… Nem lesz belőle semmi…
Incze zsebébe dugta a levelet; nejének nem is szólt felőle s az nap nem
ment el a kávéházba hirlapot olvasni. Otthon maradt kosarat fonni.
Másnap egy másik levelet kapott a Golden Globe szerkesztőjétől.
Ez ötszáz dollárt igért neki havonkint, ha elmegy a török-orosz
csatatérre «our special correspondent»-nek.
Incze összegyürte a levelet s eldugta a zsebébe. Az nap minden kosarat
elrontott, a mihez hozzá fogott.
Jó feleség rendesen szokta azt tudni, ha a férj levelet kap. S jó férj
meg szokta azt mondani a feleségnek, hogy mi van a levélben? ha kérdezi
tőle.
Serena pedig szerette volna azt megtudni, hogy mi lehet azokban a
levelekben, a mik Inczének annyi ránczot csinálnak a homlokán?
Hát hiszen Incze nem csinált abból titkot előtte. (Serena pedig úgy is
tudhatta, mi van azokban? hisz ő biztatta a két lapszerkesztőt, hogy
férjét csábítsák el.)
– No. És te nem fogadod el e megbízást? Az szép dij!
– Hogyan? szólt Incze felförmedve; hogy én most tégedet ilyen állapotban
hajóra ültesselek, neki menjek veled ennek a hosszú tengeri utnak?
koczkáztassam a te egészségedet, az én reménységemet? Hátha Peru minden
ezüstjét s California minden aranyát nekem igérnék érte?
Hiszen az igaz, hogy ezüstnek aranynak nincs elég csábító ereje. De hát
a távolról jövő hireknek? mit érez a kivándorlott magyar, mikor a föld
utolsó oldaláról meghallja a silisztriai, a kalafáti ütközetek hirét?
mikor olvassa a sürgönyöket az akhtiári öbölben elsülyesztett orosz
hajóhadról? Mikor azt hallja, hogy már lengyel és magyar légiók
alakulnak Stambulban! hogy török nevű magyar hadvezérek vezetik az
előcsapatokat, s védik a végvárakat. Az egész világ megmozdul! Nem
mozdul-e az ő lába alatt is a föld?
Áldorfai Incze minden éjjel felriadt álmából: ágyútelepeket ostromolt s
kozákokkal hadakozott ágyában. Serena gyöngéd keze szabadította ki
rendesen a gyilkos ütközetekből: homlokát simogatta, míg fölébredt.
Az ó világ harcza egyre érdekfeszítőbb mérveket kezdett ölteni. A
lapszerkesztők ostromolták Inczét a megbízással, mely egyenesen számára
látszott teremve lenni. Csatatéri tudósítónak ember kell a gátra, a ki
egyformán tud karddal, pisztolylyal, tollal és rajzónnal bánni; s a
kinek a hadvezérek megengedik, hogy ott legyen, a hol a forróját főzik,
s bele merjen abba a kanalával merni. Egy ilyen becses személyt jobban
dijaznak, mint egy minisztert.
Ha most a feleség nem volna!
– Fogadd el, monda neki Serena. Tehetünk úgy, hogy én itt maradok s te
elmégy egyedül. Hiszen jó helyen hagysz. Barátaink majd gondot viselnek
rám. Itthon vagyok, becsületes cselédeim vannak. Hátha még nagyobb
küldetés is vár reád Európában? Hátha hazánknak szolgálhatsz amott?
Jöhet úgy, hogy utánad kell mennem. De akkor mindannyian megyünk. Most
már a száraz földön át is utazhatni New-Yorkig; s onnan husz nap alatt
Európába szállítanak a gyors gőzösök. Mehetek utánad a Great Easternen,
az óriás hajón nem érezni a tengeri betegséget. Ha pedig újra csalódunk
s neked ismét vissza kell jönnöd: az Isten megtart számodra addig, s a
viszontlátáskor nem találsz egyedül!
Oh mi édes bíztatás volt ez! Serena tudta jól, hogy férje vágyik el
innen. Hogy nincs öröme többé a borsóvirágban, a mióta a krimi csatatér
vérvirágai nyilnak. Tettek után vágyik. Ő maga bíztatta, hogy menjen. Ő
maga egyengette számára az utat. Lemondott élete egyetlen kincséről,
férjének mindennapi láthatásáról: azért, hogy annak titkos vágyait
betöltve lássa.
Áldorfai Incze rá hagyta magát venni az európai utra. Serena még csak
egy keserü könynyel sem nehezítette elválását. Pedig már akkor többet
hagyott el benne Incze, mint egy feleséget.
Ez volt a legnagyobb áldozat, a mit valaha nő hozott egy férfinak, a kit
szeret: hogy meg tudta magát fosztani attól, a kit szeret. És épen oly
időben, a mikor a nő egy titokteljes jövendő homályának megy eléje, a
hol nem tudja, hogy nem sírja vár-e reá? És mégis meg tudta tartani azt,
hogy elküldje magától férjét két ezer mértföldnyi távolba, mikor annak
arczáról leolvasá, hogy ez vágyik oda!
Ki tudja milyen nagy jövendő vár ott reá? Ne álljon annak utjában egy
halavány asszonyi arcz!
Már azért is sok szemrehányást tett magának, hogy ő volt az oka, a miért
Incze visszautasítá a ferikké kineveztetést. Ha ő nincs, most talán
Incze is diadalmas hadseregeket vezet az oroszok ellen. Az ő két
szeméért áldozott fel az egy életpályát. Hadd keresse az elvesztettet
fel újra. Serena is hitte azt, a mit annyian, hogy a keleti háboru
mulhatatlanul Magyarország felszabadítására vezet. De sok embert
tengerre csalt ez a fata morgana!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E történet irója, úgy látszik, feltette magában: a tisztelt olvasót
mindannyiszor megcsalni, a mikor tőle nagyszerű csaták leirását várja.
Mennyi alkalom volna rá! Alma, Inkerman! Szimferopol! Az akhtiári titáni
várostrom!
De ugyan minek volna ezzel tölteni az időt?
Az egész nagy háboru egy nehéz álom volt, a mi megálmodatlan is
maradhatott volna. Mindabból senkinek sem volt haszna, csak a
birminghami csontlisztgyárnak, mely három év mulva a háboru után
kibérelte a sebastopoli csatamezőt s az ott összeszedett csontokból
spodiumot és fénymázt gyártott.
Nem irunk itt világtörténetet; csak egy férfi szívének drámáját, melybe
néha az ágyúdördülések is belejátszanak. A háboru a szinfalak között
marad.
A következő év tavaszán érkezett vissza Kaliforniába Áldorfai Incze.
Ezuttal tökéletesen kigyógyulva minden európai nostalgiából.
Mikor Incze a Mississippi gőzössel megérkezett a sanfranciscói kikötőbe,
a parton vártak rá honfitársai, a Golden Globe szerkesztői és családja.
Igen is: már családja volt! Nő és gyermek. Minden posta-hajóval kapott
levelet Serenától, a miben újszülöttéről csodadolgokat olvashatott s
képzelme maga elé álmodá a gyermeket, a kit még nem látott, s az anyját,
kit oly régen nem látott. De az álom messze maradt a valóság mögött.
Ilyen szép gyermek nem volt még a világon soha! S még nevet, mikor az
apja megcsókolja! s picziny ajkai azt mondják neki: «pá.» S milyen szép
lett a nő is! Milyen halvány volt, mikor itt hagyta s milyen életvidám
most. Beszélhetnek hozzá a többiek! kérdezősködhetnek a párisi
congressus békeföltételeiről! Ő csak azt hallja, a mit ezek a picziny
ajkak nem beszélnek.
Egyik meglepetésből a másikba esik. Saját egy lovas fogatja vár reá, a
volt kertészfiu néger pofája kocsis kalap alól vigyorog reá. Serena jól
gazdasszonykodott számára az alatt: már fogatot is tud tartani. Otthon a
kis házikóhoz egy új lakosztály épült, az ő számára dolgozó szobának,
abban lakályos kényelem: asszonyi gyöngéd figyelem mindenütt. A kert
minden csemetéje óriássá nőtt az ő távolléte alatt, s a szőllő-lugasra
rá nem ismer. Az öntözést bivalyhajtotta malomgép végzi. Mindezt futólag
felszedi látkörébe, de annak középpontja mégis csak az a kis bölcső, a
miben kis fiát ringatják. Mennyi mindenféle játékszert hozott számára s
próbálgatja, hogy melyikben telnék öröme? Azt hiszi, hogy az alatt a tiz
hónap alatt, a míg ő úgy vágyott utána, a gyermek legalább is három
esztendős lett. Neki hosszú volt az az idő! Három napig el nem hagyja
otthonát, s ha jön látogatója, annak a kedveért sem teszi le a gyermeket
öléből, pedig oly ügyetlen a vele bánásban. Mindig megríkatja, s
bolondul érte, ha az piczi kezeivel boszuból bajuszát, szakállát
megtépi. Ez által aztán megismerkedik Serenának egy új gyöngédségi
nyilatkozatával. Az anya haragot tettet, mikor az apa kicsinyét
csókjaival megríkatja, s a szófogadatlan apát gyors kézzel
pofonlegyinti, akár van ott valaki, akár nincs. Hajh micsoda öröm,
micsoda kitüntetés, micsoda dicsekedés egy olyan megérdemlett pofon, egy
olyan büntető kéztől, egy olyan gonosz tettért! Csak azért is elkövetik
azt, hogy a büntetést megkapják.
Beletelt két hét, a míg Inczével annyira lehetett menni, hogy arra a
kérdésre, mit csinál Palmerston? azt ne felelje, hogy már jönnek a
szemfogai! S mikor Napoleon herczegről tudakozódnak tőle, fel ne ugorjék
e szóval: «igazság! a kis fiamat rá kell ültetni az edényre!»
Pedig a Golden Globe szerkesztői valami okos dologról is szerettek volna
vele beszélni. A krimi «our special correspondent» kitünő szolgálatokat
tett a lapnak. Azóta a lap előfizetői ötvenezerre szaporodtak, s az
igazgatók elismerék, hogy e sikerhez nagyban járultak a krimi levelek.
Incze gyors és hiteles tudósításokat küldött; leirásai élethívek voltak;
saját szemlélet után irt, s elment a legveszélyesebb helyekre; benne
volt a csatákban és ostromokban, s a mit látott, az ragyogó tollal volt
megirva. A szerkesztők ajánlatot tettek neki, hogy továbbra is legyen
munkatársuk rendes dij mellett. Incze megköszönte az ajánlatot s
egyelőre azt válaszolta, hogy ki akarja magát pihenni s az európai
káposztát nem melegíti fel többet.
Pedig valami betegséget mégis hozott el magával Európából, a miből
ritkán lehet kigyógyulni. Olyan szenv ez, mint a honvágy, csakhogy
ellentéte annak: a távolvágy, az egy helyben maradni nem tudás
nyugtalanító láza. Serena leghamarább felismerte ezt a betegséget
férjén. S ezt csak a kielégítés által lehet gyógyítani.
Az ismerős szerkesztők nem sokára ajánlatokat tettek Inczének, a mik
annak kedélyét felvillanyozták. Merész utazási vállalatok voltak azok.
Nagy expedítiók teljes előkészülettel a föld eddig bejárhatlan
vidékeire; együtt a természetbuvárlat, a vadászkaland, a harcz
élvezetei. Ezekhez kedve volt neki.
– Nem bánom, monda. Megyek a hova akarjátok. Felülök gályára, tutajra,
öszvérre, kutyaszánkára; – csak Napoleon biztatására nem ülök föl
többet.
Néhány év mulva, mint hirhedett utazó vívott ki magának helyet a
világban. Részt vett a legmerészebb úti vállalkozásokban s tudománya s
bátorsága értékesítve volt olyan téren, a hol azt méltányolni tudják.
Valahányszor egy ilyen hosszú expeditióból ismét visszakerült kis lakába
a Sacramento mellé, mintha mindannyiszor egy új élet kezdődött volna meg
számára. Az első visszatéréskor kis fia már eléje futott, kit pólyában
hagyott el. Akkor még csak egy szót tudott: «apa»; most már beszélt,
kérdezett és felelt. A másik visszatéréskor már elménczkedett a fiu;
kritizált, megszólt, humorizált; bámulatra ragadott eszével. Mire apja a
Cordillerák csúcsait megmászta, akkorra már a Lajoska három európai
nyelven beszélt. S a míg egyszer az apja a cotopaxi tűzhányó kraterének
titkait búvárkodta át, az alatt Lajoska nagyobb titkokat fedezett fel a
világon: megtanult olvasni. A gyermek minden visszontlátáskor nagyobb és
okosabb volt, s az asszony egyre szebb. Jó kedélyű nőknek az a
kiváltsága van, hogy az idő haladtával még szépülnek.
Incze lelkét egészen betölté ez a hivatás; kedélye ki volt elégítve.
Birt egy nőt, a kinek szerelméről oly bizonyos volt, mint az égről. És ő
lehetett hozzá hűtelen: a legcsábítóbb, a legváltozatosabb szerelmű
hölgy után csapongva, kinek neve: a «föld.» Ezt meghódítá új meg új
alakban, s hódításait diadalmaskodva beszélte el a feleségnek, ki
mindannyiszor boldog volt, midőn e nagy vetélytársnéját legyőzheté. Más
vetélytársnéja nem volt. A természetbúvár: szűz.
Így tölt el év év után; eljött az 1859-ik év. Új vajudások kora az ó
világban.
Az olasz-franczia-osztrák háború hírére Inczének valamennyi még ott
maradt honfitársa egyszerre fölkerekedett és hazaindult. Most már
kétségtelen volt, hogy ábrándjaik megvalósulnak.
De Incze nem mozdult helyéből. Nem hitt többé. Sem a diplomatiában, sem
hazafiaiban. «Humbug az mind, a mit Európában kezdenek.»
Megfogadta, hogy ebben az évben ott nem hagyja családját, akármi
történik is a kerek földön. Még utazni sem ment sehova. Hiába ösztökélte
a Golden Globe szerkesztősége, hiába hítták a magyar legióhoz, nem ment
el se «our special correspondentnek», se a «mi tábornokunknak.»
S milyen nagy elégtétel volt pessimismusának, mikor a nyár közepén
meghozta a tengeralatti huzal villanyszikrája a villamhírt, hogy a béke
megköttetett Villafrancában s a magyar legió bele sem jött az actióba. A
diplomatia nem engedte őket addig föllépni, míg nadrágjaikra a
kacskaringós sujtást fel nem varrják; a míg az elkészült, addig vége
lett a háborúnak.
– De jó volt a káposztafejek szavára hallgatni! Okosabbak ők, mint a
politikusok.
Incze most már megdicsérte magát, hogy ellent tudott állni annyi
csábnak. Hogy volt ereje leküzdeni honvágyát, dicsvágyát, a boszut,
harczi ösztönét s minden egyéb kórepedéseit az emberi szívnek, a mik
egyik hemisphaeriumról a másikra átfutni kényszerítik.
Pedig bizony, ez az egész ereje abban állt, hogy nős volt.
Ha ez a mosolygó arcz nem állt volna mellette, de elfutott volna ő is! –
a hogy a többi.
Meg volt magával elégedve, hogy azt nem tette. S megvolt a jutalma érte,
hogy jobban szerette a feleségét, mint a dicsőséget, nem lett
felcsúfolva fenhéjázó reményeiben.
Azt mondá: «elég» dicsőség volt nekem, hogy a szőllőt, hagymát és
káposztát meghonosítottam az Új-világban.
(Ez ugyan jobbadán az «asszony» érdeme.)
– Meg hogy fiam van.
(Az is.)