Egy évig ezután teljes elvonultságban élt a Sacramento-parti remete.
Eltávozott honfitársai nem tértek többé oda vissza. Elég volt nekik az
aranyból. Utazni sem volt többé semmi vágya. Valami nyomasztó előérzet
úgy készteté untalan otthon maradni. Megérte, hogy ha az ember sokáig
él, apródonkint minden a másé lesz; csak a feleség marad az «enyim».
Már a gyemek nem az. Annak hivatása, hogy a magáé legyen. Az elrepül,
mihelyt szárnya megnő. Csak a feleség az, a kinek a keze a közös
vándorbotot el nem ereszti.
Lajoska hat éves volt már. Lángeszű gyermek. Szépen fejlődött.
1860-ban készültek hetedik születése napját megülni. Erre a napra Incze
kedves meglepetést készített fiacskájának. Egy kis hétmarkos fekete
ponyt vett a számára. Mint fog majd annak örülni! Serenának csak a ló
színe ellen volt kifogása. Miért nem vett neki fehér lovacskát?
Incze bistosítá, hogy fehér pony nincsen a világon.
Dehogy nincsen.
Van a jó Istennek olyan fehér lovacskája is, a melyik a kis gyermekeket
elhordogatja. A környékben kiütött a vörheny s a szép gyermek hetedik
születése ünnepén ott feküdt a ravatalon.
Ez rettentő csapás volt mind a két szülőre nézve.
S ez ellen a tőr ellen nincs a szíven pánczél.
Nincs nagy ember, nincs philosoph – az ilyen kis koporsó mellett.
Ott a kis kertben készítettek számára kriptát. Annak az elejét ültették
tele virággal: azt a kertet ápolták együtt.
Megkisérték egymást vigasztalni s csak fájdalmaikat cserélték ki
egymással.
Mindennap temetés volt a háznál. Egy-egy darabka papirt ha megleltek,
melyen a kedves irott ákombákjai voltak, azon megint újra kezdődőtt a
temetés. Mikor a virágok nyíltak, a miket ő ültetett, mikor a gyümölcs
érett, a mit ő szeretett, virágnyílás, gyümölcshullás mind csak az ő
temetési ünnepe volt.
Ez a seb nem tudott begyógyulni.
Az új év is eljött. A lelki szenvedés nagyon meglátszott az asszony
arczán.
A házi orvos azt tanácsolta, hogy égaljat kell változtatni. El kell
távolítani az asszonyt gyermeke sírjától.
Szóba sem lehetett azt előtte hozni. Készebb volt utána halni.
Az 1861-ik évben aztán megint csodadolgok kezdtek el történni a
Ó-világban.
Egy tavaszelői napon Incze táviratot kap Magyarországról.
Egykori főnöke, az apátur küldé azt *ről. E sürgöny tudatá vele, hogy a
magyar országgyülés össze van híva Budapestre; s a *i választóközönség
hajdani képviselőjét újra egyhangú felkiáltással megválasztá. Siessen
honfitársai hivásának eleget tenni!
Ez fölrázta Inczét elfásultságából.
Hivják: hivatása van. Nem álom, nem ábrándkép többé; valódi, a világ
rendes folyása szerint keletkezett feladat. Egy ország sorsának bölcs
elintézése. Ott még használhat valamit ez a darabokra tört szív.
Jó nemtője: a kétkedés még egyszer megragadta kezét: «maradj ülve! Ne
halld meg a jó emberek hivását! Izend meg nekik, hogy meghaltál. Nem
érted te már a hazádfiait, a kik, mióta elmentél, azt teszik, hogy mikor
háború van, előveszik a bölcseségüket s mikor béke van, megtalálják a
bátorságukat. Idegen ember vagy te már odahaza.»
De még egyszer eldöntötte Incze végzetét az asszony.
Orvosa komolyan figyelmezteté, hogy ha feleségét valami európai fürdőbe
el nem viszi a tavaszszal, majd az ősz elviszi azt máshová.
Csak azután, hogy Incze elhatározá magában neje végett visszatérni
Európába, mutatta meg Serenának az apátur levelét, mely a sürgönyt
követte. Le volt abban irva a nagy nemzeti lelkesedés és a népies pompa,
mely mellett a választás alkotmányos ténye végbement, igen szépen.
Serena a nélkül is fenhangolt idegein valami sejtelmes borzadály futott
végig, mikor e levelet elolvasá. Önkénytelen visszatért emlékébe amaz
éber álom, az az érzéktévedés, midőn ama nagy diadal napján a
díszkapukat korallgrottáknak látta maga ellőtt s az ölébe hulló
koszorúkat a tenger csoda-puhányainak. E visió végigfutott lelkén ismét.
Visszaadá a meghívó levelet férjének.
– Nekünk el kell mennünk – haza.