Kedves Tógyer!
Elmondom az egész esetet a kellő részletességgel; mert csak így
mondhatsz alapos ítéletet. Iszonyúan kiváncsi vagyok, hogy a beható
vizsgálat után is fentartod-e azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára
viselkedtem.
Az eset mindenesetre boszantó. Annyira boszantó, hogy nem fogok
érzékenykedni, ha kijelented, hogy továbbra is tökfilkónak tartasz. De
remélem, az ügy tüzetesebb ismertetése meg fog győzni arról, hogy
elhamarkodva ítéltél. Én legalább szentül meg vagyok győződve arról,
hogy a helyemben te is éppen úgy jártál volna el, illetőleg te is úgy
jártál volna, mint én.
Hogy tökéletesen kimagyarázhassam magamat, nem elég, hogy az elején
kezdjem. A legelején kell kezdenem.
A legeleje az, hogy négy hetet a szó szoros értelmében áteveztem. A
vízen éltünk, – a mint láthattad, mert hisz akkor találkoztunk utóljára.
– Az oxfordiak és a cambridgeiek nem evezhetnek többet, mint én a mult
hónapban. Mindennap annyira kifárasztottam magamat, hogy vacsora után
már alig bírtam az álmosságommal. Emlékezhetel, hogy egypárszor köztetek
is elbóbiskoltam.
Azóta a következőket dolgoztam és csak a főbbeket említem:
A klub háziversenyén résztvettem a száz-yardos síkfutásban, az egy angol
mérföldes síkfutásban, a diszkoszdobásban és rúdugrásban; az egy angol
mérföldes síkfutásban és a diszkoszdobásban a helyezettek közé kerültem.
Utóbb résztvettem a nemzetközi viadalban is és pedig az egy angol
mérföldes síkfutásban, a melyben négy ország legjobb középtávolságu
futói találkoztak. Számítsd ki, mennyi training kellett ehhez.
Csak zárójel között jegyzem meg, hogy később szorgalmasan gyakoroltam
magamat a magasugrásban és a távolugrásban is, mert ezekben kissé
elmaradtam, továbbá a kétszázhúsz-yardos síkfutásban is, hogy el ne
veszítsem a jó kondicziómat.
Résztvettem egy gyönyörü kirándulásban, a melyet a turista-egyesület
rendezett Pilis-Csabáról Pilisre, onnan egész Pomázig; hétórai
gyaloglás. Résztvettem a czéllövő-versenyben; az eredménynyel nem
dicsekszem el, a katonafegyverhez még nem szoktam hozzá, de résztvettem
a versenyben és végre ez is valami.
Ekközben pedig fáradhatatlanúl rugtam a labdát.
Impozáns munka, mi?
Már most számítsd ki, hogy ez a munka mennyi pihenést követelne meg.
Akármilyen keveset mondasz, nem találod el, hogy milyen keveset
pihentem.
Megjegyzem, hogy mikor elfogadtam az unokabátyám meghivását, azt hittem,
hogy pihenni, henyélni megyek hozzá. De nem úgy történt. Károly önzésből
hítt meg, hogy legyen kivel vívnia. Lepaukoltatta velem az ebédjét és a
vacsoráját.
Azért, szavamra mondom, vele szemben nem éreztem volna egy mákszemnyi
lelkifurdalást se!… De igaz!… még nem vagyok készen a bevezetéssel.
Meg kell jegyeznem még azt is, hogy Károly nem érte be azzal, hogy
folyton vívnom kellett vele. Alig érkeztem meg hozzá, beköszöntött a
fogoly-szezon. Hát nem mindig elczipelt magával?! Az eset előtt való
napon is megsétáltatott. Én persze nem lőttem egyetlenegy foglyot se. A
jó czéllövő vadászaton soha sem talál.
Elég az hozzá, vadásznom kellett az éjszakai nyugvóhelyemért, és a szó
szoros értelmében ki kellett vívnom minden falatot, a mit az unokabátyám
házában megettem. Pedig, mondhatom, sokat ettem. Azonkívül az
asszonynéppel folyton tenniszezni kellett; sőt egyszer meg is
tánczoltattak. Gyanútalan vendégnek a bizalmával már nem lehet
csunyábban visszaélni.
Igaz, hogy pihenésül gyakran eltűntem kerékpározni. A kerékpározás
üdítő, de pihenésnek, remélem, meg fogod engedni, a kerékpározás se
pihenés.
Ezek után áttérek arra, hogy mit dolgoztam az eset előtt.
Reggeli hét órakor keltem föl; Károly már fenn volt és lesett, persze a
kardjaival. Adtam neki egy pár laposat, és azután bebiczikliztem a
városba, mert ez a szerencsétlen Károly nem tart sportujságot, engem
pedig majdnem megölt a kiváncsiság, hogy mi történt az egyetemi
sportegyesületben. Károlyéktól a városba erős kerékpározónak jó
másfélóra. Bemegyek a kávéházba, elolvasom a sportujságot, s azzal gyi!…
megindulok vissza. Természetesen még elég korán érkezem, hogy,
vesztemre, résztvehessek egy váratlan tenniszben. Egy pár unalmas kis
néni jött látogatóba; azokat kellett lejátszani. Szerencsére nem sokáig
rontották a levegőt; idevalósiak voltak, és még ebéd előtt
elvitorláztak. Azután jól benyakaltam, mert itt a levegőnek az a
sajátsága, hogy rémesen megnöveli az étvágyat. Ebéd után, mialatt a
többiek sziesztát tartottak, szorgalmasan gyakoroltam magamat a
magasugrásban, és még nem fejeztem be a gyakorlatot, a mikor jön a Zsena
és… De várj.
Meg kell még jegyeznem azt is, hogy a Zsena tulajdonképpen rokonom. Azaz
tulajdonképpen nem rokonom. Csak az ura rokonom, a Károly. A Károly és
én unokatestvérek vagyunk. Azaz nem vagyunk unokatestvérek, mert a dolog
úgy áll, hogy csak az én apám, meg Károlynak az anyja unokatestvérek. De
nagyon tartjuk a rokonságot; már akkor nagyon tartották, a mikor én még
meg se születtem, és én, mióta a világon vagyok, mindig úgy
gondolkoztam, hogy: bánom is én, hát rokonok vagyunk! Szóval nekem a
Zsena soha életemben nem jutott volna eszembe. Az igazat megvallva,
addig, a mig ez az eset meg nem történt, még csak meg se néztem…
Mondom, úgy három óra felé járt az idő, és éppen javában magasugráltam,
a mikor egyszerre csak előkerül a Zsena és azt mondja nekem:
– Czézár, gyere velem tandemezni!
– Nem megyek – feleltem én.
– Ez nem lovagias dolog – felelt ő. – Végre is, nem vagy már gyerek,
hogy szonika megtagadd egy hölgynek a kivánságát. Az uramnak nincs kedve
velem jönni; azt mondta: »vidd magaddal Czézárt!« És én már olyan régen
nem ültem tandemen, hogy egyszerre igen megkivántam. Mert azt csak nem
képzelhettem, hogy benned még nem fejlődött ki a lovagiasság!
Talán nem éppen ezt mondta, de ilyenformán beszélt.
– Hát jól van – feleltem – az más, akkor megyek!
Mert azt már mégse engedhettem, hogy egy hölgy kételkedjék a
lovagiasságomban, ha rokonom is.
Megindultunk. Gyönyörü idő volt; sehol egy felhőcske se látszott.
– Tudod mit? – szólt egyszerre a Zsena. – Megnézzük az oroszlánkői
várat! Én már láttam, de nem bánom. Voltál már ott? Nem? Akkor annál
inkább. Az út odáig elsőrangu, és a várból gyönyörü kilátás nyílik; el
lehet látni Stájerországba.
– Bánom is én – feleltem. – Azt hiszed, hogy én valami szörnyen
szeretném látni Stájerországot?… Akarja az ördög!
– Nem tudod, mit beszélsz – felelt ő. – Az oroszlánkői vár jó karban
fentartott középkori vár; középkori berendezés, minden restaurálva, de
tökéletesen úgy, a hogy Miczbán idejében volt, középkori ereklyék,
minden. Van ott földalatti út, egy csodálatos terassz, czinterem,
feneketlen kút, kinzókamara, földalatti börtönök, a mit csak akarsz.
Láttál már te igazi, hamisítatlan középkori várat?
– Nem láttam – feleltem – de nem is akarok látni. Nem vagyunk mar a
középkorban.
– Nem tudod, mit beszélsz – felelte ő. – Oroszlánkőn, a faluban,
mindjárt a vár alatt, van egy híres kis kocsma; már csak azért is
érdemes odamenni. Soha, se olyan kávét, se olyan rántott csirkét nem
ettél, mint a milyet ott kapni.
– Ez már beszéd! – feleltem én. – Akkor hát nézzük meg az oroszlánkői
várat!
Jól haladva, másfél óra alatt odaértünk. Megnéztük a várat, s mi több,
bementünk uzsonnálni a híres vendéglőbe. A rántott csirkére nem
terjeszkedem ki, pedig ez a rántott csirke volt az oka mindennek. Mert
mire a rántott csirke elkészült, egyszerre, váratlanul, iszonyu vihar
kerekedett. Mialatt falatozunk és egy kis szódás bort iszunk, véletlenül
kinézünk az ablakon, és egyszerre csak azt látjuk, hogy odakünn szakad
az eső, villámlik, mennydörög, a mit csak akarsz.
– Eh! – szólt a Zsena. – Megvárjuk, a mig eláll az eső.
A Zsena nem félénk természetü, a mint látni fogod.
A vendéglősné, hogy ne unatkozzunk, elibénk tett három vagy négy kötet
vendégkönyvet, a melybe a vár és a kocsma látogatói bölcs mondásokat
szoktak írni, a vár gyönyörüségéről és a kocsma jóságáról. Unalmunkban
lapozgatjuk a könyveket, és ilyeneket találunk benne:
Behozták már a levest,
De tésztát benne kevest.
Azután: »Jöttem, láttam, jóllaktam.« Még ilyet is: »Itt voltam; bort is
ittam; ugy-e okos vagyok?«
– Te is írhatnál bele valami okosat – szólt a Zsena.
– Ha te azt hiszed – feleltem én – hogy én csak úgy az ujjamból rázom ki
az elmésségeket, akkor te rettenetesen tévedsz. Nekem ehhez fejtörés
kell.
– Hát csak törd a fejedet – szólt ő. – Én irok bele.
Azt írta bele:
Nagyon esik az eső,
Makkot eszik a medve.
Írtam itt helyben, Oroszlánkőn, estefelé, csütörtökön.
Eugénia.
– Te ezt megteheted – jegyeztem meg – de én nem bujhatok Eugénia álnév
alá; s viszont egy olyan ember, a ki nemsokára a diszkoszvetés
világbajnoka lesz, nem örökítheti meg a nevét egy efféle móka alatt.
– Hát gondolkozzál – felelt ő – a mig kocsit kerítünk. Mert úgy látom,
nem várhatjuk meg, a mig eláll az eső. Lassankint beesteledik; kocsin
kell hazamennünk.
Odaszólt a vendéglősnének, hogy fogasson be egy fedeles kocsiba. A
tandemért majd érte küldünk.
Ekkor kiderült, hogy a vendéglőnek mind a négy kocsiját elvitték a vár
más látogatói, a kik egy közeli fürdőhelyről rándultak ki ide.
A vendéglősné igérte a jóakaratját, hogy majd kerestet kocsit a faluban.
De sehol se találtak. Fedeles kocsi nem sok lehetett a faluban; a kinek
talán volt, alkalmasint nem akarta az istent kísérteni.
Mert valóságos istenítélet volt odakünn. A vendéglő körül úgy csapkodott
a mennydörgős mennykő, hogy öröm volt látni.
A Zsenát, a ki, mint látni fogod, éppen nem félénk természetü, ez egy
cseppet se zavarta.
– Mit van mit tenni?! – szólt – várakozunk! Otthon nem tudják, hová
lettünk; nem küldhetnek értünk kocsit. Meg kell várnunk, a mig a
vendéglő valamelyik kocsija visszajön a fürdőből.
– Bizony, a mi kocsijaink ma már aligha jönnek vissza a fürdőből – szólt
a vendéglősné. – Legalább remélem, hogy a kocsisoknak lesz annyi eszük
és megvárják, a mig elmúlik ez az ítéletidő.
– Sebaj! – felelte a Zsena. – Egyszer majd csak eláll az eső! Én még nem
láttam olyan esőt, a melyiknek valamikor vége ne szakadt volna.
– Vacsora utánra bizonyosan eláll – mondottam én. – Mindenesetre jó
lesz, ha itt vacsorálunk, mert arra már mérget vehetünk, hogy ugyancsak
későn érkezünk haza.
– Az nem bizonyos, hogy eláll – vigasztalt bennünket a vendéglősné –
mert erre, mifelénk, ritkán van ilyen idő, de ha egyszer van, akkor
rendesen két napig el szokott tartani. Inkább úgy látszik, hogy reggelig
már nem ül el a vihar. De az semmiesetre se fog ártani, ha meg tetszik
vacsorálni.
– Helyes! Vacsoráljunk meg! – szólt a Zsena nyugodtan.
Én még akkor se gondoltam semmire.
A míg a vacsora elkészült, komoly dolgokról beszélgettünk.
– E szerint te azt reméled – kérdezte a Zsena – hogy nemsokára
világbajnoka leszel a diszkoszvetésnek?
– Nemcsak remélem, bizonyos vagyok benne – feleltem. – Mindennap
olvashatod, hogy már ma is hogyan beszélnek rólam az ujságok. Sohasem
említenek másképpen, csak így: »az ujabb diszkoszvető gárda ez a
kimagasló alakja…«
– Ezt én még sohasem olvastam – felelte ő.
– No, ha csak ilyen ujságot akarsz olvasni, ilyet mutathatok – feleltem.
És kivettem a zsebemből tizenegy darab ujságszeletet; mert mindig ki
szoktam vágni, ha a versenyjelentésekben ezt vagy azt írják rólam.
A Zsena meggyőződést szerzett magának, hogy nem beszélek csak úgy a
levegőbe, és látszott rajta, hogy egy kicsit resteli a
tájékozatlanságát.
– Már az bizonyos – felelte – hogy tizennyolczéves korában kevés
embernek volt olyan szép sportmultja, mint neked.
Ebből láttam, hogy a Zsena értelmes és kedves asszony, de ebből én még
nem sejtettem rosszat.
Hanem vacsora után már nem beszélgettünk komoly dolgokról. Jól
befalatoztunk, igen sok szódás bort megittunk; és a Zsena kinézett az
ablakon.
– Úgy esik, barátom – szólt ő – mint ha dézsából öntenék.
– Hát már most mi lesz? – kérdeztem én,
– Mi lesz? – felelt ő. – Az, hogy: várjuk a jó szerencsét! Vagy az
esőnek lesz annyi esze, hogy eláll, vagy valamelyik kocsisnak nem lesz
esze és visszajön, de valahogy majd csak megleszünk, mert sehogyan még
sohase voltunk.
– És addig mit fogunk csinálni? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy talán
valamelyik vendégkönyvet akarja.
– Addig udvarolni fogsz nekem! – felelt ő és mosolygott.
Tulajdonképpen most néztem meg először a Zsenát.
– Hallod-e – feleltem – az nem lesz valami nehéz! Mert, tudod-e, Zsena,
hogy te tulajdonképpen nagyon szép asszony vagy?!
A Zsena elnevette magát és azt felelte, hogy:
– Ne mondd! Hát tetszem neked?
– De nagyon! – feleltem én és igazat mondtam, mert csak most láttam,
hogy milyen szép szeme van, és az, hogy a sok szódás bortól egy kicsit
kipirult az arcza, rettenetesen jól állott neki.
– Akkor hát miért nem udvaroltál nekem soha? – kérdezte ő.
– Mert úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen rokonok vagyunk – feleltem. –
De jobban meggondolva a dolgot, most már látom, hogy tulajdonképpen nem
vagyunk rokonok.
– No olyan közeli rokonság nincs közöttünk, hogy attól ne udvarolhatnál
nekem! – felelt ő. – De mit nézel rajtam olyan merőn? Egyszerre úgy
nézel, mint ha sohase láttál volna!
Mert csakugyan most kezdtem jobban megnézni.
– Azt nézem – feleltem neki – hogy milyen szép vastag nyakad van!
Elnevette magát, és a nevetése ugy csengett, mintha megcsiklandozták
volna.
– A nyakam tetszik neked? – kérdezte. – És eddig tart az udvarlásod?
– Dehogy! – feleltem. – Csakhogy a nyakad olyan szép, hogy az ember
szeretne beleharapni! De, légy nyugodt, szép neked mindened, a mit csak
megnéz az ember!
Felhajtotta a szódás bort, a mi a pohárban volt, és folyton nevetve, így
faggatott:
– Hát ne tartsd magadban, hanem rajta, mondd el, mi tetszik neked
rajtam?! És beszélj arról is, hogy mi nem tetszik neked a többi
asszonyban? Mit nézel meg az asszonyokon először? Milyen az a nő, a ki a
te ízlésed szerint való? Beszélj erről. Látod, ez érdekel engem.
– Tudod – feleltem – én az asszonyoknak a száját és a szemöldökét nézem
meg legelőször. És minél jobban nézlek, annál inkább látom, hogy az
olyan száj és az olyan szemöldök a legszebb, a milyen a tied. Nekem a
vékonyajku, vagy a picziszáju asszonyok nem tetszenek. Az ajak legyen
formás, húsos és piros; lássék rajta, hogy nemcsak éppen beszélni, hanem
csókolni való. Ha száj, hát legyen száj; legyen mit megcsókolni rajta…
Mintha egy kicsit megzavarodott volna, a szavamba vágott és azt
kérdezte, hogy:
– Jézusom, te fiu! Hát nekem nagy szájam van?
– Nem, hanem olyan, a milyen kell – feleltem. – És aztán a szemöldök is
ilyen legyen, a ki angyala van, ilyen sűrű, ilyen szépen rajzolt…
Az »a ki angyala van«, úgy látszik, nem tetszett neki, mert megint
közbeszólt:
– Te, egy kicsit nagyon is belejöttél!… Ha nehezen fogsz hozzá,
ugyancsak hamar neki lendülsz! Ne ilyen hevesen udvarolj; inkább szép
lassan, kitartóan. És nyugodtan, nyugodtan! A vendéglősnének nem kell
tudnia, hogy te most udvarolsz.
Ekkor már kezdtem egyet-mást gondolni, és beláttam, hogy igaza van: a
világnak nem kell tudnia, hogy mi jár a fejemben.
– Mintha bizony lehetne hosszan nézni rád, a nélkül, hogy az ember neki
lendüljön! – szóltam halkan, a fogam közül, hogy a vendéglősné ne
hallja, de úgy néztem rá, hogy ha úgy szólok, mint a hogy tekintek, ez
már bömbölés lett volna, mert szavamra mondom, a tekintetem a
mennydörgést is pótolhatta volna. – Hiszen a szemed olyan, mint két
parázs!…
Egy kicsit megakadtam, mert arra gondoltam: milyen kár, hogy nem vagyunk
kettesben, hogy a vendéglősné meg a cselédje folyton itt botorkálnak!
Borzasztóan szerettem volna megcsókolni!
Egy kicsit összehúzta a szemhéjait, úgy nézett rám. De várta, hogy
folytassam, mert így ösztönzött:
– És?… És?… (Ő is halkan szólt, alig nyitotta ki a száját.) Azt tudom,
hogy szép szemem van… ezzel nem mondasz ujságot… mást nem találsz
rajtam?… Semmi egyebet?
Kezdtem nagyon izgatott lenni.
– Attól féltem, hogy megharagszol – szóltam éppen olyan hangon, mint
előbb – de hiszen te kérdeztél, nem igaz?
– Ne félj – felelte – nem haragszom meg. Persze, hogy én kérdeztelek!
Hiszen csak arról van szó, hogy mi tetszik neked az asszonyokon, mit
nézel meg rajtuk hosszasabban? Elmondod nekem ezt, mert engem ez a tárgy
érdekel, elmondod úgy, mint a hogy egy jóbarátodnak mondanád el.
– Aztán, – folytattam suttogva, – minden nőnek meg szoktam nézni a
fülét. (Mosolygott.) Sohase tetszik nekem, csak az olyan nő, a kinek a
füle kicsi, rövid, kerekded, formás és szorosan a fejhez simuló. Ó,
milyen gyönyörü fülecskéd van! Zsena! Zsena!
– Ne suttogjál – szólt – beszélj hangosabban. Látod, már ide néznek.
A hangosabb beszéd természetesen közönbösebb hangot követelt.
– Minden tetszik nekem rajtad! Minden, de minden!…
Égő pillantásom – a mint bizonyosan észrevette, az álnok! – egy
porczikáját se kerülte ki. Semmit se hagyott figyelmen kivül, semmit!
Esküszöm neked, hogy Zsena elragadóan festett a bicziklista-ruhában; és
sokat tudtam volna beszélni erről, nagyon sokat!
De, a mit gondoltam, részben nem mertem megmondani neki, részben nem
akartam tanuk előtt beszélni erről… Valami homályos sejtelem kezdett
derengeni bennem, hogy nemsokára magunk maradunk.
– Részleteket! Részleteket! – követelte Zsena.
– Mit mondjak még egyebet, a mit meghallgatnál? Mindent elragadónak
találok rajtad: azt a bájos mozdulatot, a melylyel egyik czigarettáról a
másikra gyujtasz rá… a kezedet… ezt a szép, kövér kezet… látod, ki nem
állhatom a kis kezeket, a kis mancsokat… se a kis lábakat… ne dugd el a
lábadat… a czipődet megőrjítőnek találom… Mit mondjak még egyebet?
Tudod-e, hogy sohase láttam asszonyt, a ki olyan szépen tudná kifúni az
orrát, mint te!
Erre már elkaczagta magát. Pedig hiszed, nem hiszed, magam se értem, de
ebben a pillanatban valósággal a szerelem szólt belőlem.
– De már erre iszunk egyet – szólt a Zsena – mert ezt a bókot még sohase
hallottam!
És koczintottunk, az ő egészségére.
– Nem iszod ki? – kérdezte a Zsena, mert éppen csak hogy megkóstoltam a
bort. Kezdtem már betelni ezzel az ízetlen folyadékkal.
– A te egészségedre csak pezsgőt lehet inni – feleltem neki.
– Hja, barátom, azt itt Miczbán óta nem ittak! Ha szeretsz, azt iszod, a
mit én iszom.
És ő kiitta a borát.
– Ha megengeded – feleltem, hogy a te poharadból igyam, azt itathatsz
velem, a mit akarsz. Akármit: petróleumot, benzint, vagy a mit el tudsz
képzelni.
– Nesze, lelkem! – szólt és tele töltötte a poharát.
Természetesen egy hajtásra kiittam. Ha méreg lett volna benne, akkor is
kiittam volna. Vagy legalább akkor is úgy tettem volna, mintha kiinnám.
– És már most – kérdeztem – ezentúl nem fogsz inni ebből a pohárból?
– Dehogy nem! – felelt ő. – Ezentúl mind a ketten ebből a pohárból
iszunk.
És ivott utánam, barátom! Megint teletöltötte a poharat, és olyan nagyot
húzott belőle, hogy ettől én ittasodtam meg.
Már a legjobb hangulatban voltunk, és éppen készülődtem, hogy: no, most
mindjárt vakmerő leszek! – a mikor egyszerre csak négy ázott alak
állított be a terembe.
Tudniillik az étteremben ültünk, vagy ha úgy akarod: az ivóban, mert a
kocsma tulajdonképpen csak egy nagy szálából állott; ezen meg kellett
osztozkodnia, nappal az albumot gyarapító és anzikczot író
intelligencziának, este pedig a helybeli bortestvéreknek.
Az ázott alakok, ügyet se vetve ránk, nagy lármával helyezkedtek el, nem
messze tőlünk. Igen hangosak voltak, és látni lehetett rajtuk, hogy
nemsokára még hangosabbak lesznek.
– Hallod, ez most már nem lesz valami mulatságos! – szólt a Zsena. – Jó
lenne tőlük félrevonulni, egy másik szobába.
– Biz’ az jó lenne – feleltem én.
Ekkor ugyanis már kezdtem mindenfélét gondolni.
A Zsena magához hívta a kocsmárosnét.
– Lelkem, – mondotta neki, – most már, úgy látszik, itt kell maradnunk
reggelig. Van-e két szobája?
Kiderült, hogy csak egy vendégszobája van. Ezenkívül még csak egy szoba
van a házban; abban ő meg a családja alusznak. Néha, a mikor a
vendégszoba már el van foglalva és uj vendég érkezik, a mi alig
egyszer-kétszer esik meg egy esztendőben, úgy segítenek magukon, hogy az
uj vendégnek az ivóban vetnek ágyat. De ez most lehetetlen, mert az
ilyen időben a cselédek alusznak az ivóban.
– A cselédséget nem kell bántani! – szóltam én, mert nagyon megörültem
ennek a dolognak.
– Nevezetesen nem alhatnak mindnyájan a konyhában, – magyarázta a
kocsmárosné, – a színbe pedig beesik az eső.
– Na hát azt az egy szobát mindenesetre lefoglalom – mondotta a Zsena.
A vendéglősné tovább ment. Talán azt gondolta, hogy majd csak megleszünk
így is.
Látom, hogy a Zsena nem mozdul, hát azt kérdezem tőle:
– No, nem megyünk a vendégszobába?
– Nem addig van az, barátom – felelte a Zsena. – Előbb gondoskodnunk
kell róla, hogy: mi lesz veled az éjjel? Mert végre is nem maradhatsz
reggelig az én szobámban; remélem, ezt magad is belátod. Nem vagy se
annyira rokonom, se annyira gyerek!…
– Ó, Zsena! – szóltam, de nem mertem azt mondani, a mit gondoltam.
Hát csak annyit mondtam:
– Menjünk be a vendégszobába!… És aztán, ha majd aludni akarsz,
elküldesz. Akkor majd visszajövök ide és reggelig itt alszom egy széken.
Hidd el, én állva is tudok aludni!
A fejét csóválta.
– Arról szó se lehet – felelte. – Egyelőre várunk. Most még csak féltíz.
Tizenegyig fenn maradunk. Addig majd csak kitalálunk valamit. Még az is
meglehet, hogy haza megyünk.
– Most már semmiesetre se mehetünk haza – magyaráztam neki. – Mert ha el
is áll az eső, tandemen nem indulhatunk meg ebben a vaksötétben.
– Hátha visszajön valamelyik kocsi?
Alattomban reméltem, hogy nem lesz ilyen disznó balszerencsém, de ezt
nem árultam el neki, csak annyit mondtam:
– Ez ugyan nem valószinü, de jól van, fenmaradunk tizenegyig. Hanem
menjünk át a vendégszobába! Ha kocsi jön, ott is meghalljuk.
– Nem. Ha fenmaradunk, akkor én még iszom – felelte.
– Ott is ihatunk – mondtam én.
– Nem. Én nem alszom olyan szobában, a melyik tele van borszaggal –
mondotta ő.
– De hiszen öt perczczel ezelőtt te mondtad!…
– Jegyezd meg magadnak, hogy ha egy asszony öt perczczel ezelőtt valamit
mondott, ez csak egy okkal több, hogy öt perczczel később az
ellenkezőjét mondja.
Nem tudtam ugyan megérteni, miért beszél így, de ez még nem boszantott
volna; sokkal inkább boszantott az, hogy olyan nehezen érek czélt.
De, hiába, nem tudtam rábeszélni, hogy teljesítse az óhajtásomat.
Ez egy kicsit elkedvetlenített.
Az ázott alakok miatt most már nem udvarolhattam neki olyan hevesen,
mint előbb. De közelebb férkőztem hozzá; sőt még a kezét is
megszorongattam.
Hanem ő sokkal tartózkodóbb lett. Nem tudom, az ázott alakok miatt-e,
vagy azért, mert látta, hogy most már fölösleges engem bátorítani. Ó,
egy cseppet se kellett már engem bátorítani arra, hogy, mihelyt magunkra
maradunk, azonnal igen veszedelmessé váljak!
Olyankor, ha valami nagyon merészet mondtam neki, mindig kihozott a
sodromból. Közbevágott és erőszakolta, hogy igyunk. De ő is ivott; nem
maradhattam hátra.
És lassankint, a nélkül, hogy észrevettem volna, visszaterelte a
beszélgetést a komoly dolgokra. Kérdezősködni kezdett a versenyekről:
hányszor lettem első, mikor, és milyen szakokban. De nekem már elment a
kedvem a komoly dolgoktól.
Mondtam neki, hogy engem jobban érdekel az, a miről az előbb beszéltünk,
és nekiláttam, hogy visszazökkenjünk a kerékvágásba. De ilyenkor nem
igen engedte, hogy szóhoz jussak, és integetett, hogy az ázott alakok
mindezt meghallhatják. Ekközben úgy nézett rám, mintha azt mondta volna:
»Majd ha egyedül leszünk!«
Azután mintha a bor megoldotta volna a nyelvét. Fecsegni kezdett
mindenféléről, a mi engem a legkevésbbé se érdekelt. Tisztán emlékszem,
hogy utóljára azokról az unalmas kis nénikékről beszélt, a kikkel ebéd
előtt tenniszeztünk.
Ezek az unalmas kis nénik még távollétükben is untattak. Megjegyzem,
hogy a vihar nem hűtötte le a levegőt; iszonyu meleg volt. A terem
lassankint megtelt ételszaggal és füsttel. A fejemet nehézzé tette a sok
szódás bor. Aztán meg délelőtt is, délután is kemény munkát végeztem. És
végre, ilyenkor én már aludni szoktam.
Szóval, mialatt a Zsena pletykált és egyre pletykált, éreztem, hogy
elálmosodom.
Mit mondjak, Tógyer? Iszonyu csata dúlt bennem a szerelem és az álmosság
között! Ha nincs ez a kaland, ha előbb nem tüzel föl ez a kis
boszorkány, bizonyosan leragadt volna a szemem.
Már tizenegy is elmult. Könyörgő szemeket vetettem a Zsenára, már a
mennyire ki tudtam nyitni a szemem.
Végre ütött a megváltás órája. Az ázott alakok kezdtek nagyon kedélyesek
lenni, és a Zsena ezt nagyon kedélytelennek találta. Egyszerre csak azt
mondja nekem:
– Itt már nem maradhatunk; aztán meg ideje is, hogy aludni menjünk. Az
ügy egy kicsit czifra; de szükség törvényt bont. Hiába, nincs más
megoldás; nem kergethetlek ki az esőbe. Ott fogsz aludni a szobámban, a
kanapén. De csak egy föltétel alatt adok neked szállást. A
becsületszavadat kötöd le, hogy számíthatok a lovagiasságodra. És
becsületszavadat adod arra is, hogy akármit parancsolok, vakon fogsz
engedelmeskedni.
Természetesen vad örömmel adtam becsületszavamat. Hiszen a
becsület-kódex első paragrafusa úgy szól, hogy a becsületszó ilyen
esetekben nem kötelező; sőt ellenkezőleg.
– Meggyőződhettél róla – mondtam a Zsenának – hogy az a hölgy, a ki a
lovagiasságomra hivatkozik, nem épít homokra.
– Bízom benne, hogy jellemes férfival van dolgom – felelte a Zsena.
Ezt a dicséretet egy kicsit gyanúsnak találtam. Az asszonyok azokat a
férfiakat dicsérik a legszivesebben, a kiket kinevetnek. Csak nem akar
kijátszani?!
Elképzelheted, hogy az örvendetes fordulat fölrázott letargiámból. A mig
átmentünk a vendégszobába, éreztem, hogy vadul kalapál a szivem.
A vendéglősné is velünk jött, de nemsokára kiment. A hogy betette maga
után az ajtót, szó nélkül a nyakába borultam a Zsenának és össze-vissza
csókoltam.
Kibontakozott az ölelésemből és azt mondta:
– Hohó, barátom, hát ez a lovagiasság?!
– Bocsáss meg – feleltem – de ez nem ellenkezik a lovagiassággal. Én
őszintén megvallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy meghalok
egy csókodért, és hogy ha belenézek ebbe a két parázsba, nem tudok
uralkodni magamon.
– Igen, de becsületszavadat adtad, hogy vakon fogsz engedelmeskedni, én
pedig azt parancsolom neked, hogy viselkedjél tisztességesen és mindig
legalább is három lépésnyi távolságban légy tőlem!
– Eddig még nem parancsoltál semmit, és én, a ki szeretlek, imádlak, a
ki már alig vártam…
– Most nem arról van szó – szólt közbe a Zsena. – Nekem semmi kifogásom
az ellen, hogy szerelmes légy belém, hiszen én magam is bátorítottalak,
hogy csak mondj el mindent, a mi a sziveden van. De a szerelem az más
blattra tartozik: most az éjszakáról van szó. A szerelemről beszélhetsz
holnap, a mennyit akarsz; meg foglak hallgatni, engem ez érdekel. De
erre az éjszakára felfüggesztjük az egész szerelmi ügyet; mert most
aludni akarok. Te pedig szót fogadsz, ha nem akarod, hogy kikergesselek
a pokolba, mint szószegő, lovagiatlan embert. A lovagias férfi, barátom,
nem él vissza egy nő védtelenségével; nem fizet hálátlansággal azért, ha
egy hölgy szivességet tesz neki; és nem akarja erőszakkal csikarni ki
azt, a mit kapnia kell, barátom, és nem rabolni, – a mit az igazán
lovagias férfiaknak önként adnak meg a nők, a mikor meggyőződtek róla,
hogy a lovag szerelme nem üres beszéd. Holnap, Czézár, semmi se fog
akadályozni, hogy bebizonyítsd a szerelmedet, a hogyan tudod; holnap
tehetsz, a mit akarsz, mondhatsz akármit, nem foglak elriasztani… Holnap
folytatjuk, a hol ennek a szobának a küszöbénél elhagytuk; holnap magam
is azt mondom, üsd a vasat, a mig meleg!… De most, most Treuga Dei van,
barátom. Most az én éjszakai pihenésemről van szó; most a vendégem vagy;
most teljes nyugodtságra kárhoztat a becsületszó, a melyet nekem adtál,
és nemcsak ez a becsületszó, hanem a gentlemanlikeness is, a mely éppen
úgy köt egy lovagias férfit, mint ha kötéllel volna lekötözve, úgy, hogy
mozdulni se tud. Egy lovagias férfi nem használhatja föl azt, hogy
megkönyörültek rajta, a mikor hajléktalan volt; egy lovagias férfi
megvárja azt, mig a szerelmesével áll szemben és nem egy jótékonyságot
gyakorló, szegény, védtelen asszonynyal, a ki össze van törve, s a kinek
holnap talán meg fog dobbanni a szive, de a ki ebben a perczben csak
pihenésre vágyik…
– Emberfelettit kivánsz tőlem – feleltem az álnok kaczérnak. – De ne
mondhassa senki, hogy Oláh Czézár lovagiatlanságot követett el!… Senki,
még az se, a kit emberfeletti módra szeret, a kit a legjobban szeret a
világon! Egy igéretem, egy becsületszavam van!… Megtartom hűségesen;
parancsolhatsz akármit: engedelmeskedni fogok!
Ezt csak ravaszságból mondtam, mert láttam, hogy be akar csapni. De meg
akartam nyugtatni, hogy a helyzet még kedvezőbbé váljék.
Magamban így okoskodtam:
– Most nem ellenkezem veled, mert most még kilökhetsz! Most csak gondold
azt, hogy ostoba vagyok! Most színeskedjünk egy kissé; úgy kivánja a
helyzet. De várj, csak aludjál el!… A becsületszó! Nőkkel szemben nincs
becsületszó!
– Akkor hát feküdjél le arra a kanapéra, ruhástul – szólt Zsena, a kit a
hangom megtévesztett. – És aludjál, ha tudsz!
Azzal kifelé indul.
– Hová méssz? – kérdeztem.
– Elfelejtettem megmondani a vendéglősnének – felelte – hogy reggel hat
órakor keltsenek föl bennünket, ha akkorra kitisztul az idő. Aztán egy
köpönyeget akarok kérni tőle takarónak; mert nem szeretnék megfázni. A
számlámat is ki akarom fizetni; hogy reggel azonnal indulhassunk. És,
tudod, intézkedni kell, hogy valaki már hajnalban elinduljon a kastély
felé; ne nyugtalankodjanak otthon nagyon sokáig…
– Ezt én mind elvégezhetem.
– Nem, nem; csak feküdjél le. Fogadj szót!
Tisztában vagyok vele, hogy a mikor egy asszony négy czimen is megokolja
egyetlenegy lépését, akkor ez a négy czim mind hazugság, s az igazi ok
valami más: az ötödik, a mit nem mond.
Sok mindent gondoltam… de nem gondoltam semmi rosszat.
Mikor kiment, egy darabig tanakodtam, hogy ledőljek-e?
Igy gondolkoztam:
– Bizonyosan nagyon jó hatással lesz rá, ha látja, hogy szót fogadtam.
Nem fog gyanuperrel élni; eloszlatom minden kétségét, tökéletesen
megnyugtatom, bolonddá teszem… A legokosabb lesz azt tettetni, mint ha
máris aludnám. Akkor, akkor talán… Nem, ez semmiesetre se fog ártani!
Aztán meg igen vágyódtam már rá, hogy ledőlhessek és egy kicsit
kinyujtózkodjam.
– Eh – gondoltam magamban – addig is szundikálok egy kicsit, a mig
odakünn jár! Egypár percznyi nyugalom nem sok, de az is valami! Ugy is
olyan nehéz a fejem!… a szemem is ég!… Eh, a mig bejön, addig lehunyom a
szemem!
Ledőltem a kanapéra és így beszélgettem magamban:
– Igen, azt fogom szimulálni, mintha máris aludnám!…
Elmosolyodtam.
– Várj csak, álnok kaczér, várj! Gondold azt, hogy alszom! Feküdjél le
gyanutlanul! És csak aludjál el!…
Lehunytam a szememet és a következő perczben már mélyen aludtam.
Mikor fölébredtem, ide s tova hét óra lehetett. A nap besütött az
ablakon.
A Zsena ott állott előttem; ő költött fel.
– Ébredj, hétalvó! Mindjárt indulunk!
És gonoszul mosolygott.
Azt hittem, hogy mindjárt megüt a guta!
Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megmentem legalább a veszett
fejszének a nyelét és érdemet kovácsolok a balszerencsémből. Szinleltem,
mintha szándékosan aludtam volna el; mintha engedelmeskedtem volna,
ideálisan értelmezett lovagiasságból! Igy talán megmenthetem a jövőt… s
azonnal folytathatom, a mit elkezdtünk… ott, a hol ennek az átkozott
szobának a küszöbén elhagytuk.
De a Zsena olyan gonoszul, olyan átkozott gonoszul mosolygott, hogy nem
állhattam meg: elkáromkodtam magamat.
Mikor már fel akartunk ülni a kocsiba, azt mondom a Zsenának:
– Várj csak egy kicsit…
– Hová méssz? – kérdezte ő.
– Beleirom a nevemet a vendégkönyvbe.
Velem jött és nézte, hogy mit irok. Azt irtam a könyvbe, az ő neve alá:
Jöttem, nem láttam, aludtam!
Czézár.
– Ird oda – szólt a Zsena – azt is, hogy: »Ugy-e, szamár voltam?«
Még ingerelt, az alávaló!
És tudod-e, mivel tetézte az alávalóságát?
Azt hiszem, szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent elmondott a
Károlynak, mindent, szóról-szóra!
Mert azóta a Károly folyton röhög, ha engem megpillant. Annyira röhög,
hogy a mikor vívunk, a röhögéstől nem tudja védeni magát, és ha a kardok
élesek volnának, összekaszabolhatnám, pecsenyévé!
A Zsenával pedig azóta nem tudok beszélni. Ő csak mosolyog – megtudnám
ölni, megtudnám enni, agyon tudnám csókolni ezért az átkozottul gonosz
mosolygásáért!… De olyan ügyesen szökik meg előlem, mint… akkor este!
Így történt, Tógyer!
Ha ezek után is fentartod azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára
viselkedtem, csak ird meg! Biztosítlak, nem fogok érzékenykedni.