Az öreg Pető reggeli hét órakor már fenn volt a minisztériumban. A
számolásait olyankor szerette elvégezni, a míg egyedül lehetett s a
többiek beszélgetése nem zavarta. Egy idő óta szinte üldözte a
szórakozottság s minduntalan belezavarodott a sok összeadásba.
Hét órakor a többiek még aludtak. A granáriumnak csúfolt nagy szobában
az öreg számtiszten kivül csak a szolga foglalatoskodott, a ki éppen
akkor készült el a sepréssel, s miután minden asztalra egy-egy skatulya
gyufát készített, tintát töltögetett a kalamárisokba.
Az öreg ember vígan látott hozzá a munkájához, s kilencz óráig, a mikor
a legkorábban kelő kolléga megérkezett, vagy kétszáz számoszloppal
végzett. Ekkor másfajta munkát vett elő, mert tudta, hogy ezután már nem
dolgozhatik békén.
A míg csak a kollégái beszélgetnek, még hagyján. Ezek közönbös dolgokról
vitatkoznak; rájok nem figyel. Bánja is ő, ki érdemli meg az
előléptetést és ki nem, kit fognak legközelebb mellőzni, és ki várhatja
joggal, hogy végre-valahára megjavítsák a fizetését?
De tíz óra tájban, mikor megérkezik az ellenőr s éppen az ő asztala
mellett kezd fecsegni azzal a léha ficsúrral, a kit annyira gyűlöl!…
Ezek már másfajta dolgokról beszélgetnek, s ő, akárhogy erőködik, nem
birja megállni, hogy oda ne figyeljen… pedig mindennap fölteszi magában,
hogy másra fog gondolni!
Az öreg Pető íróasztala éppen a kályha mellett állott. És Kajetán Incze,
az ellenőr, mielőtt rá tudta szánni magát, hogy hozzáfogjon a
munkájához, néha egy óra hosszat is ott álldogált a kályhánál, a
kezét-lábát melengetve. Ekközben, hogy az unalmát elűzze, Blitz Árpáddal
szokott beszélgetni mindenféle, nem hivatalos dologról. Ez a Blitz Árpád
vagyonos fiu s a minisztérium legfiatalabb gyakornoka volt, a kinek
most, ideiglenesen, azért kellett a számtanácsos osztályában őgyelegnie,
hogy egészében megismerhesse az ügykezelést.
Se az ellenőr, se Blitz Árpád nem sokat törődtek a mellettük körmölgető
emberrel, – legalább úgy tettek, mintha meg se látnák, – hanem azért a
beszélgetésük már előre izgatta és végül mindennap megboszantotta az
öreg Petőt. A legtöbbször annyira kiverték a sodrából, hogy nem tudott
tovább dolgozni, s míg amazok abba nem hagyták a fecsegést, csak
színlelte a munkát, összefüggés és értelem nélkül való szavakat,
mondatokat firkálva a külön e czélra szánt papirra.
Ma különösen érdekes dolgokat kellett lenyelnie.
Blitz Árpád elbeszélte az ellenőrnek, hogy micsoda kalandja volt egy
sziniiskolás kisasszonynyal. A kisasszony nem kapott tőle olyan nagy
jutalmat, a minőt várt, s azért meg akarta őt lopni. Ez a kis történet
mindenféle általánosításhoz vezette a beszélgetőket, s vagy félóráig
tartó moralizálás során az ellenőr hosszasan bizonyítgatta, hogy azok a
nők, a kik a szinipályára lépnek, nem őrizhetik meg a tisztességüket. A
mibe végül Blitz Árpád is belenyugodott.
Az öreg Pető nagyon szeretett volna rájok kiáltani. De hát mit mondjon
nekik?! Hogy igenis ezen a pályán vannak tisztességes nők is?! Hogy az ő
leánya is sziniiskolai növendék és az ő leánya tisztességes leány?! Hogy
ezt az urak is tudják, és már csak ezért is gyalázatos dolog, ha ő
előtte ilyeneket beszélnek?! Vitatkozásba elegyedjék velök – a leánya
tisztességéről?! És mi eredménye lehetne ennek a vitának? Semmi haszna,
csak az az eredménye, hogy összeveszne az ellenőrrel, a ki éppen
százféle módon töltheti ki rajta a boszuját!
Aztán a fizetés-javítás sokat tárgyalt kérdésére tértek át. Blitz Árpád
kijelentette, hogy olyan basát, mint az ő államtitkárjuk, még nem látott
a világ. A míg ezt a kedves grófot a politika ki nem buktatja a
minisztériumból: csakis olyan tisztviselő mehet előre, a kinek a
felesége vagy a leánya holmi apró szívességeket tett a gróf úrnak.
Megjósolta, hogy előléptetésben vagy fizetésjavításban legközelebb
egyes-egyedül olyanok fognak részesülni, a kiknek a folyamodását női
ajkak tolmácsolják, vagy a kik abban a szerencsés helyzetben vannak,
hogy a feleségüket vagy a leányukat már korábban bemutathatták az
államtitkár úrnak.
Vagy tíz perczig forgatta a kést a vén Pető szívében.
Az öreg számtisztnek minden erejére szüksége volt, hogy közbe ne
ordítson. De eszébe jutott, hogy: ha meg talál szólalni, csak annál
rosszabb… hogy holnap mindenki erről beszélne… hogy ha botrányt csap, ez
lehetetlenné teheti a hivatalában: hát elnyelte ezt is, és hallgatott.
Pedig szinte bizonyos, hogy legközelebb őt is részesíteni fogják egy kis
fizetés-javításban. Öt éve már, hogy semmit se kapott; régen rajta volna
a sor; s az államtitkár, a ki jóakarattal van iránta, nem fogja őt
mellőzni, mint az elődje tette, olyan igazságtalanul!
És ha megkapja azt a rég várt száz forintnyi fizetésjavítást: hát ő róla
is ilyeneket fognak mondani?!
Vajjon nem czéloztak-e éppen ő rá?! Vajjon nem tudódott-e ki, hogy az
államtitkár úr, tisztára azért, mert nagyon érdeklődik a művészetek
iránt s mert nem nézhette, hogy egy ritka, fényes tehetség elkallódjék,
a maga zsebéből fizeti azt a tanítómestert, a ki a kis Pető Juliskának
magánórákat ad?! A gróf azt igérte, hogy senki se fog erről tudni. S a
gróf egyebekben is állotta a szavát. Juliskát nem is látta azóta.
Olyankor, ha a barátnőjét meglátogatja, Juliska soha sincs lenn ennél a
barátnőnél; Juliska azóta be se tette a lábát Liviához. A grófot pedig
még az utczán se, messziről se látta. Juliska maga mondta. És Juliska
nem tud hazudni.
Persze, mégis megtudhatták a dolgot mások is, mert meglehet, hogy a
tanítómesternek, a gróf világos kikötése ellenére, eljárt a szája. Miért
is egyezett bele ebbe a támogatásba? Akármilyen nemeslelkü és önzetlen a
gróf: soha se helyes dolog az, a minek titokban kell maradnia. De hát
visszautasíthatta-e az ajánlatot? A grófot már az ő vonakodása,
aggodalma, gyanakodása is sértette; megboszanthatta-e ezt a derék,
nagylelkü embert, a ki olyan kivételes jóakaratot tanusított iránta, s
magára haragíthatta-e a feljebbvalóját, a hivatal fejét, a kitől az
előmenetele függ, s a kinek csak egy szavába kerül és örökre elvesztheti
ezt a kis hivatalt, a mely legalább a száraz kenyeret biztosítja
nekik?!…
Gondolatai egyre messzibbre kalandoztak.
Ó, miért is egyezett bele, hogy Juliska a sziniiskolába járjon!
Folyton a fülében csengtek öreg sógorasszonyának kegyetlen szavai:
– Pető, Pető, egész életedben derék ember voltál!… hogyan adhattad hát a
leányodat a sziniiskolába?!…
S ha így beszél a rokon, csoda-e, ha az idegenek még kevésbbé kimélik?!
Amazok már régóta elhallgattak, de még folyvást képtelen volt dolgozni,
olyannyira felháborította, a mit hallott.
Ki akarta verni a fejéből az egészet.
– Ezek beszélnek, ezek?! – epéskedett magában. – Jobb volna, ha a maguk
háza előtt sepernének! Ez az úr akarja megállapítani, hogy melyik nő
tisztességes és melyik nem az, a kinek a felesége ugyancsak beszéltet
magáról?!… Vajjon tudja-e ez az úr, hogy mit suttognak az ő feleségéről
nemcsak a tisztviselők, hanem már a szolgák is?! Hogy ő nagysága nem
azért vesz drága ruhát, drága kalapot és ékszereket, mintha ez mind
kifutná az ellenőri fizetésből, hanem mert ő nagysága maga szerzi meg
magának, a mire szüksége van, és pedig olyan módon, a mely se neki, se a
férjének nem válik díszére?! Ha Kajetán úr ezt nem tudja: hát
érdeklődjék egy kicsit jobban a házatája iránt!… és ha tudja, akkor ne
beszéljen tisztességről! Vagy ez a másik! Nagyszerü! Ez beszél
erkölcsről, ez, a ki csak hitványságokkal tud dicsekedni, ez, a kinek az
ingatlanai között van egy nyilvános ház is, ez, a kinek a kényelmét az
biztosítja, hogy a nyomorult teremtéseknek háromszor annyi lakásbért
kell fizetniök, mint a mennyit a tisztességes lakó fizetne?! Ez beszél
erkölcsről, ez?!…
Hanem azért mégis folyton hallotta, a mit az imént a kályha mellett
beszéltek.
Hiába olvasta el ujra meg ujra a kezében lévő iratot, nem értette… és
hiába fogott hozzá harmadszor, negyedszer, figyelmét nem tudta lekötni
az elintézni való. Tovább is színlelnie kellett a munkálkodást; nem
tudott másra gondolni, csak arra, a mi oly kegyetlenül izgatta.
És egyszerre egy rettentő kétsége támadt.
Hátha őt csak bolonddá teszik?!
Nem, az nem lehet. Juliska nem álnok. Juliska képtelen hazudni. Ha
valaha megtévedne, csak szerelemből tévedhetne meg, és még ezt is
megvallaná szegény öreg apjának!
Nem, nem, ez lehetetlen. Ha a gróf megszegné a szavát, ezt ő azonnal
megtudná Juliskától, a ki hallani se akart az önzetlen támogatásról. Eh,
ostobaság! Ha a gróf rosszban töri a fejét, a titkolózáson kezdi és nem
jelentkezik az apánál, a kit tisztességes embernek ismer!
Elűzte magától a rémképet, de nem vidámodott fel. És hasztalan tért
vissza a számoszlopokhoz, az összeadást mindig elülről kellett kezdenie.
Észre se vette, hogy már tizenkét óra. Csak akkor ocsudott fel, mikor
egy szolga állott meg az íróasztala előtt. A szolga azt jelentette, hogy
az államtitkár úr hivatja.
Azt hitte, hogy a guta üti meg. Elszédült és alig tudott a lábára
állani. Ha ez a fizetés-javítás – talán bele fog halni.
Valahogyan mégis csak letámolygott az első emeletre.
Mindjárt bebocsátották. A gróf leültette és így szólt hozzá:
– Kedves Pető úr, egy igen kellemetlen dolgot kell közölnöm önnel.
Minden jó szándékom ellenére kiszivárgott a híre annak, a mit ön is tud
s a mivel én csak jót akartam. Sajnos, az indiszkréczió keresztül húzta
a számításomat, s nekem most, a helyett, hogy a jó szándékommal javára
lehettem volna, akaratlanul is ártanom kell önnek. De ön derék ember és
meg fog engem érteni. Szóval, ne csodálkozzék rajta, ha majd hivatalosan
is megtudja, hogy ön kimaradt azok sorából, a kik előléptetésben vagy
fizetésjavításban részesültek. Ön régen megszolgált már egy kis
fizetésjavítást s most önre is rákerült volna a sor… megvallom, ön volt
az egyetlen, a kit valósággal mellőznöm kellett. És mégse járhattam el
másképpen, mert az ismert körülmények között mind a kettőnket
kompromittált volna, ha ön bárminő előnyben részesül. Rajta leszek, hogy
annak idején kártalanítsam önt, s addig is remélem, hogy méltányolni
fogja az okaimat.
Az öreg Pető boldogságában majdnem kezet csókolt a grófnak.
– Mégis jó – szólt magában, mialatt felballagott a harmadik emeletre –
ha az embernek egy kis protekcziója van! Ha nincs protekczióm, most
erkölcsi halott vagyok… míg így fölemelt fővel jelenhetek meg az emberek
között!