I.

– Még ma se tudom, – beszélte Hadházy, – hogy mi okozta a balesetünket.

Azt hihetné az ember, hogy már ez is a boszorkány műve volt. Nekem úgy

rémlik, bár esküdni nem mernék rá, hogy egy pillanattal előbb Borsy

hirtelen fölegyenesedett. Úgy emlékszem: meg akartam kérdezni, mit akar,

de már nem volt rá időm; a csónak fölborult és zsupsz, mind a négyen

befordultunk a vízbe. Borsy is, a többiek is, azt állítják, hogy

káprázott a szemem. De a hányan voltunk, annyiféleképpen magyaráztuk az

esetet, és minél tovább vitatkoztunk erről, annál kevésbbé tudtuk

megállapítani, hogy tulajdonképpen minek is köszönhettük a váratlan

fürdést. Arra, hogy milyen volt a helyzet, közvetetlenül a baleset

előtt, öt percz multán mind a négyen másképpen emlékeztünk. Annyi

bizonyos, hogy valamennyien nagyon szórakozottak voltunk s talán egy

kissé mámorosak is, négyünk közül három mindenesetre.

Elég az hozzá, belepottyantunk a vízbe és egyszerre kijózanodtunk.

Szerencsénkre közel voltunk a parthoz és mind a négyen jó úszók vagyunk.

Ruhástól sem volt nehéz hamarosan szárazra vergődnünk.

A mikor kikászolódtunk a vízből, és körülnézve, meggyőződtünk róla, hogy

egyikünknek sincs baja: a másik három csúronvizes alak láttára

mindnyájan elnevettük magunkat.

– Mi volt ez? – kérdezte valamelyikünk.

– Tudja az ördög! – felelte Borsy.

Ekközben Lippay káromkodni kezdett.

– Mi bajod?

– Az a bajom, – szólt Lippay, – hogy akarva, nem akarva,

vendégszeretetet kell kérnünk ettől a boszorkánytól.

– Miféle boszorkánytól? – kérdeztem.

– Hát ennek a villának az úrnőjétől! – felelt Lippay, az orrunk előtt

lévő, kastélyszerü épületre mutatva. – Vagy látsz valahol más fedelet

is?

Nem tudtam kitalálni, miért kerestem volna más fedelet, de nem is

töprengtem ezen a kérdésen. Világos volt, hogy minél hamarább száraz

ruhát kell szereznünk, s ennek a vágyunknak a teljesedését nem

remélhettük másutt, csak abban a díszes, különben is csalogató külsejü,

uj, kétemeletes épületben, a mely mintha hívogatólag intett volna

felénk, a mikor kieviczkéltünk a szárazra. A partnak ezen a részén

jókora távolságra nincsen más épület; még csak egy viskó sem.

A nap teljes erejével melegített bennünket – balesetünk augusztus

elején, délután három óra tájban történt – de ha az emberről csurog a

víz, más, alkalmasabb helyiség hiányában a pokolba is bemenne

levetkeződni és megszáritkozni.

Különben nem is tanakodhattunk azon, hogy miért nem tetszik Lippaynak ez

a nyájas külsejü mentsvár, mert a villából meglátták a balesetünket, s

mire megkérdezhettem volna Lippayt, hogy mi kifogása van a ház úrnője

ellen, a férficselédek egész raja szaladt elibénk.

Azt hitték, hogy a mentés föladata vár rájok. Megnyugtattuk őket, hogy a

vízben nincsen kit keresniök, s erre egyikük így szólt:

– A méltóságos asszony örülni fog, hogyha szolgálatára lehetünk az

uraknak.

És természetesen Lippay volt az első, a ki belépett a boszorkány házába.

– A következetesség szép dolog, – gondoltam magamban, – de most nem

arról van szó, hogy következetesek legyünk, hanem arról, hogy száraz

ruhába bujjunk.

Egy darabig nem láttuk egymást. Mindenkit más-más szobába vezettek s

mindegyikünk körül más cseléd sürgölődött. Észre kellett vennem, hogy a

boszorkány csinos kényelemben él.

– Kinek köszönhetjük ezt a szíves vendéglátást? – kérdeztem az inastól.

Elmondta, hogy a villa úrnője: Szabolcsy Ervin huszárkapitány és

»császári, királyi kamarás« özvegye. Egyéb fölvilágosításba nem

bocsátkozott és én nem vallattam tovább.

Szabolcsy Ervin? Sohase hallottam ezt a nevet.

Előre örültem annak, hogy mind a négyen milyen mulatságos alakok leszünk

a férficselédek ruháiban, de ez a reményem nem teljesedett. Finom

fehérneműt kaptam, angol szövetből készült, még divatos formáju, nagyon

jól szabott nyári öltözetet, a mely mintha csak nekem készült volna, és

gombos-czipőt, a mely egy kicsit bő volt, de nem nagyon észrevehetően.

– Ha ezek a ruhák a boldogultról maradtak, jegyeztem meg magamban, –

akkor a boldogult még fiatalember lehetett.

De hogyan fog festeni a boldogultnak egy másik ruhája Lippayn, a ki

jóval vastagabb nálam?

Erre a gondolatra el kellett mosolyodnom.

Alig vártam, hogy a többieket láthassam. Rajtam éppen nem volt semmi

nevezetes; de Lippay és Asztalos bizonynyal furcsán fognak festeni, hisz

oly különböző alakúak vagyunk!

Nem kellett sokáig türtőztetnem a kiváncsiságomat; mire felöltöztem,

Lippay belépett a szobámba.

Az inas éppen kiment.

A hogy rápillantottam Lippayra, meglepetve láttam, hogy a mulatságból

nem lesz semmi. Mintha csak a maga ruhájában jött volna. A termetének

megfelelő széles és bő öltözetben jelent meg, formás, sötétkék zakkóban

és fehér nadrágban, tökéletesen olyan viseletben, a milyet tegnap

láttunk rajta.

Lippay szokatlanul vidám arczczal érkezett, s a mint észrevette, hogy

elcsudálkozva, szinte elhűlve nézek rá, kaczagni kezdett.

Nem, ez nem volt afféle közönséges kaczagás; vihogott, röhögött,

hahotázott, fuldoklott:

– Hihihihi! Hahahaha!

– Mit nevetsz? – kérdeztem, még inkább bámészkodva.

– Ezeket a… ezeket a ru… ruhákat nevetem!…

Alig tudta kinyögni, a nagy nevetéstől.

– De kérlek, – szóltam, – ezek a ruhák olyanok, mintha csak ránk szabták

volna!

– Hát hiszen éppen azt nevetem, te szerencsétlen!

És tovább hahotázott.

Már nagyon kiváncsivá tett ez az ember a titokzatos szavaival és

érthetetlen röhögésével.

– Hallod-e, – rivalltam rá, – ne beszélj talányokban, hanem magyarázd ki

magadat…

De nem fejezhettem be, a mit elkezdtem, s nem vájhattam ki belőle a már

jó ideje várt magyarázatot, mert egy komornyik lépett be a szobába.

– A méltóságos asszony a szalónban várja az urakat – szólt.

No ha az a derék boszorkány, a ki ilyen pompásan lát el bennünket,

várakozik ránk, akkor nem szabad késlekednünk! A leggyalázatosabb

hálátlanság volna, ha nem sietnénk a köszönetünk elrebegésével.

Megindultunk, de nem kérdezősködhettem tovább, mert a komornyik, azon a

czímen, hogy az utat mutatja, folyton körülöttünk botorkált.

Lippay szavaiból és egész viseletéből azt következtettem, hogy egy

csunya vénasszonyt fogok látni, a ki annak idején fiatalemberhez ment

férjhez. A mikor beléptünk a szalónba, leesett az állam a meglepetéstől.

Egy gyönyörü szőke asszony várt ránk, a ki nem látszott idősebbnek

huszonöt-huszonhat esztendősnél.

– Nini, Lippay! – kiáltott, a mikor megpillantotta a barátomat.

– Méltóságos asszonyom, – szólalt meg Lippay, olyan tisztelettel teli

hangon, a melyet egyre érthetetlenebb viselkedése után a legkevésbbé se

vártam, – hálálkodni jöttünk… hálálkodni méltóságodnak és a véletlennek…

mert elképzelheti, hogy áldjuk a kalandunkat… balesetnek nem nevezhetem…

hiszen e nélkül nem volnánk az ön vendégei!

– Magának úgy kellett! – felelt a szép asszony. – Rossz ember, a ki el

tud evezni az ablakom alatt és még csak föl se pillant hozzám!… De… – és

ezzel felém fordult.

– Engedje meg, hogy bemutassam Hadházy Gyurka barátomat, a kit azzal

gyanusítok, hogy szándékosan fordította fel a csónakunkat, csak hogy

bekopogtathassunk ebbe a házba és vendégszeretetért könyöröghessünk!…

Mialatt Lippay, bemutatás örve alatt, elszavalta ezt a szamárságot, meg

a többi szamárságait, mert tovább is ebben a hangnemben folytatta: a

szőke asszony rám emelte búzavirágszínü szemét, és én szinte

megrázkodtam.

Ez a tekintet… nem tudom, ismerik-e önök az ilyen tekintetet?… szóval,

én úgy érzem, hogy vannak asszonyi tekintetek, a melyek az embernek a

lelke mélyéig hatolnak. Én legalább az ilyen, szerencsére ritka

tekintetnek a hatása alatt valami megmagyarázhatatlant, valami

természetfölöttit érzek, valami igazán boszorkányos hatást. Mit mondjak?

Úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerném ezt az asszonyt… mintha

ismertem volna már akkor, a mikor még nem is éltem… mintha az, a kit

most látok először, lelkemnek leghatározatlanabb, legtitokzatosabb és

legörökletesebb vágyaiból kelt volna életre.

Ez, kérem, nem az a hihetetlen valami, a mit a francziák a szerelem

villámcsapásának neveznek. A szerelemnek ehhez nincs semmi köze,

legalább egyelőre nincs. Más, mélyebb valami annál. Nem a másik nemnek a

hatása, hanem egy másik emberé, a ki véletlenül nő.

A mióta az eszemet tudom, mindig nagy társaságban élek; az életem felét

asszonyok és leányok között töltöm. Nem vagyok könnyen lobbanó

természetü; a legszebb asszonyoknak és a legbájosabb leányoknak

feltüzelhetetlenül hideg és a lomhaságig közönbös pajtása szoktam

maradni. Az elfogódást eddig még nem ismertem; és most olyan elfogódást

éreztem, hogy alig tudtam egypár szót hebegni. Lippay kajánul somolygott

a bajusza alatt.

A boszorkány kedvesen fecsegett mindenféléről. De én nem tudtam arra

gondolni, a miről beszélt; folyton azon járt az eszem, hogy: mi ütött

hozzám? mi történik velem? Mondom, ez nem szépségének a hatása volt.

Csak hosszu, vaksi, lassu szemlélődés után állapítottam meg magamban,

hogy tulajdonképpen rendkívül szép asszony, hogy még szebb, mint a

milyennek első pillantásra láttam. Milyen csodálatos teint! Erre,

mifelénk, nem igen látni ennyire finom s ilyen rózsaszirom tisztaságu

teint-t; a mi klímánk nem kedvez az arczbőrnek. Feltűzött, dús hajának

olyan a fénye, a mely a diószínü szőkéknél a legnagyobb ritkaság.

Szájának a pirossága és a metszése azokra a dámákra emlékeztet, a kiket

a tizennyolczadik századbeli angol festők örökítettek meg s a kiknek a

tipusa mintha eltűnt volna a világból; az orra különös rajzu, azt

mondhatnám: egyéni orrocska, a mely csupa formásság; a fülének a

formájában is valami sajátságos nemesség van, a mely nekem annyival

inkább feltűnik, mert úgy találom, hogy ezer nő közül csak egynek van

szép füle; a homloka az ideális homlok, a melyről lesugárzik a race

előkelősége, a nyaka maga az egészség és aztán egész alakjának ingerlő

bája!… Erről csak annyit mondok, hogy imádom a nagy darab asszonyokat, s

hogy ez volt az egyetlen nő, a kinek az alakját tökéletesnek találtam,

bár nem ütötte meg a királynői mértéket.

– Mindez, – tünődtem, mialatt egy-egy nevetést színlelő rövid huhogással

segédkeztem az elméskedő Lippaynak, vagy egy-egy artikulálatlan hanggal

feleltem a szép özvegy kérdéseire, – mindez engem nem lelkesít. Mindezt

észreveszem, és elemezni tudom a szemem előtt lévő szépséget, mert

szakértő vagyok. Sőt elsőrangu szakértő… végre is, teringettét, ha csak

félannyit foglalkoztam volna a földművelési minisztérium ügyeivel, mint

a mennyit az asszonyi szépséggel, már régen államtitkár volnék. De engem

az asszonyi szépség nem ejt meg. De akkor hát mi az ördög az, a minek a

hatása alá kerültem? Ez a szép asszony nem gondolhat rólam egyebet, mint

hogy kuka vagy idióta vagyok. Mi történt velem?

Elhatároztam magamban, hogy vannak telepatikus, hipnotikus hatások, sőt

olyan hatások is, a melyek egy más világot éreztetnek, talán a

természetfölötti világot… és ezek a hatások megbéníthatják,

katalepsziába ejthetik az embert, a nélkül, hogy ennek a hatásnak a

legkevesebb köze volna az érzéki tetszéshez, pláne a szerelemhez.

Csak akkor kezdtem egy kicsit felocsúdni, a mikor Asztalos és Borsy is

megjelentek.

Egyik ámulatból a másikba estem. Úgy állott rajtok a kölcsönzött ruha,

mintha Párisból hozatták volna. Lippay úgy vigyorgott, hogy szerettem

volna felpofozni.

Egy darabig szinte égetett a kiváncsiság. Sokért nem adtam volna, ha

Lippayt félre csalhatom, hogy kérdőre vonjam: min mulat olyan jól? Mit

akart mondani, kétszer is? És mi a magyarázata annak, a mit én képtelen

vagyok megérteni?

De a szép asszony nemsokára mindent elfelejtetett velem. Még azt is, a

mi előbb leginkább izgatta a kiváncsiságomat.

Legelőször is, nem győztem eléggé csudálni, hogy milyen rendkívül

szívesen fogadott bennünket. Mindnyájunkkal úgy beszélgetett, mintha

valamennyien régi jóbarátjai volnánk. Kért, hogy másnap délutánig vagy

legalább aznap maradjunk az ő vendégei. Mostanában olyan ritkán lát

társaságot, hogy nagy örömet szerzünk neki, ha nála vacsorálunk. Ma már

– ilyen nagyobb útra alkalmas csónak hiányában – úgy se juthatunk el

oda, a hová indultunk; holnapra lesz csónak, ha ugyan nem akarjuk

használni a kocsiját.

Csak Lippay szabadkozott egy kis ideig. Hogy ez meg az a dolga van; csak

úgy ontotta a hazugságot. De látva, hogy a többség más kedvben van, ő se

akaratoskodott sokáig. Nem is beszéltünk többet erről; csak ott

maradtunk.

A mi engem illet, semmit se találtam a világon olyan természetesnek,

mint hogy meg ne mocczanjunk onnan, a hol ily kitünően vagyunk. A vidám

özvegy társaságában valósággal repült az idő. Megvendégelt bennünket

mindenféle jóval, a mi ehető és iható; és úgy tartotta szóval a

társaságot, mintha betegeket ápolna, mulattatna. Ismerte minden közös

ismerősünket, és mindenkiről tudott valami érdekeset, a mit mi még nem

tudtunk. Észre se vettük és már beesteledett. A szép asszony ezalatt nem

igen hagyott magunkra bennünket; velünk ivott, velünk czigarettázott,

velünk sétálgatott a parkban: ideális jó pajtás volt. Egyszer azt

gondoltam: »Soha se láttam még ilyen kedves czimborát. Milyen kár, hogy

asszony!« Másszor meg azt: »Ez aztán a pajtás! És annál kedvesebb

pajtás, mert asszony, még pedig ugyancsak szép asszony!«

Úgy emlékszem, mindössze kétszer történt meg, hogy a házigazdai

kedveskedései elszólították közülünk egypár perczre. De ilyenkor se volt

rá mód, hogy meggyóntassam Lippayt; a szobaleány és az inasok véletlenül

ott forgolódtak mellettünk.

A mikor visszajött, esküszöm: örömet éreztem, hogy ilyen hamar jött

vissza!… Sajnáltam, elveszettnek tartottam minden perczet, a mikor nem

vagyok vele.

Ez a nagy és rohamos hatás nem keltett bennem semmiféle nyugtalanságot.

Mindaz, a mit mondott, olyan helyes, olyan okos, olyan kedves volt, hogy

a lelkem örült neki s nem az a falánk bestia, a mely minden

férfiemberben benn szunnyad, vagy talán nem is szunnyad, hanem folyton

leskelődik!… Mialatt ujra meg ujra elnéztem, számtalanszor gondoltam

arra, hogy: »Milyen különös érzés ez!… És még sincsen köze, semmi köze a

szerelemhez!«

A mikor a parkban járkáltunk vele, egyszer, néhány perczre megállott. Az

alkonyodó napnak a fénye besugározta egész alakját. Borsyval

beszélgetett. Én csak néztem és így beszélgettem magamban:

– Ez a szép asszony az érzésemet igézte meg, nem az érzékeimet. Nem a

férfit hódította meg bennem, hanem az embert. Miért? Mert érzem, hogy

csupa eszesség, csupa jóság és csupa nagylelküség. Vannak lélek nélkül

való szépségek, a mint vannak virágok, a melyeknek nincs illatuk. Erről

lesugárzik a lélek, ennek minden mozdulata maga a nemesség, ebből úgy

árad szerte a kedvesség, mint a virágból az illat. Úgy érzem, mintha

lelkem legjobb részéből, az ideáljaimból kelt volna életre. Mintha, a

mióta csak megvagyok, öntudatlanul sóvárogtam volna ennek a kedves

lénynek a látása után; mintha róla álmodoztam volna, a mikor nem

értettem, hogy a lelkem mit óhajt, mit keres. Ha rápillantok, nem tudok

egyébre gondolni, mint hogy: milyen jó volna mindig vele maradni! És ha

arra gondolok, hogy holnap mégis csak el kell válnunk, érzem, hogy

ezután mindig hiányozni fog nekem valami, a miben egy szép napon olyan

nagy gyönyörűséget találtam! Ez nem szerelmi indulat; semmi köze a

szerelemhez. Ez valami más, nem kevésbbé kellemes, nem kevésbbé jóleső,

csodálatos és magasabbrendü érzés!

Még ma is hiszem, hogy van ilyen csodálatos, s talán magasabbrendü

érzés, a melynek semmi köze a szerelemhez, de hogy ez a valami más, ha

egy szép asszonynyal szemben érezzük, nagyon hajlandóvá tesz a

szerelemre, ebben most már egészen bizonyos vagyok.

Ez a szép asszony ugyanis megtanított rá, hogy a lelki tetszés

megszázszorozza az érzéki tetszést.

És hogy vele szemben az érzékek se maradjanak veszteg, akarva, nem

akarva, tett róla; tudott tenni róla; nem tudott nem tenni róla.

Egy nagy terasszon vacsoráltunk, a mely a Balatonra nézett.

Természetesen sokáig ott maradtunk; vacsora után ittunk, beszélgettünk.

Képzeljenek egy holdvilágos, csillagfényes augusztusi éjszakát;

képzeljék el ezt a szép, egy kissé szomoru tájékot, a nagy vizet, a

nyári éjszaka langyos levegőjét; és képzeljenek négy fiatalembert, a

képzelhető legjobb pajtással a világon, a ki véletlenül fiatal és nagyon

szép asszony. Mit mondjak róla? Egyszerűen elragadó volt. Kaczérkodott-e

velünk? Nem tudnám megmondani. Talán igen. De ha igen, akkor

mindnyájunkkal egyformán kaczérkodott. A legélesebb szem se vehette

észre, hogy valamelyikünket megkülönbözteti, kitünteti. És talán nem is

akart kaczérkodni velünk… egyikünkkel sem… legalább akkor még nem. De

velünk ivott és velünk nevetgélt.

És ekkor egy uj fölfedezést tettem.

Észrevettem – milyen sokáig tartott, míg sorra meg tudtam figyelni

minden csábító tulajdonságát! – észrevettem, mondom, hogy a szeme

fehérében, a szeme vágásában, a szeme formájában és a szeme mozgásában

van valami, a mi a szerelmi elragadtatásban lévő asszony szemének az

elváltozásaira emlékeztet. A mikor pedig igen jóizüen nevetett, – és

igen jóizüen tudott nevetni, néha a könnyezésig, – akkor ez a

hasonlatosság szinte meglepővé vált.

Látnivaló volt, hogy ez a két búzavirágszinü szem: maga az elevenné vált

érzékiség.

Ez a fölfedezés lángra lobbantott.

Később, az éjszaka mély csendjében – mert nagy, nagy területen az egész

természet, s minden ember aludt, csak mi voltunk hangosak – danolni

kezdett. Minket is egyre zajosabbá tett a lelkesedés. És a mint

mámorosan követeltük a folytatást, a szép asszony neki eresztette a

jókedvét. Féktelenül tudott mulatni. Micsoda temperamentum! (Mert csak

nem mondhatom »vérmérséklet«-nek?! Mérsékletről beszélni ilyen jó vérnél

fából vaskarika volna.)

És hogy nézett ránk, mialatt koczintottunk!

Úgy, hogy ettől a tekintettől el lehetett volna kárhozni. Úgy, hogy egy

egy pillanatra, mámoromban azt kellett gondolnom: igen, így kell néznie

annak, a ki halálosan szerelmes belém!… És elragadtatásomat csak az

mérsékelte, hogy mindnyájunkra így nézett.

Hajnali három óráig mulatott velünk. Ekkor elbúcsúzott tőlünk és kért

bennünket, hogy maradjunk nála holnap is, maradjunk addig, ameddig

maradhatunk. Kedvem lett volna azt felelni neki: »Én itt maradok a világ

végéig!«

Szóval, ha az a hatás, a melyet eleinte éreztem, nem volt érzéki

megilletődés, hanem valami más, úgy ez a valami más azóta már alaposan

összekeveredett egy nagyon ismeretes érzéssel, a melyről éppen nem

mondhatni, hogy semmi köze se volna a szerelemhez és semmi köze se volna

az érzéki tetszéshez.