Az álmatlan kis leány összehasonlitgatta magát barátnőjével. Eszébe
jutott az a jelenet, mikor a sziniiskolában a Kamilla gyűrűjét keresték
s az egész osztályt megmotozták; emlékezett rá, hogy mialatt Livia
dühösen dobálta le magáról a ruháit s végre olyan öltözetlenül állt a
tanárnő és társnői előtt, mint egy szobor, a teremben a csodálat halk
moraja futott végig. És milyen ápolt a személye és milyen remekül
öltözködik! Aztán Livia nagyon eszes leány… a modora olyan, mint egy
kontesznek… bezzeg ez meg tud felelni a grófnak!… ugyancsak önérzetesen
vág vissza!… elmés, ügyes, vidám, alighanem szinésznőnek is
tehetségesebb… Érezte és nem tagadhatta le maga előtt barátnője
felsőbbségét.
És a gróf korlátlan ura ennek a felsőbbséges személynek.
De hát ő… ő azért már csak lenézni, lesajnálni és kinevetni való, a
kivel mindjárt csak per »édesem« lehet beszélni?!… Végre is, neki nem
ura ez az undok ember! És ha nem is olyan szép, mint Livia, talán ő se
éppen utolsó teremtés?!
Igaz, a ruházata szegényes… de ő is csinos leány… kevés olyan szép
szemet látni, mint az övé… aztán ő se ostoba… és neki van egy olyan nem
utolsó jótulajdonsága, a melylyel Livia már nem dicsekedhetik. Végre is
Livia már csak egy elveszett teremtés; ő pedig tisztességes leány.
Olyan tisztességes leány, a kit nem lehet vállon veregetni, le
»babám«-ozni, a kinek nem szabad a szemébe nevetni!
És éppen ez az… Az az átható, szúró, csúfondáros tekintet, az a gúnyos
mosoly, a lenézés, a lekicsinylés, a lesajnálás, mind, mind, az ő –
tisztességének szólt! Livia elmondhatta a grófnak, hogy az ő, barátnője
jó kis leány, éppen nem olyan, mint ő, és a gróf lesajnálta, lenézte,
kinevette az ő nyomorult kis erényét, az ő nyomorult kis erkölcsét!
A legborzasztóbb pedig az volt, hogy magában igazat kellett adnia ennek
az undok embernek!
Az erkölcs! Az a hires erkölcs!
Ismerte az erkölcsöt, jól. Az erkölcs szuszog, verejtékezik, fut-fárad,
nyargal, izzad a kenyérért, egész nap idegeskedik, garasoskodik,
veszekszik, köhög és ujra veszekszik, aztán, mint az állat, ledül az
alomra és horkol, majd korán reggel fölkel, éppen csak az arczát meg a
kezét mossa meg és ujra elülről kezdi a tegnapit. Az erkölcs olcsó,
silány, formátlan ruhában jár; lompos a szoknyája, vagy rojtos szélü a
nadrágja. Ha férfiruhában jár, nadrágjának a térde ki van púposodva s
nyakkendőjének a kötője hátul kibúvik a kabátból, ha pedig női ruhában
jár… Eh, az erkölcs!
Mig a bűn!
Megint maga előtt látta a nevető embert, a mint nagy, hatalmas,
egészséges teste úgy nyugodott a Livia karosszékében, mintha trónusban
ülne. Eszébe jutott mozdulatainak önérzetessége, biztonsága, idegesség
nélkül való természetessége, szavának mély nyugalma, tekintetének
felsőbbsége, ruházatának finomsága, egész külsejének egészséget és
öntudatosságot sugárzó ápoltsága.
Juliska bedugta arczát a párnájába és – mérgében sirt. Szégyelte az
erkölcsét.
Juliska nem tudta, hogy az erkölcsnek semmi köze az anyagi
boldoguláshoz. Nem tudta, hogy az erkölcs neki még csak szó, melyet a
fejébe vertek, s hogy az erkölcs valójában olyan virág, mely csak
tudatosságból sarjadhat. Juliska nem tudta, hogy az erkölcs a világrend
egyik megnyilvánulása s ugyanolyan erő, mint az elemi erők.
– Azért is jó maradok! Azért is jó maradok! – sirt keserüségében.
Jó, erkölcsös, erényes marad egész életében, az okossága, a jobb
belátása ellenére, azért is! Jó marad, babonából. Jó marad, mert az
anyja is jó, erkölcsös, erényes volt, szegény!
Azért is! Minden kisértéstől meg fogják óvni: vonzódása a tisztasághoz,
és büszkesége, az ő sokszor megsebzett, titkolt, nagy büszkesége!
(Ha tudta volna, hogy az ő büszkesége még milyen gyönge vért!)
Valami neszt hallott. Az apja, a másik szobában, már fölkelt és
öltözködik.
Legelőbb mindig az öreg Pető ment el hazulról; félnyolczkor már ott
szokott lenni a hivatalában. De nemsokára a nénjei is fölkelnek, hogy
kávét adhassanak az apjuknak.
Juliska tette magát, mintha aludnék. Tudta, hogy nem fogják költögetni,
mert ma csak tiz órára kell megjelennie a sziniiskolában.
Félnyolczkor a két tanitónő is elment hazulról. Mind a kettőnek nagy
utat kellett tennie; az egyiknek Ujpesten, a másiknak Kőbányán volt az
iskolája.
– Juliska, kelj fel!
Össze volt törve, de kiugrott az ágyból, hogy magára zárhassa a lakás
ajtaját.
Már úgysem aludhatik el; nem ébredne fel idejekorán.
A takaritónő csak kilenczkor fog jelentkezni. Legalább szabadon
öltözködhetik.
Előkereste rejtekéből a drága, illatos szappant, a melyet titokban
vásárolt, és sokáig tisztálkodott, mert a kezdetleges mosdó nem
pótolhatta a fürdőszobát.
– Csak azért is jó maradok! – suttogta magában. – Csak azért is!…
Mire egészen felöltözött, kivül csöngettek. A takaritónő jött meg.