– Úgy veszem észre, már nagyon szeretnél kilökni.
– Látod, milyen képzelődő vagy! Tőlem maradhatsz, a meddig akarsz.
– Szépen esdekelsz, hogy maradjak!
Tibor felelet helyett nagyot nyujtózott. Az ottománján feküdt, mely
olyan széles volt, mint egy csatamező. Az asszony egy japáni ládán ült,
melyben Tibor a hangjegyeit tartotta. Mind a ketten czigarettáztak.
– Megmondjam, – kezdte ujra az asszony – miért vagy ma egészen a
durvaságig udvariatlan?!… miért szeretnél szabadulni tőlem minden
áron?!… miért vagy a szokottnál is kiméletlenebb, ennyire türelmetlen,
ennyire kocsis?!… Mert egy asszonyt vársz!
– Ez nem rossz! – nevetett Tibor. – Egy napra két fejezet szerelmi
regény!… egy elég tartalmas fejezet után mindjárt a másik!… Van
eszemben!… Nem, édesem, nem. Köszönöm a bókot, de akármilyen
tapasztalatlan vagy, annyit tudsz, hogy a mai világban ez már nem divat!
Az ilyesmit csak olvassuk: Ovidius Metamorfózisaiban vagy a
tizennyolczadik századbeli regényekben. Igen, a mikor még istenek és
félistenek jártak a földön!… vagy legalább is abbék, a kiknek nem volt
egyéb dolguk!… De ma már!… Nem, Ilike, ma már nincsenek ilyen leventék.
Ez a faj végképpen kiveszett a világból, mint az ichthyosaurus vagy a
mammuth.
Az asszony messzire fujta el maga elől a füstöt.
– Eh, – szólt aztán – egy huszonnégy éves ember kész minden
alávalóságra!…
– Ne tettesd magadat olyan naivnak! Nem a lehetőségről van szó, hanem
arról, hogy ma már a huszonnégy éves embereknek is van magukhoz való
eszük és gondozzák magukat, mert nem akarnak negyven éves korukban
rokkantak lenni. Ma a fiatalok is mind úgy gondolkoznak, mint én… és ha
egy reggel eljönnél velem a hidegvizes intézetembe, vagy egyszer, akár
szerdán, akár szombaton délután, elkisérnél Pardubitz mesterhez, a kinél
a svéd gimnasztika, a masszázs és a villamosság csodáit élvezem: ott
találnád Budapest összes Jung Siegfriedjeit, Romeóit, Leandereit és
Abailardjait!
– Szegények! Ennyire el vagytok nyűve, ilyen fiatalon?!
– Nem, ez csak profilaxis. Vagy igaz, te nem tudsz görögül!… különben én
se tudok!… Tehát: csak előrevigyázat, óvatosság. Vagy mondjuk: okos
váltógazdaság. Vagy igaz, te nem tudsz közgazdaságot!… különben én se
tudok!… Tehát: egyszer az élvezet, másszor a bölcs gondoskodás, hogy a
szervezet kiheverhesse, a mit elveszített. Szép, szép a fiatalság!… De
mit tudjuk, hogy mi rejlik bennünk?! Mit tudjuk, hogy őseink mennyit
pazaroltak el szervezetünk vagyonából?! Az ember nem bizik az öregekben
és ellenőrzi magát!
– Ha nem ismernélek, azt kellene képzelnem, hogy valami múmia beszél. De
engem nem csapsz be! A fásultat és a göthöst játszod, hogy megnyugtass
és hamarosan lerázhass a nyakadról!
– Kérlek, én egy szóval se küldelek. Te mondtad, hogy otthon várnak, nem
tudom, mikor. Ez az idő ugyan már régen elmult, de ismétlem, tőlem addig
maradhatsz, a meddig akarsz.
– És ha itt maradnék késő estig?
– Biztosítlak, hogy ezzel engem nem ejtesz zavarba. Nekem semmi dolgom.
– Mondd el őszintén, mit csinálsz estig, ha most magadra hagylak?!
– Elmondhatom, nincs semmi titkolni valóm. Először is alszom egyet. Én,
édesem, a kellemes izgalmak után, ha csak lehet, aludni szoktam. Ebben
annyira óvatos vagyok, hogy minden filharmonikus hangverseny után
azonnal lefekszem. Ha az ember rendszeresen, következetesen pihenést ad
a gerinczoszlopának, a mikor a belátás ezt megkivánja, húsz évvel tovább
marad fiatal, mint más…
– Ne folytasd ebből a tenorból, mert lelkifurdalásaim támadnak! – vágott
közbe az asszony. (Azt hitte, valami véres gúnyt mond.)
– Megint kocsisnak fogsz mondani, – felelt Tibor, változatlanul kedves
hangon – de kifúrja az oldalamat az az igazság, hogy: e felől nyugton
alhatsz! Ha te nem, akkor más. A szerelem szükség, Ilike.
– Nagy tisztesség rám nézve!
– Ugyan, kérlek, azon már túl vagyunk, hogy bolondítsuk egymást!
– Úgy látszik, már majdnem mindenen túl vagyunk!… De folytasd. Hadd
hallom, mit csinálsz egész nap. Azt hiszem, mostantól nem alszol holnap
reggelig. Ennyit csak nem kivánnak az idegeid?!
– Nem. Öt és hat óra között eljön az apám. Ha elvégzi a dolgát az
irodájában, rendesen feljön hozzám és megkérdezi, hogy nem viszem-e el
magammal vacsorálni. Ha addig itt maradsz, majd bemutatom. Ne félj tőle;
maga a diskréczió.
– Köszönöm, nem akarok betolakodni a családodba.
– Nincs igazad. Az én apám nem valami drámai apa. Igen kellemes ember.
Nagy élvezet-vadász; hihetetlenül szereti a nőket. Meglehet, ma is
többet ér, mint én. Egyetlen egy ősz hajszála sincs és a haja olyan
tömött, mint az enyém. Különben még fiatal ember Huszonhárom éves
korában házasodott meg, a mit igen jó néven veszek tőle. De még jobb
néven veszem, tőle azt, hogy sietett szép vagyont harácsolni össze. Egy
perczet se mulasztott el, a mikor pénzt szerezhetett, s míg a többi
építész tönkre ment, ő gyönyörüen megtollasodott. Így aztán lehetővé
tette, hogy nekem ne kellessen a pénzszerzéssel piszkolódnom, hanem
kedvem szerint a művészetnek élhessek. Nagyon derék ember, mondom. Még
most is nyakrafőre gyüjti a pénzt; és ez a legszebb, a mit egy apa
tehet. Még hozzá, neki magának semmi igénye. Virzsiniát szi és szódás
bort iszik; csak a nőkre költ. Azokra se sokat, mert piszkosan fösvény a
nőkkel szemben. Szóval: egy ideál! Csak egyetlen egy rossz tulajdonsága
van, de ebben aztán igazán ordináré. Elég izléstelen pályázni azokra a
hölgyekre, a kik valaha az én kedveseim voltak. És azzal gyanusítom,
hogy takarékosságból leskelődik körülöttem, a mint hogy vannak, a kik a
jó ruhákat olcsón akarják megszerezni és azért megvárják azokat az
öltözeteket, a melyekre a legelső gavallérok nem reflektálnak többé.
– Csinos legények vagytok mind a ketten!… És be akarsz mutatni ennek a
gyöngéd apának?!… Nagyon megtisztelsz!
– Kérlek, ne érts félre! Mindenekelőtt, én nem foglalkozom effélével!…
És másodszor én nem ajánlottam, hogy ismerkedjél meg vele. Csak azt
mondtam, hogy ha véletlenül még itt vagy akkor, a mikor eljön, ez ne
feszélyezzen, mert legfeljebb nem fogsz unatkozni. Őszinteségi rohamom
van, ennyi az egész. De ha kivánod, el is küldhetem az öreget. Megmondom
neki, hogy diszkrét látogatásom van és elkotródik.
– Ó, kérlek, én ne zavarjalak!… De halljuk a további őszinteséget!…
Tehát azután elméssz vacsorálni az öreg csibészszel?!…
– Nem, nem megyek el vele. Már nagyon unom az öreget. Alig várom, hogy
az anyám hazajöjjön. Elég az hozzá, egy kicsit elbeszélgetek vele, aztán
hazaexpediálom. Biztosítalak, hogy nem fog elcsábítani semmiféle
veszedelmes helyre. Mindenesetre itthon maradok, mert félhétre
iderendeltem a Verdit.
– Kit?
– A Verdit. Egy éhenkórász karmestert, a ki a dolgozótársam.
– Megint valami szamár operettet irsz?
– Nem, ezuttal egy szamár operát irok.
– És miután alkottál?
– Miután alkottam, mogosztom az éhes Verdivel a vacsorámat… ezt a házban
lévő korcsmából hozatom fel, ha mindent tudni akarsz… adok Verdinek tiz
forintot, kilököm, és féltizkor lefekszem. Ma nincs tovább, mert reggel
a hidegvizes intézetbe megyek…
Az asszony fölkelt a ládáról s egy darabig le s fel járt a szobában.
– Min gondolkozol? – kérdezte Tibor.
– Azon gondolkozom, hogy milyen másképpen beszélsz velem most, mint
azelőtt!… Hiszen tudod, mikor?!…
– Csacsi! Csak nem beszélhetek veled most is csillagokról és
rózsákról?!…
Az asszony megállott és szemébe nézett a heverő fiatal embernek.
– És miért nem?!… Most már nincsenek többé rózsák és csillagok?!
– Eh, ne nevettesd ki magadat!
– Nem tudom, mi volna ebben nevetséges?!… Én szerelemből lettem a tied.
Olyan érthetetlen, ha tovább is a szerelem szavai után áhitozom?!… Olyan
érthetetlen, ha utálom ezt a czinikus beszédet?!
– Ugyan, kérlek!… Ne kezdj egyszerre affektálni, hiszen te okos asszony
vagy!
– És az okosság kizárja a gyöngédséget?
– Az okosság kizárja azt, hogy mi még most is bolondítani akarjuk
egymást.
– Tehát az, a mit annak idején… valaha régen beszéltél… az mind hazugság
volt?
– Ha úgy akarod. Ne játszd a havasi ibolyát; ez rosszul áll neked. Te
azt nagyon jól tudod, hogy a szerelmeskedésnek megvan a maga
frazeológiája, s ez egészen más előbb, mint utóbb. Persze, hogy előbb az
ember összevissza beszél minden szamárságot. Ezek a szerelem
konvenczionális örök hazugságai. A szerelmeskedés, a kezdődő
szerelmeskedés ősi nyelve. A férfi is, a nő is egészen másra gondol…
Valójában, alattomban, lelkük mélyén igen jól tudják, hogy egészen
másról van szó… Mind a ketten csak erre a másra gondolnak, a míg egyebet
beszélnek… de mind a ketten a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak… mert
ez az elfogadott szokás, a taposott ut, az illedelmességnek századok
által szentesitett képmutatása… a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak,
hogy minden kétséget kizáróan, jól megértessék magukat, hogy tudtára
adják egymásnak, mennyire türelmetlenül várják azt, a miről nem
beszélnek.
– Csakhogy én, kedves barátom, én komolyan gondoltam azt, a mit
beszéltem!… Én nem gondoltam semmi másra… vagy ha egy-egy pillanatra
gondoltam rá, a mikor kényszeritettél, hogy erre is gondoljak… akkor úgy
gondolkoztam, hogy ez csak szennyes hozzátartozója annak, a mi után a
lelkem sóvárgott… És azt hittem, arról ábrándoztam, hogy te is úgy
szeretsz engem, mint a hogy én téged… Most kiderül, hogy ez nem igaz.
Kiderül, hogy belőled csak a konvenczionális, önző képmutatás szólt.
Szóval, te engem megcsaltál.
– Nem csaltalak meg, csak megcsalódtál – vitatkozott Tibor. – És erről
én nem tehetek… Az asszonyok nagy sokasága ezzel tökéletesen úgy van, a
hogy én… ez a nagy sokaság nem hibáztat engem azért… mondhatom:
egyáltalán nem szokott hibáztatni azért, hogy így járok el… mint más,
mint mindenki… Így mind a két félre nézve kellemesebb. Arról én nem
tehetek, édesem, hogy te valami extrát akartál; nem tehetek róla, hogy
te egy kissé különös teremtése vagy a jóistennek! Ha te komolyan
gondoltad azt, a mit beszéltél, ez igen szép… de bocsáss meg, akkor te
egy kissé ostoba voltál! Mert nincs semmi extra. Ha te fellengős,
képzelgő vagy, ha te ábrándokat szőttél, az a te dolgod, a te hibád és a
te bajod! Arról, hogy te megcsaltad magadat, én nem tehetek. Én csak azt
tettem, a mit más… a mit az én helyemben mindenki megtenne… Ez a férfi
és a nő örök harcza, Ilike!… Jaj annak, a ki a másik hadviselő fél
fölötte egyszerü, századok óta ismeretes furfangjának beugrik!… de ez
nem a másik hadviselő fél hibája, ez csak a saját gyámoltalanságunk!…
Nem okolhatunk érte mást, csak a természet és az egész világ
berendezkedését, vagy még inkább a tulajdon oktalanságunkat, a tulajdon
naivságunkat!…
Az asszony sokáig nem szólt. Folytatta sétáját a szobában. A másik
czigarettázott és unatkozott.
– Akármilyen naiv és együgyü vagyok, – szólalt meg végre az asszony s
egy perczre megállt az ottomán lábánál – annyit meg tudok érteni, annyit
látok, hogy meguntál és le akarsz rázni a nyakadról. Légy nyugodt,
sikerülni fog.
Tibor olyan mozdulatot tett, mely elárulta a türelmetlenségét.
– Ne ostobáskodjál! – vágott az asszony szavába. – Nincsen mért
veszekednünk. Mert fáradt vagyok és nincs kedvem udvarolni?! Eh, ne légy
olyan gyerek!… ezt meg lehet érteni. Röviden csak annyit mondok neked,
hogy nem untalak meg, hogy most is a képzelhető legkellemesebb kedvesnek
talállak!… a legideálisabb kedvesnek!… és kérlek, ne zsörtölődjél!… ne
zaklass olyan szóvitával, a melynek semmi értelme!…
– Az előbb neked volt őszinteségi rohamod, most nekem van ilyen rohamom
– folytatta az asszony. – Én meghallgattalak; hallgass meg te is.
– Kérlek.
– Én téged szerettelek. Eddig a negyedóráig szerettelek. Igazán,
alaposan; annyira, hogy komolyan vettem a szerelmeskedés összes
hazugságait. Most már nem szeretlek. Utállak.
– Jól van; holnap majd megint szeretni fogsz. Ha az ember annyira
belemászott ebbe, a hogyan mondod, az nem múlik el ilyen hamar! Holnapra
lecsillapulsz. Megjön a jókedved, megjön a negyedórád, és majd
kibékülünk. Engem a szavak nem zavarnak; a szavak elillannak s a vágy
megmarad. Ha jobbkedvü léssz, csak gyere el: én tárt karral fogadlak.
– Nem jövök el többet; most beszélünk utóljára. És azért elmondok
mindent, a mit tudtodra akarok adni.
Tibor nevetett.
– Ez végrendelet? – kérdezte.
– Nem. Csak egy utolsó őszinteség. Mindig őszinte voltam hozzád, végig
az maradok. Hogy, a mit most mondok, nem mondtam előbb, az természetes.
Magam is csak most tudtam meg.
– Ah, ah?! Mit fogok hallani?
– Semmi különöset. Csak azt akarom tudtodra adni, hogy akármennyire
szerettelek bolond fővel, ostobán, akármennyit hazudoztál össze és
akármennyire megnyerő tudsz lenni, a mikor szinészkedel: soha se lettem
volna a tied, a nélkül a képzelődés nélkül, a melyet annyira lenézel. Ha
a tied lettem, azoknak az ábrándoknak köszönheted, a melyeket kinevetsz.
Én bűnt követtem el, az igaz, s azért meg lehet érteni, ha nem igen
tudsz megkülönböztetni a többi kedvesedtől; de én csak ma tudtam meg,
hogy bűnt követtem el.
– Ugyan?
– Nagyobb bűnt követtem el, mint képzeled. A férjem…
– Figyelmeztetlek, hogy nem én említem őt először. Mindig letorkoltál,
ha olyan bátor voltam és megemlékeztem róla, hogy férjed is van. Egyszer
azt találtam kérdezni, hogy: mi a foglalkozása? és úgy emlékszem, akkor
is el akartál válni tőlem örökre. Azóta azt képzeltem, hogy nemcsak a
személye szent és sérthetetlen, hanem a neve is kimondhatatlan, mint a
Jáhvéé. Emlékeztetlek tehát, hogy nem én hoztam szóba. Vagy netalán
elhatároztad, hogy utóljára mégis csak kielégíted a kiváncsiságomat?…
hogy búcsúzóra mégis csak egészen bemutatkozol?… és megvallod, hogy mi a
foglalkozása?!…
– Mi közöd hozzá?!
– Eredeti vagy te, Ilike! Mintha szégyelnéd a foglalkozását! De, kérlek,
hivatalnoknak lenni nem szégyen! A mint láthatod: tájékozódtam másutt és
tudom, hogy igen jóravaló ember…
– Akármi, semmi közöd hozzá! Akármi… most nem erről van szó. Csak arról,
hogy a férjem imád engem. Sejtelme sincs róla, hová jutottam… és ma is
úgy szeret, mint a mikor a felesége lettem. Az, az nem beszél velem
ilyen kocsis módra, mint te!… Az, az nem töri folyton a fejét, hogy
miképen szabadulhatna meg tőlem!… Azt más fából faragták, mint téged!
Tibor szeretett volna közbeszólni. Az lebegett a száján:
– Ha olyan jeles gyerek, meg kellett volna becsülnöd. De ez egy kicsit
későn jut eszedbe, mi?
Hanem elnyelte az észrevételét.
– Csak hadd szavalja ki magát! – gondolta.
Az asszony nem is hagyta abba.
– És most olyant mondok el, – folytatta – a mi meg fog lepni… mert az
effélét még a nálam rosszabbak se mondják el soha senkinek… eléggé
szégyenkezem is, hogy ilyenekről kell beszélnem veled… de megérdemeltem,
rászolgáltam, hogy ezeket el kelljen mondanom neked… ez az én
vezeklésem…
– Roppant kiváncsivá tettél!… De hát mi az?
– Ó, nem valami afféle, a mi téged különösen érdekelne! Csak engem
érdekel, de engem aztán annál inkább.
– Rébuszokat adsz fel nekem?
– Nem… különben ne félj, nem gyötröm sokáig az idegeidet. Csak azt
akarom elmondani, hogy mi történt velem.
– A mi mással.
– Nem; azt hiszem, az én esetem nem olyan mindennapi. Hát hallgass meg
és ne szakíts félbe minduntalan. Mondom, hogy a férjem imád. Ennek az
embernek nem kell mindennap más szerető; beéri velem; neki én vagyok a
legszebb asszony a világon. Azt fogod mondani: persze, neki nem volt
dolga annyi asszonynyal, mint neked… nem látott annyi asszonyi állatot,
mint te… nincs akkora összehasonlítása… nem olyan válogatós, nem olyan
finnyás, mint te… nem olyan elkényeztetett és nem olyan műértő…
Meglehet. Sőt valószinü. De elég az hozzá: neki én vagyok a legszebb
asszony, talán: _az_ asszony!… mert meglehet, sőt majdnem bizonyos
vagyok benne, hogy nem csal meg soha… és az egészen bizonyos, hogy
változatlanul szeret… hogy imád engem.
– Ez már valami.
– Igen, ez már valami. És meg kellett volna becsülnöm a férjemet. Meg
kellett volna becsülnöm annyival inkább, mert nincs semmi mentségem. Még
az a mentségem sincs, mintha nem éreztem volna iránta elég
hajlandóságot. Nem olyan nyalka levente, mint te, nem olyan illatos, nem
él olyan finom életet… de nem öreg vagy beteg ember… nem olyan, a kinek
visszataszító hibái volnának… rendes és csinos ember, a kit
megirigyelhetnének tőlem… és mindenekfelett van egy jótulajdonsága, a mi
az én szememben sokat ér, az, hogy: igazán szeret… Ha imád, nem olyan
óvatosan imád, mint a hogy te imádod a kedveseidet… nem olyan előrelátó,
nem olyan lelkes barátja a svéd gimnasztikának, a villamozásnak és
hidegvíz-kúrának, mint te… szóval fel tudta ébreszteni a
hajlandóságomot.
– Hm!… Akkor, lelkem, te igazán menthetetlen vagy és megérdemled, ha
rossz vásárt csináltál! – gúnyolódott Tibor, a kit az utolsó szavak egy
kissé boszantottak.
– Az egyetlen mentségem az, hogy: nem tudtam eléggé szeretni. Pedig
vonzalomból, szeretetből mentem hozzá… de a képzelődésem megbabonázott.
A fejembe vettem, hogy: nem méltó hozzám. Miért? Mert nem olyan előkelő,
mint a milyen előkelőségről én álmodoztam; mert nem olyan nagy szellem,
nem művész, nem zseni, mint te; mert egyszerü és jó ember, a ki nem
csupa fellépés és csupa vakító külsőség; mert a házasélet egyformasága
és a külső világ változatossága megtévesztik a szemünket: a férjnek csak
a hibáit látjuk tisztán, a jótulajdonságait megszokjuk és észre se
vesszük, mint a levegőt… a hozzád hasonló urfiak pedig egyelőre a
szemkápráztató tulajdonságaikkal tüntetnek előttünk s egyelőre nem
emlegetik azt, hogy ők voltaképpen svédek; talán még az is, hogy annyira
imád, azt a hitet keltette bennem, hogy: igen, őt velem nagy szerencse
érte… talán még ez is megerősített abban a képzelődésemben, hogy én
tulajdonképpen királynénak születtem, hogy a férjem nem méltó hozzám s
hogy valójában csak mezalianszot kötöttem vele… Ez az őrültség már
régóta erjedt bennem. Azért, a mikor elcsavartad a fejemet, a mikor
elhitetted velem, hogy szeretsz, s hogy én is szeretlek, azt képzeltem,
hogy nem követek el bűnt, ha a tied leszek. Úgy gondolkoztam, hogy van
egy isteni törvény, mely mindenekfelett való, és ez az isteni törvény
azt követeli, hogy azé legyünk, a kit szeretünk, a ki az igazi párunk, s
a ki méltó ránk.
– Ahá! kezdem érteni.
– Nos, a mióta nem szeretlek, a mióta utállak: látom, hogy micsoda
őrültséget, milyen nagy bűnt követtem el! Most már tudom, hogy: igenis,
a férjem az, a kit térden állva kellett volna imádnom… ő lett volna az
én igazi párom… mert ő méltó arra, hogy szeressék… mert ő különb
asszonyt érdemelne, mint én… mert ő igazán szeret engem… s mert én is
változatlanul szeretem őt, ha az eszem egy perczre meghibbant is!… És
most már tudom, hogy te pedig nem érdemeltél meg engem, hogy veled csak
mezalianszot kötöttem, hogy veled csak beszennyeztem magamat!… mert
akármennyire kened-fened magad, akármennyire illatozik belőled a jólét
és a pénzen szerzett előkelőség, és akármennyire teszed magadat, mintha
valami nagy szellem volnál: lélekben ripők vagy!… mert nem szeretsz,
mert sohase szerettél, mert nem is tudsz szeretni!… mert most már én se
szeretlek, mert igazán sohase szerettelek, mert a míg őrült voltam, csak
egy ábrándot szerettem benned… mert most már látom, hogy nem vagy senki
és semmi, csak: az én nagy bűnöm, a mely testet öltött, megelevenedett…
mert most már undorodom tőled!
– Kérlek, én méltánylom ezt az erkölcsi felháborodást, ha egy kicsit
elkésett is… Csak dühöngd ki magadat!… Én ráérek, és meghallgatlak.
– Mindössze annyit akarok mondani neked búcsuzóra, hogy az életemet
adnám azért, ha meg nem történtté tudnám tenni azt, a mi megtörtént!… ha
visszavehetném tőled a csókjaimat, a mire sohase voltál méltó!… ha le
tudnám mosni magamról azt, hogy lealacsonyodtam hozzád!… ha le tudnám
mosni legalább az emlékét annak, hogy valaha láttalak!
– Látod, Ilike, éppen az a hunczfutság ebben a dologban, hogy: nem lehet
ám visszafejteni, a mit a szerelem szőtt!… Tulajdonképpen neked most
igazad van; a morálnak mindig igaza van. A férjed jó fiu; nem sokat
látott ugyan, és azt a keveset is rosszul látta, mert hallom, hogy
szemüveget visel… de végre is, a szemüvegén át, csodalényt látott
benned, nem csak egy közönséges Vénuszt, a milyen van akármennyi!… Ezt
az illuziót meg kellett volna becsülnöd. Igazad van, lelkem, sohase
morális dolog a férjet megcsalni, ha ez nem szolgáltatott rá kellő okot,
és én értem a lelkifurdalásaidat. Végre is, a férjedre nézve, bár nem
tud róla, meglehetősen nagy dolog az, a mi köztünk történt, míg rám
nézve sohase volt valami nagy dolog, mert én nem hiszek a
csodalényekben, s Vénusz, hálaistennek, annyi van a világon, hogy
egygyel több, vagy kevesebb, az már nem számít. Persze, annak idején ezt
nem mondhattam el neked, mert hiszen én nem voltam a férjednek se az
ügyvédje, se a gyámja; én akkor csak a magam érdekével törődtem, a mi
talán természetes. De most nincs okom eltitkolni, hogy egyetértek veled.
Többet mondok: én mindig a férjek pártján vagyok! És lásd, ha én
megtehetném, a mi után áhítozol, ha én visszaadhatnám neked, a mit itt
elvesztettél: akármit sugallna is az önzésem, rajtam nem mulnék! Így
azonban meg kell elégednem azzal a jóleső tudattal, hogy ha nem is
érdemelhettem ki nálad valami tartós megbecsülést: mégis csak tettem
neked egy kis szolgálatot, azt, hogy – én nyitottam ki a szemedet.
Visszavezettelek a férjedhez, a kitől sohase kellett volna elfordulnod.
Azt mondhatnám, hogy: másodszor én adtalak férjhez és jobban, mint a
pap, a ki egy kicsit rosszul esketett össze benneteket, mert nemcsak
hogy felfedeztem számodra a férjedet, hanem, a mit a pap elmulasztott,
olyan jól kioktattalak, hogy most már meg is fogsz maradni a férjed
mellett…
Az asszony mintha nem is hallgatott volna rá. Föltette a kalapját,
belebujt a kabátjába, felhúzta a keztyüjét, előkereste a napernyőjét, s
mikor elkészült, oda se nézve, a hol Tibor hever, kiment a szobából.
Mikor a kilincsre tette a kezét, Tibor utána szólt:
– Ilike, ha mást gondolsz és holnap eljössz: három és négy között itthon
találsz!