*
A hosszú út czélja végre el lett érve. Ott voltak az Új világban.
A kaliforniai élet még akkor (ezelőtt huszonnégy esztendővel) nem volt
az, a minőnek azt most Bret Hart geniális leirása után ismeri a világ.
Akkor kivándorlott honfitársaim többnyire visszatértek már a hazába, s
kedélyes társalgás közben sokat elbeszélgetnek arról, milyen volt a
magyar emigráns élete San Franciscoban, mely már akkor háromszor végig
leégett s ugyan annyiszor ujra épült, de még mindig csak olyan törékeny
anyagból, mintha azok épitenék, a kik nem akarnak itt megvénülni.
Mindannyian emlékeznek arra a kis veres téglaházra, mely az aranymosások
vizvezetője mellett egy kis fensikon épült. Ez volt Áldorfaiék tanyája,
körülvéve négy acre nagyságu kerttel.
Serena hasznára fordítá mr. Sparkins tanácsát. Nem választott kertnek
való talajt, mint a többi kertgazdászok a San Joaquim partján elterülő
buja ős erejü mezőkön; hanem megvett egy nagy darab sovány
homok-területet, mely fölött az említett vizvezető huzódott el. E
vizvezető, az akkori aranyásás rendszere mellett televény márga iszapot
hordott magával. Ezt használta fel Serena a homok-talaj termékenyitésére
s a siker már az első évben bámulatos lőn. Zöldségeit piaczra sem
hagyták kerülni; helyébe jöttek értök a sanfranciscói vendéglősök. Ő
maga látott minden után, a mi a konyhakertészet körébe tartozik, két
fogadott szabad néger cselédjével. Incze pedig dolgozott, mint egy
napszámos: azaz mint három! Gyönyörüsége telt ebben a munkában. A
kertészkedés tudomány! Sok titka van annak, a minek kitalálása emberi
vívmány a természet ellen. A természet bujósdit játszik; de megengedi
fogni magát. Rá jött ő a szőlőmeghonosítás titkára is. A talajtól, a
metszéstől, a neveléstől függ minden siker. Ő ápolta neje ültetményeit,
s egész napokat el tudott azzal tölteni, hogy a káposzta rászákat
hintegette be dohány-hamuval, azok ellen az apró nyálkás csigák ellen, a
mik azoknak legnagyobb ellenségeik s nem jutott eszébe, hogy mi volt ő
valaha? minő más világot járt be egykor? – nem a könyv, – nem a kard.
S azok az óriási nagy káposztafejek, a mik tán gondolkoznak, hogy
mondogatták egymásnak, mikor közöttük végig haladt: «látjátok! hogy
eljött velünk a föld tulsó oldaláról? Ő a mi jó barátunk s mi vagyunk az
ő jó barátjai. Ő minket táplál, mi őtet. A mi gyökereink tartják őt ide
kötve ehez a földhöz…»
Hogy kiáltott rájuk aztán a virágba magzott torzsa-óriás.
– Csitt odalenn! Földhöz ragadt laposfejü nép! Asszony volt, a ki
idehozott minket is, őtet is. Asszony tart mindannyiunkat itten.
S az asszony dalolva jár a kert fris hajtásu bokrai között, gyapotot,
kávé-bogyót és vaniliát szedve a fiatal csemetékről, s a délvirágok
között énekli a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját.
A férj ásójára támaszkodva hallgatja a nótát.
Itt cserebogár sincsen.
Incze boldog volt robinzoni magányában. Nem érdekelte más, csak
ültetvényei. Boldogságát kétszerezte az, hogy a feleség is osztozott
benne.
Letelepült honfitársai ellátogattak hozzá vasárnaponkint s elbeszélték
mozgalmas életük napi eseményeit. Az aranyásók dicsekedtek, vagy
panaszkodtak. Egy pár közülök a fémjelzést gyakorolta s vagyont szerzett
belőle; volt, a ki a kártya-asztalnál csinált szerencsét. Megtörtént
némely gróf uron, hogy szatócs-boltot nyitott s igen jól ment neki s nem
tréfa, hanem valóság, hogy egy hajdani alispán paprikás pálinkával
csoda-kurákat vitt véghez a váltólázban: úgy, hogy indikálva lett neki
saját patikát nyitni a paprikás pálinka számára; de még messze földre is
elhordták a panaceáját.
Incze csak mosolyogta társai viszontagságait. Az ő telke egy sziget volt
a népvándorlás vizözönében. Az aranyéhes kalandorok évről-évre mélyebben
ásták magukat a földbe le: az ő fái évről-évre magasabban nőttek fel a
földből.
Politikáról beszélni pedig épen nem volt szabad nála.
Kis szobájának ajtajára ez volt felirva krétával:
Esernyőt, sárczipőt és politikát kinn kell hagyni!
Pedig milyen nehéz ezt megállni az ő honfitársainak. Nehezebb, mint a
dohányzásról leszokni. Meg is kerülték a tilalmat olyanformán, hogy
mikor politizálni akartak, kinn maradtak a veranda alatt. Ott szabad
volt.
Incze honfitársai soha sem mondanak le a reményről. Lesz még Európában
valami, ha a válságos «öt év» lejár; majd ha a franczia köztársaság ujra
elnököt választ! Hanem aztán egyszer megjött a hire a deczember
másodikai államcsinynek, s összeomlott minden kártyavár.
Ettől fogva nem kellett megtiltani a politizálást. Úgy sem tették.
Már a harmadik évet tölték a kivándorlottak az arany földön. Incze
gyümölcsfái ligetté nőttek már. Szőlőkertje ez évben adott legelső
szüretet. A mint kiforrt a bor, Incze meghívta az áldomásra
honfitársait.
Meleg őszi nap volt: nálunk nyárnak is megjárná; künn telepedtek le a
szabadban.
Sok nevezetes ürügye volt a baráti ünnepélynek. Az első bor került
asztalra, melyet magyar kertész az új világ szőlőt nem ismert földén
termesztett. A lelkesítő ismerős ital, melyet az ó és új világ minden
gyártott kotyvaléka soha el nem felejtet; a mitől annyiszor lelkesültünk
– a hazáért! (Hol van az már?) – (Nem szabad politizálni!)
Aztán pedig nem állhatja meg az ember, hogy mikor bor van a pohárban,
áldomást ne igyék. Ugyan iszik-e valaki valahol áldomást sörrel,
theával, pálinkával? Ha iszik, csak olyan áldomás is lesz az! Ah a bor,
az mi egészen más! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra
hevít, szerelmet költ, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt;
demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi a szegényt.
Az új bort, az első bort nem lehetett a nélkül meginni, hogy minden
felemelt pohár előtt egy toaszt ne robbanjon el kengyelfutónak.
Incze honfitársai loyalis emberek.
Az első áldomás szólt annak az új hazának, a ki a számüzötteknek
menhelyet és ilyen jó bort adott.
Ittak rá ünnepélyes komolysággal.
A második áldomás szólt arra a kedves házigazdára és gazdasszonyra, a
kik azt a jó bort termesztették. Hozzá volt téve nagyon illendően az a
jó kivánság is, hogy ne soká legyenek ilyen egyedül: az Isten szaporítsa
meg az ő házuk táját!
Inczének a szemei egyszerre villogni kezdtek. Kérdő, esdő tekintettel
nézett Serenára, mintha várná az engedélyt, hogy szabad-e elárulni egy
titkot?
Serena bátorító tekintettel inte vissza. Elmondhatja azt.
Ekkor aztán Incze emelé föl poharát üdvsugárzó arczczal.
Elmondá, hogy a jó kivánságot már megelőzte az ég malasztja. A jövő
tavasz nemcsak a kert csemetéinek, de magának a háznak is meg fogja
hozni virágait. Koczintsunk poharat az első magyar egészségeért, a ki ez
uj haza földén látja meg először az eget.
Incze szemei folyvást mondhatlan gyöngédséggel sugárzottak Serena
arczára, míg két könycsepp el nem oltá sugaraikat; a nő pedig az anyai
büszkeség fenséges nyugalmával állta ki a ránéző szemek tekintetét.
Lett erre aztán hathatós riadal. Szerencsés volt az a pohár, a mely
össze nem törött. «Az első magyar polgárért, a ki az új hazában fog
születni!»
S bizonyára minden csepp magyar vérnek savóvá kellett volna változnia,
minden logikának a földről eltünnie, ha erre a toasztra rögtön nyomba az
a másik nem következett volna, hogy «adja Isten ennek a születendő új
polgárnak egykor azt a régi hazáját is vissza!»
Ez a toaszt pedig már a magas politikába vág. De hát a ki bort ád a
vendégeinek: ne kivánjon tőlük lehetetlent.
S aztán csak vért kell szagolni az oroszlánnak!
Következett a többi. Senki sem akart az asztalnál adós maradni egy
toaszttal.
Egyszer végre egy nagyon hallgató fémjelzőre került a sor. Halljuk.
Rászánta magát, s poharat emelt Napoleon császárért.
Ezt aztán egyszerre tizen hítták ki párbajra.
Ez pedig nagy hidegvérrel vette elő zsebéből a Times legújabbi számát,
melyet még a többiek nem láttak s felolvasá nekik belőle a világrendítő
tényt, hogy Orosz- és Törökország között kiütött a háború, Napoleon
létrehozta az angol-franczia egyességet az orosz elleni intervenczióra.
Az európai háború meg van indítva.
Hajh milyen meleget költött ez a néhány sor! Mennyien megittasultak tőle
bor nélkül is; hát még bor mellett!
Incze kedélyén nagy sebet ütött ez a tény.
Eddig bele sem nézett a hirlapokba; e naptól kezdve minden nap eljárt a
kávéházba hirlapot olvasni s oly szótalan, gondolkozó volt egész nap
odahaza. Nem ízlett a munka.
A szép káposztákat ehette a hernyó, meg a csiga. A nagy lapos fejek, a
mik gondolkoznak, mondogatták egymásnak: «nem lát meg minket a mi
gazdánk.»
Serena tudta azt jól, hogy Incze miről gondolkozik? Rég megszokta, hogy
férje lelkében olvasson, hogy legtitkosabb vágyait kitalálja – és ha
kitalálta, betöltse.
Már akkor San Franciscoban nagyszerű hirlapok voltak, a mik a newyorki
világlapokkal versenyeztek. Volt egy régibb: a «California Star»,
melynek huszezer előfizetője volt és fél millió dollárnyi
hirdetménybevétele. Ennek volt egy vetélytársa: a «Golden Globe,» a
melyiket harminczezer példányban nyomtattak, de csak háromszázezer
dollárra vitte még a hirdetményeivel.
Serena levelezést kezdett mind a két lap igazgatóságával.
Az eredmény nem maradt el.
Egy unalmas téli napon, (hat hétig tart az esőszak: ez a tél) Incze
levelet kap a California Star szerkesztőségétől, melyben azt az
ajánlatot teszik, hogy adnak neki négyszáz dollárt havonkint, meg az úti
költséget, ha vállalkozik elmenni harczi tudósítónak az európai keleti
csatatérre.
Visszamenni Európába!
Ott lenni a csatatéren!
Szemközt azzal az ellenséggel, a ki hazájából kiűzte! Látni annak a
romlását, veszedelmét! Látni megvalósulását azoknak a nehéz álmoknak, a
mik nem maradnak el az új ég csillagai alatt sem!