Mikor kitudódott, hogy Juliska titokban le szokott szökni az első
emeleten lakó Liviához és hogy ott már többször elbeszélgetett egy
gróffal, a ki ennek a Liviának a pártfogója: az öreg Pető éktelen
haragra gerjedt és egész nap ordítozott. A két tanitónő alig győzte
csitítgatni.
– Beszélj vele csendesebben, kérlek! – rimánkodott az ujpesti tanítónő.
– Hiszen akkor is meghallja, hogyha nem kiabálsz!
– Azt akarod – kérdezte a másik – hogy a szomszédban is hallják, a mit
mondasz?!… Mintha nem tudnád, hogy ezeken a papirfalakon minden szó
áthallik!
De nem lehetett vele bírni és tizedszer is ujra kezdte, a mit Juliska
már könyv nélkül tudott:
– Letöröm a derekadat, letöröm, ha ez még egyszer megtörténik! Nem
megmondtam, hogy ezzel a személylyel az iskolán kivül nem szabad szóba
állanod?! Elég baj, hogy a színiiskolában megtűrik az ilyen személyeket
is, de ott nem én parancsolok; ezen már nem segíthetek. Hanem az iskola
kapuján kivül – alásszolgája! Idekinn semmi ismeretség; ha köszön
visszaköszönsz és punktum! Nem tűröm el, hogy együtt járj vele az
utczán, hogy együtt jöjjetek fel a lépcsőn és hogy a folyosóról
lekiabálj hozzá; értsd meg: nem – tű–röm – el! És tessék, a kisasszony
suttyomban minduntalan leszökik ehhez a személyhez! Grófokkal beszélget
ott, nem tudom miféle szemtelen ficsurokkal! De hát azt képzeled, hogy
én ezt el fogom nézni?! Akkor rosszul ismersz, mert én inkább kitekerem
a nyakadat, mint hogy az én beleegyezésemmel rohanj a vesztedbe! Mi
jutott eszedbe?! Hirtelen megőrültél?! Hogy ő unatkozik itthon! Hja,
barátom, a becsület unalmas! De azért az én hajlékomban, az én odumban –
ha annak tartod – nincs helye másnak, csak a becsületnek! Nem azért
nyomorogtam, kinlódtam, vesződtem, nyüglődtem, verejtékeztem egy életen
át, hogy öreg napjaimra a méltán megvetett emberek közé kerüljek! Hanem
azért nyomorogtam, mert becsületben akartam megőszülni, mert fölemelt
fővel akarok járni a világban, akármilyen szegény ember vagyok! Azt
hiszed, nekem nem lett volna módomban hozzájutni ahhoz a kényelemhez, a
mit a becstelenség ad?! De bizony módomban lett volna! Csak egy kicsit
alkudoznom kellett volna az erkölcscsel, meg a tisztességgel. Egész
vagyont lophattam volna félre magamnak; vannak, a kik lopnak és azért
nem csukják be őket. De nekem nem kellett a nem igaz úton szerzett pénz,
pedig egy nagyon szegény embernek, a ki alig hogy a betevő falatot tudja
megkeresni és a kinek nagy családja van, nem olyan könnyü rendületlennek
maradni, mikor a kisértő azt suttogja: »De hiszen ezt a pénzt kinálják!
Ezt a pénzt erőszakkal dugják be a zsebedbe! Ezzel a pénzzel senkit se
károsítasz meg! Ezért a pénzért nem kell egyebet tenni, csak azt, a mit
úgyis megtennél, mert ez hivatalbeli kötelességed!« És én mégis
becsületes maradtam, mert nyugodt lélekkel akarok meghalni, mert tudom,
hogy az életben a legfőbb jó: a tiszta öntudat, a többi mind csak
szemét! Benneteket is tisztességben, becsületben neveltelek; megtettem
értetek, a mi tőlem telt, áldozatok árán is; gondosan taníttattalak
benneteket, kinek mire volt kedve; igyekeztem beoltani a szivetekbe az
én elveimet; anyátoktól is, tőlem is, csak jó példát, csak tisztességet,
becsületet láttatok. Nos hát, cserében azért, a mit értetek tettem,
megkövetelem tőletek, hogy, legalább a míg én élek, ti is becsületesek
maradjatok! Nem azért mondottam le sok mindenféle apró kényelemről, hogy
vénségemre szégyenkeznem kelljen miattatok! Értetted?
Hogyne értette volna! El tudta volna mondani kezdettől végig, s a
végétől az elejéig, visszafelé.
Most is háromszor vagy négyszer kellett végighallgatnia ezt a litániát,
három- vagy négyféle változatban. Azért, mikor látta, hogy az apja már
eléggé kidühöngte magát s így az ő jelenléte immár nem okvetetlenül
szükséges, kimenekült a konyhába, hogy ne kelljen hallania az öreg
embert, a ki még egyre dúlt-fúlt, s előbb a másik két lányával
zsörtölődött, aztán, magára maradva is, folyton dörmögött.
A másik két lány bement a konyhán túl levő kis szobába; Juliska tovább
is a konyhában maradt. Egy zsámolyon kuczorgott, s a nagykendőjébe
burkolózva, szomoruan nézett maga elé.
Egyszerre kinyilt a konyhának a folyosóra nyiló ajtaja, s Juliska azt
hitte, hogy elájul.
A gróf állott előtte.
– De kérem!… – tört ki belőle a fölháborodás.
A nevető ember, nem törődve az ugyancsak hűvös fogadtatással, nyájasan
nyujtotta eléje nagy, kövér kezét.
– A kedves papájával szeretnék beszélni – szólt.
Juliska ijedten mutatott a nagy szoba ajtajára. A gróf mosolyogva intett
neki és bement.
Az ajtónyitogatás neszére a másik két leány is megjelent amarról. Mind a
hárman a kulcslyukhoz rohantak. Mi ez? Mit akarhat a gróf?
Elég érdekes dolgokat hallottak.
Az öreg Pető, mikor felnézett és látta, hogy ki lép be a szobájába,
rémülten ugrott fel a divánról.