ezer hold egy tagban!

De a szegény Hadházy Gyurkák megint csak hiába fáradoztak. A szép özvegy

hozzáférhetetlen maradt, és nemcsak a hozománya, hanem úri személye is;

a mi nagy hiba volt, mert hiszen emennek a révén amahhoz is közeledni

lehetett volna valamelyest. Példásabb özvegyet vén ember még nem hagyott

hátra, mint ez a vérszopó. Hanem a gyaszév elteltével mégis csak akadt

valaki, a kit a szép özvegy némi figyelemre méltatott. Ez a valaki egy

fiatal földbirtokos volt, harminczöt-harminczhat éves ember, szép,

egészséges legény, sőt valóságos dalia… mert én is elég jó figura

vagyok, mi? és lásd, még rajtam is lötyög a ruhája! Itt két dolgot kell

megemlíteni… nem akarom befolyásolni az ítéletedet, de ezt a két dolgot

nem fölösleges megemlíteni… Az egyik az, hogy ez a dalia a szép

asszonynak a vagyonára vetett szemet. Erre bizonyságok vannak. Legény

korában nem csinált titkot belőle, hogy szegény nőt nem vesz el

feleségül. Számító ember volt és nem restelte, hogy az; annyira nem

restelte, hogy az első menyasszonyát otthagyta a faképnél, a mikor ennek

az apja tönkrejutott. Aztán meg régóta ismerte a boszorkányt; de a

szegény árvaleányra rá se nézett és bár az öreg uzsorás életében ő volt

az egyetlen ember, a ki mindennap láthatta az érdekes párt, a szép

asszonyért se lángolt mindaddig, mig az özvegységre nem jutott, és

bizonyossággá nem lett, hogy mindent ő örökölt. A másik dolog, a mit itt

meg kell említeni, az, hogy a földbirtokos a jómódu emberek közé

tartozott; szomszédja volt a szép asszonynak: az ő kis birtoka ott

végződött, a hol a boszorkány nagy birtoka kezdődött. Hidd el, a

szakállamra, hogy nem ők szerelmesedtek egymásba, hanem a földjeik. A

kis föld szemet vetett a nagy földre és epedett a vágytól, hogy keblére

ölelhesse a nagy földet; a nagy föld szendén, pironkodva mosolygott

vissza és végül megette a kis földet. Szóval, összeházasodtak és egy

darabig gyönyörü életet éltek. Hanem egyszerre ezt az idillt megzavarta

egy harmadik alak: a kastély egy rendes látogatója, a férj legjobb

barátja, ez a Szabolcsy Ervin, a kinek a ruhája olyan jól áll rajtad. És

csodálatosképpen csak akkor, éppen akkor zavarta meg, a mikor ez a

Szabolcsy Ervin a nagynénjétől egy csinos birtokocskát örökölt. Ervin

előbb is minduntalan ott lakott a kastélyban; két-három éven át többet

időzött náluk, mint később, a válságos időben, és soha se volt semmi

baj. De mikor a huszár, a kinek előbb nem volt egyebe a kardjánál,

hozzájutott a rég várt örökséghez: a nagy földnek megtetszett hirtelen

ez a szép földecske is… Mi történt, mi nem történt e között a három

ember között, én nem tudom; csak azt tudom, hogy a jóbarátok egyszerre

csak összevesztek… annyira összevesztek, hogy párbajjal vetettek véget a

barátságuknak. A párbajban, a melyet súlyos föltételek mellett vívtak, a

huszár összekaszabolta a másikat és aztán eltünt. A szép özvegy mesés

önfeláldozással ápolta férjét, a ki fölgyógyult, de ezt a kalandot

sohase heverte ki egészen.

Attól fogva a dalia meglehetősen összeesett, s ha végül nem a sebei

ölték meg, ezek a sebek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy két vagy

három esztendő multán olyan könnyen elvihette nem tudom miféle sorvasztó

betegség. Ismét egy példás gyászév… a melynek az eltelte után Szabolcsy,

nem tudom honnan, ujra előkerült. A másik évben a szép özvegy feleségül

ment Szabolcsyhoz. De ez se örvendhetett sokáig a boldogságának; két

vagy három év multán őt is elpusztította valami betegség, ha nem

csalódom: ugyanaz a sorvasztó baj, a melyik a másikat. Ezt az életrajzot

még azzal kell kiegészítenem, hogy ezenközben pedig a szép asszony a

nyilvánosság előtt sohase adott okot még csak a legcsekélyebb

megszólásra sem.

– Remélem – szólaltam meg, a mikor Lippay elhallgatott – ezzel az

életrajzzal nem akarod azt mondani, hogy ez a fiatalasszony megmérgezte

mind a három férjét… az összes férjeit?

– Annyira nem akarom azt mondani, hogy magam se hinném el, ha valaki

effélét állítana. Én csak azt mondom, a mit a tények mondanak: hogy

elszédítette és megrontotta őket.

– És mit gondolsz, miképpen rontotta meg őket?

– Hja, ez az ő titka! A nagy felfedezők sohase mondják el, hogyan

készítik a csodaszeröket. De ha kiváncsi vagy a föltevésemre, azt

elmondhatom.

– Persze, hogy kiváncsi vagyok. A ki á-t mondott, mondjon b-t is.

– Hát én azt képzelem, barátom, hogy a boszorkánynak ez a pocsék Ámor

kölyök a czinkostársa. Mialatt az elszédített férfiak vakon rohannak a

veszedelembe, az érzéketlen Kirke így suttog magában: »Szerelem kell

nektek?! Jól van. Fulladjatok bele!«

– Eh, pajtás, a szerelembe senkise hal bele!

– Tudod, az empiria e tekintetben egy kissé hiányos. A kik a legtöbbet

beszélhetnének erről, azok alaposan hallgatnak. Elhallgattak örökre.

– Most már bolondokat beszélsz. Szervusz, jóéjszakát!

– Várj, mondok neked még valamit. Van köztünk egy, a kit féltek.

– Ugyan? És ki az?

– Borsy. Borsy meglehetősen kapzsi ember. Nem beszél róla, de alattomban

nagy parti-vadász, a ki eddig csak azért nem házasodott meg, mert a

hozomány dolgában meglehetősen nagyok az igényei. Aztán Borsynak magának

is van vagyona… mi több: Borsy földbirtokos, még pedig ezen a vidéken…

Pajtás, hogyha lefekszel, imádkozzál Borsy barátodért!

– Mondom, hogy most már nagyon bolondokat beszélsz. Megyek aludni.

Jóéjszakát, vagyis inkább: jóreggelt!

* * *

Másnap délután Asztalos, Lippay és én elbúcsuztunk a szép özvegytől.

Borsy a kastélyban maradt.

Kénytelen volt ott maradni. Meghűlt – alighanem a fürdés ártott meg neki

– orvost kellett hivatnia, s az orvos azt rendelte, hogy egy pár napig

maradjon ágyban.

Egy félesztendő multán Borsy tudatta velünk, hogy feleségül veszi a szép

özvegyet.

Már három éve, hogy együtt élnek, s nagyon boldogok. Hanem a

boldogságukra egy kis árnyékot vet az, hogy Borsy egy idő óta sokat

betegeskedik. A telet Kairóban fogják tölteni, mert attól tartanak, hogy

Borsyt valami sorvasztó baj bántja.