– Ezerszer kérek bocsánatot, méltóságos uram, hogy így talál… de hogyan
képzelhettem volna!…
Az államtitkár egy pár szóval megnyugtatta az öreg tisztviselőt és leült
az egyik karosszékbe. Pető minden áron állva akart maradni, de hosszas
kérésre végre ő is leült.
– Édes Pető úr – kezdte az államtitkár – én nem kerülgetem, a mit
mondani akarok. Egy barátnőmnél, a ki itt lakik, ebben a házban,
megismerkedtem az ön kedves leányával, Juliska kisasszonynyal…
Pető elképpedt. Hogyan?! Az a bizonyos gróf – maga az államtitkár?! Nem
valami szemtelen ficsur, hanem az ő nagyúri feljebbvalója?!
De nem volt ideje sokáig álmélkodni, mert a mit az államtitkár mindjárt
ezután mondott, az már nem csak meglepte, hanem egy kicsit meg is
riasztotta.
– … És ez a bájos leányka – folytatta a gróf – a legnagyobb mértékben
felkeltette az érdeklődésemet…
– De, méltóságos uram!… – kiáltott fel az öreg Pető, mélységesen
megzavarodva és olyan rémülettel, a minőt eddig még nem ismert.
– … Annyira fölkeltette – folytatta zavartalanul a gróf – hogy
szükségesnek tartom közölni önnel, mik a szándékaim.
– Bocsánatot kérek, méltóságos uram – pattant fel az öreg Pető – de én
tisztességes ember vagyok!… Szegény ember vagyok, de tisztességes!…
Becsületben őszültem meg, méltóságos uram!… – hebegte aztán, megrettenve
attól a gondolattól, hogy talán félreértette az államtitkárt.
– Hát azt hiszi, hogy szóba állanék önnel – felelt a gróf – ha nem
tudnám, hogy tisztességes ember?! Akkor nem törődném se önnel, se a
családjával. Maradjon csak nyugodtan, hiszen még nem tudja, hogy mit
akarok mondani. Tudom, hogy ön tisztességes ember; példás, feddhetetlen
életü, a puritánságig becsületes. És kitünő tisztviselő, maga a
szorgalom és a megbizhatóság; szóval mintaember. De ez csak egy okkal
több, hogy tovább is foglalkozzam ezzel a kérdéssel. Igy önnek is
némelyes segítségére lehetek, s ez ráfér önre, a kit a hivatal nem
jutalmazhatott meg eléggé. Most azonban nem erről van szó. Most arról
van szó, hogy az ön leánya elsőrangu tehetség, a kit halálos vétek volna
elhanyagolni. Már pedig ha ebben a harmadrendü sziniiskolában marad,
akkor, akármilyen fényes a tehetsége, ez a tehetség nem izmosodhatik,
elkallódik, elzüllik. Neki alapos képzettség, kitünő tanítómesterek
kellenek; no meg egy kis világismeret is. A szinésznő ezt, akármilyen
tiszta lény, nem nélkülözheti. Én értek ehhez, mert nagyon szeretem a
művészetet, és már sok kiváló tehetségnek könnyítettem meg az első
lépést, de hisz ez a legnehezebb… Természetesen akárhányszor rám fogták,
hogy ezt nem önzetlenül tettem. Az emberek oly silányak, hogy föl se
teszik, nem hiszik el az önzetlenséget. De ön, ha egy kissé meggondolja,
a mit mondok, nem fog engem gyanusítani. Mert hiszen, ha rejtett
gondolataim vannak, ha a szándékaim nem tiszták, akkor, ugy-e, nem
keresem fel az apát? Ha nem egyenes, nem igaz úton akarok járni, akkor a
leánynyal igyekszem találkozni s nem az apával. Vagy talán nem igaz?
– Bizonyára méltóságodnak már ez a lépése is megnyugtathatna, hogyha
kétségeim volnának, de belátom… és bocsánatot kérek, hogy az első
pillanatban…
– No lássa. Azt én megengedem, hogy sokkal helyesebb volna, ha az ilyen
fényes tehetségek gyámolítását maga az állam vállalhatná magára, a mi
különben a rosszakaratot és a gyanut szintén nem hallgattatná el. De ez
bajos. Az államnak amúgy is sok a terhe, s megvallom, hogy ha ez nem is
szerepelne, nem szivesen hárítanám az államra azt a költséget, a melynek
a szükségessége személyes meggyőződésem. Ehhez tulságosan puritán
vagyok. Azért csak arról a módról lehet szó, a melyet felajánlok. És ha
ön elfogadja a támogatásomat, biztosíthatom, hogy meg fog győződni az
önzetlenségemről és sohase jut eszébe a szándékaimat meggyanusítani.
Mindenekelőtt kijelentem, hogy egy pillanatra se fogom látni a gyermeket
olyankor, ha ön nincs jelen.
– Méltóságos uram – dadogott az öreg Pető – megőszültem, de soha
senkitől se fogadtam el egy krajczár ajándékot se.
– Önnek nincs joga lemondani arról, a mi nem önt, hanem a gyermekét
illeti meg, és különösen nincs joga megakadályozni, nem tudom minő
álszeméremből, hogy gyermekének a tehetsége kellően kifejlődhessék és
érvényesülhessen. Helyrehozhatatlan vétket követne el a gyermeke ellen.
Különben a leánya, mihelyt eléri az őt megillető sikert, legyen nyugodt,
mindent meg fog téríteni nekem.
Még sokáig beszéltek erről. Az öreg Pető azt az aggodalmát fejezte ki,
hogy rosszra fogják magyarázni ezt a támogatást… beszélni fognak róla, s
ez ártani fog úgy az ő, mint a leánya jóhirének… és ezt a méltóságos úr
maga se akarhatja.
A gróf csak azt felelte erre:
– Senki se fog tudni róla.
*
Mikor az államtitkár elment, az öreg Pető, a kit kétségei nagyon
idegessé tettek, ráförmedt a legnagyobbik lányára:
– Az államtitkár jön hozzám, és ti úgy gondoskodtok rólam, hogy a
legnagyobb rendetlenségben talál!
Az ördög a tűfokon is bebúvik. De az ördögnek a mai világban nem kell
bujkálnia. Olyan ruhát ölt magára, hogy egyszerüen kitárják előtte az
ajtót.