Hány bolondos nótát, románczot hallani, a mely mind arról szól, hogy:
néha a tavasz lehelletétől pezsegni kezd a lányka vére… még senkit se
szeret, de már sóvárog a szerelem után… nem tudja, hogy mi történik
vele, s egy édes, meleg májusi éjjelen nem jő szemére álom!…
Juliska nagyvárosi leány volt. Rosszul táplált, lassan fejlődő, későn
érő kis testének még semmit se mondott a tavasz. Érzékei még a
gyermekkor téli álmát aludták.
A nagyváros csenevész leányainak első ellensége nem: az érzékek, hanem:
a gondolat. A gondolat, mely néha fenségesebb, nagyobbszerü,
termékenyebb, mint az elemi erők, és néha veszedelmesebb, nagyobb
rombolásokra képes, mint bármely elemi erő.
Érzékei még aludtak.
De érzékeinek még olyan tökéletes öntudatlanságában élt, annyira nem
értette: mi történik vele, hogy mikor egy édes, meleg májusi éjjelen nem
jött szemére álom, eszébe jutottak a bolondos nóták, románczok, a sok
rosszul értett holmi, a mit hallott vagy olvasott, és azt képzelte:
– Talán a tavasz az oka, hogy nem tudok elaludni. Talán az teszi, hogy
már nagy leány leszek. Talán így kell ennek lennie.
Sóvárgott volna a szerelem után? Nem. Még csak félt a szerelemtől, mint
egy ismeretlen istenségtől. Tudott ennek az istenségnek az erejéről.
Akármilyen kevéssé ismerte a világot, látta néhányszor, ha nem is közel
a környezetében, de a szemhatárán innen, ennek a rejtelmes erőnek a
sujtó kezét. Félt a hatalmától, és meg-megborzongott arra a gondolatra,
hogy az ő sorsára is végzetes befolyása lehet az ismeretlennek, a
megérthetetlennek, a kiszámíthatatlannak. De ez az istenség neki még nem
nyilatkozott meg; neki még semmit sem árult el a titkaiból.
Az udvari szoba ablaka már kezdett világosodni. A falióra szorgalmasan
zörögte el a perczeket és zakatolta el a negyedórákat. A nénjei
boszantóan horkoltak. Máskor ez nem zavarta. De most nem tudott
elaludni. Miért? Nem értette.
Úgy tudta, az álmatlanságban szenvedők olykor azzal segítenek magukon,
hogy olyas valamire irányítják a gondolatukat, a mi egy cseppet sem
érdekli őket. Például számlálni kezdenek: egy, kettő, három… s maguk elé
sorakoztatják a számjegyeket, rendre, a míg csak el nem alusznak.
Megpróbálta, s már a nyolczszáznál tartott, mikor abbahagyta. Aztán
rajta volt, hogy semmire se gondoljon; később csak _más valamire_ akart
gondolni, akármire. De hiába. Százszor is elűzte magától a kellemetlen
képeket; de százegyedikszer is visszatértek makacsul,
elriaszthatatlanul, az utolsó két délután apró emlékei.
Hasztalanul irányozta figyelmét és emlékezését másra, minduntalan
megvillant a fejében valami, a mi ujra meg ujra a tegnapi meg a mai
esetre emlékeztette. És hiába akart gondolatában akármi egyébbel
foglalkozni, ujra meg ujra maga előtt látta a nevető ember arczát.
Vonzódást, érdeklődést érzett a nevető ember iránt? Nem. Csak gyűlöletet
érzett iránta; vagy inkább: undorodott tőle. És mégse tudott szabadulni
annak az átható tekintetnek, meg annak a gúnyos mosolynak az emlékétől.
De hát mi történt? Semmi.
Tegnap az történt, hogy szokása szerint lement Liviához, abban az
időben, a mikor Livia már nem vár senkit… igen, Livia még ma is
esküdözött, hogy ebben az időben soha senki se szokott hozzá jönni…
aztán, tulajdonképpen nem is a Livia fecsegése vonzza őt le az első
emeletre, hanem a Lafontné érdekes szinházi történetei.
Csakhogy az öreg társalkodónő véletlenül elment hazulról. És az egész
história ebből eredt. Mert Lafontné, a kinek a szeme mindent hamar
meglát, okvetetlenül jelentette volna, hogy baj van, és akkor ő még
idejekorán megszökhetik, hátul, a konyhaajtón. De a szobaleány, bizony,
nem sokat törődik azzal a kisasszonynyal, a ki le-le szokott szaladni a
harmadik emeletről. Így történt, hogy a mint javában trécseltek
Liviával, egyszerre csak rájok nyitotta az ajtót a nevető ember.
Ijedtében egyszerüen ki akart szaladni. De, a mint felugrott a helyéről,
Livia megfogta a kezét.
– Azért ne szaladj el! – szólt. – Várj legalább egy perczig. Hadd
mutatom be a grófot.
Valamit hebegett; nem tudta mit.
A gróf már akkor is nevető szemmel nézett rá, és úgy szólította meg,
mint a kit régtől fogva ismer.
– Hová szalad, aranyos?!… Ne féljen tőlem!… Nem vagyok én olyan, a ki
mindjárt meg is eszi a piros bóbitás kis leányokat!…
Efféléket mondott, szemtelen bizalmassággal, a magasról való
leereszkedésnek, a mindent megítélésnek és a rendíthetetlen biztonságnak
azon az éles, szinte a veséig ható hangján, a mely a közönséges
anyaszülötteket az egyik perczben fellázitja, a másik perczben
tisztelettel tölti el, a harmadik perczben pedig egy kissé csodálatra
készti s egy kissé vérig sérti.
Ez a hang s az a gondolat, hogy kiknek a társaságában van, minden vérét
az arczába kergette. Elvesztette a fejét, s mindenáron menekülni akart.
Körülfogták, de nem tudták volna visszatartani.
– Ne siess úgy, ne légy olyan csacsi! – marasztalta Livia.
– Szépen szót fogadni és visszaülni ide!… – szólt a gróf, folyton
vigyorogva.
Megint dadogott valamit – inkább csak lihegte – hogy már régen fel
kellett volna mennie, hogy már várják… s aztán, szemének csak egy
pillantásával köszönve, ki akart sietni.
– Hát így kell köszönnie egy kis leánynak?! – enyelgett a gróf. – Adja
ide szépen a kezét.
A kedveskedő hangban valami olyan parancsoló volt, hogy önkéntelenül
nyujtotta oda.
A gróf szinte beburkolta nagy tenyerével a rövid, kis, parasztos kezet,
hosszasan fogva tartotta, és hosszasan nézett Juliska szemébe, átható,
szúró, gúnyos tekintetével.
Mikor végre sikerült visszahúznia a kezét, mintha lidércznyomás alól
szabadult volna. De olyan zavarban volt, hogy nem tudta, mit mond, és
így köszönt:
– Alásszolgája!
– Pá, kicsike! – szólt, most már komolyan, a gróf.
Csak akkor jött meg az esze, mikor végre kijutott az ajtón. És ekkor nem
győzte szidni magát az ostobaságáért. Szinésznő akar lenni, és tessék,
úgy viselkedik, mint a »Falusi kis leány Pesten«! Miért ijedt meg és
rohant el, mint egy buta őz?! Miért nem tudott néhány pillanatig olyan
jéghideg, közönbös és előkelő lenni, mint a milyen Apafy Klára, nem
néhány pillanatig, hanem reggeltől estig?! Miért nem tudott egy perczig
várni, nyugodtan ülve maradni, s aztán, unalmat szinlelve, fáradtan,
lenéző mosolylyal elvonulni?! És, mindennek koronájául, ez az ostoba
köszönés! Cselédek köszönnek így: »Alásszolgája!« Nem, egy ügyes
szobaleány már nem köszön így. Így csak a nem úri családból való,
szegény fajzatok köszönnek, a kiknek nem adtak jó nevelést, a kiket nem
tanítottak meg rá, hogyan kell köszönni, s a kiknek már rájár a nyelve a
szertelen nagy alázatosságra. És kinek köszönt így? Egy elbizakodott
embernek, a ki szemtelen hangon beszélt vele. Egy grófnak, a ki a
szegény sziniiskolai növendékekben csak anyagot lát, mely az ő
mulattatására van hivatva. Egy gazdagnak, a ki lenézte benne a szegényt;
egy férfinak, a ki lenézte benne a leányt. Pedig hát akármilyen nagy úr
ez az úr, nincs joga hozzá, hogy az uraságát vele éreztesse, mert őt az,
hogy ez az úr férfi és gazdag ember, egy cseppet sem érdekli; neki
sohase lesz köze semmiféle gazdag úrhoz; őt nem lehet sem elbájolni, sem
megfizetni, tehát vele szemben senkise szerezhet jogot arra, hogy ezért
vagy azért lenézhesse…
És ő még okot szolgáltat rá, hogy ez a szemtelen ember mégis csak
lenézhesse, joggal nézhesse le!… Ostobának mutatkozik előtte,
ügyetlennek, félszegnek, az úri világ szokásait nem ismerő, hiányos
nevelésü kis vadócznak!
Igen, ez a szegénység átka!… Azé, hogy egy zugban kellett felnőnie, és
most, ha akarata ellenére társaságba kerül, zavarba esik, nem tud
mocczanni, nem tud mukkanni, egyik ügyetlenséget a másik után követi el,
pusztán azért, mert mindig fél, hogy ügyetlenséget követ el!
Meg az a híres erkölcs!… Az a roppant sok erkölcs, a melyet folyton
hall, s a melyet annyira a fejébe vertek, hogy elég a bűnnek a közelébe
érnie, és rémületében azonnal elveszti a fejét!
Nem ment ki a fejéből ez a szégyelnivaló jelenet, és egypár órai tünődés
után elhatározta, hogy jövőre csak azért se fogja kikerülni azt a
találkozást, a mely most annyira megriasztotta!… Helyre fogja hozni, a
mit az imént elhibázott. Meg fogja mutatni, hogy nem ostoba és nem a
szemétről szedték. Meg fogja mutatni, hogy őt senkinek sincs joga
lenézni, hogy nem engedi lenézetni magát, hogy a lenézést lenézéssel
tudja viszonozni, akármicsoda Magasváry gróf vagy Hujdebőszenbüszke
herczeg néz vele farkasszemet. Jéghideg, közönbös és előkelő lesz, mint
Apafy Klára. Vissza fogja adni a kölcsönt és le fogja mosolyogni a
grófocskát, a ki neki se inge, se gallérja. És végezetül úgy fog
köszönni neki, mint ha a szinpadon volna és álmainak a herczegnőjét
játszaná, a ki egyszer alaposan megmondja a véleményét valamelyik
szemtelennek, aztán azzal hagyja ott, hogy: »Jó napot«.
A kedvező alkalom nem váratott magára, és ma – ma ráduplázott arra, a
mit tegnap csinált.
Ma már nem mondta, hogy: »Alásszolgája!«… »jó napot«-okat rebegett. Nem
szaladt el mindjárt, beszélgetni kezdett s megpróbálta eljátszani, ha
nem is álmai herczegnőjét, legalább Apafy Klárát. De alig talált
szavakat: mit mondjon? mit mondhat? hogyan torkolhatná le?… és annyira
haragudott magamagára, olyan lázas volt a nagy vigyázattól, félelemtől
és izgalomtól, annyira kikelt magából, olyan halkan beszélt, hogy alig
lehetett hallani a szavát.
A nevető ember pedig ezalatt le nem vette róla átható, szúró, gúnyos
tekintetét… Juliskának minduntalan le kellett sütnie a szemét. Ó,
mennyire megbánta merész elhatározását! A gróf épp olyan szemtelen
hangon beszélt vele, épp úgy lekicsinyelte, lenézte, lesajnálta, épp úgy
nevette, mint tegnap! Aztán, mikor Juliska vagy tiz percznyi rosszullét
után fölkelt a székéről és jóestét mondott Liviának, a gróf már nem is
marasztalta, hanem azzal búcsúzott el tőle, hogy:
– Pá, édesem!
Milyen felsülés! Milyen megaláztatás!