De már most hová?
A török kormány minden menekültnek ötszáz piasztert adott uti költségül.
Ez volt az utolsó örökségük az «ó világtól.»
Az «új világ» kormánya pedig ingyen szállítá el őket.
Hálaérzettel emlékezzünk meg mind a kettőről. Ez is jól esett.
Mielőtt a magas tengerre szállt volna ki a hajó, mr. Sparkins az
Alligator kapitánya felhívta a menekülteket, hogy határozzák el: az Új
világ melyik részében akarják magukat partra tétetni? vagy kétfelé
akarnak-e válni és külömböző helyeken letelepedni?
A kivándorlók az Alligator födelén számszerint negyvenen voltak.
Elébb a második kérdésre nézve határoztak. Egyhangulag mondák ki, hogy
mindnyájan együtt akarnak maradni, s a mit a többség határoz, azt
mindnyájan elfogadják. Azt a kérdést azonban, hogy hol települjenek le?
elébb mr. Sparkinssal kivánták tanácskozás alá venni.
Valamennyi között egyedül Áldorfai felesége volt képes angolul érthetően
társalogni: őt bízták meg a szövetség tagjai az értekezlettel.
Mr. Sparkins valódi amerikai jellem volt. Lehetett nála jó szivet
találni, csakhogy azt nagyon keresni kellett, el volt jól dugva. A
keresőnek elébb sok vexir-lakatot ki kellett nyitogatni, míg hozzá
juthatott. Ajándékozni az amerikai nem szokott; hanem a munkakeresőt
utasítani, hogy hol kap munkát? azt megteszi. Alamizsnát nem ad, de
enged kenyeret keresni; nem pártfogol, de segít. Rokonszenvével nem
biztat, de a rászorulót oltalmazza. Elvisz oda, a hova kivánod; hanem
aztán ott hágy!
Mr. Sparkins igen rövid, lapidaris stylusban szokott beszélni.
– Önnek a honfitársait már ismerem, mondá Serenának. New-Yorkban, vagy
más nagy városban nem lesz jó nekik letelepedni. Sok pénzök nincs. S
pénzt csinálni (mint nálunk mondják) nem tudnak. Üzlethez nem értenek.
Kézműipart nem tanultak. Tudományukkal nálunk nem kereshetnek semmit.
Földmivesnek talán jók lesznek. Vehetnek olcsó földeket Texasban,
Jovában. Tanácslom, hogy hajózható folyam mellett. Ha ehez kezdenek,
együtt maradjanak. Ott az ember mindent maga végez: cselédet nem kap; a
rabszolga drága; önöktől el is szökik könnyen. Nem értenek a
rabszolgatartáshoz. Sanyaru életmód lesz, a ki nem szokott hozzá. A
másik választás: Kaliforniába menni, aranyat ásni. Tömérdeken mennek
most oda. Három éve, hogy az első aranyat felfedezték a Sacramento
partján s azóta nyolczvanezer ember vándorolt be s San Franciscot magát
hetvenezer lakja. Amerikai, ír, német, creol és chinai. Még magyar is
fér el ottan. A földalatti kincs nagysága a mesével határos; de valóság.
Vannak egyes aranyásók, kik egy év alatt nábobokká lettek az ásó és
csákány segélyével. Kemény és piszkos munka, de szerencsével jár. Ez a
társaság, melynek ön is tagja, jól fogja ott magát érezni. Kalifornia
hantjai alatt felkeresni az aranyat, csak folytatása lesz annak az
álomnak, a mi volt Magyarországon felállítani a köztársaságot. S csaknem
sikerült. Hátha Kaliforniában több lesz a szerencse? Az az élet épen a
világgal meghasonlott embereknek való. A kik erőszakolni akarják a
sorsot. Én önöknek a San Joaquim partjait ajánlom.
Serena sóhajtva válaszolt.
– Sajnos, hogy sorsosaim túlnyomó többsége szinte oda vágyik. Az
aranyföldről hallott regék mind elmámorosíták fejeiket. De mi legyen az
én férjem ott, a hol mindenkit az arany éhsége kerget a föld alá? Ő, a
ki az aranyat elszórta magától, mikor azt ajándékba kinálták neki, ő, a
ki az útfélen hagyta az aranyat, mikor az öt mázsás darabban feküdt
előtte; az aranyat, a mi az ellenségé volt, s most ugyanaz az ember
menjen földet vágni, kutatni az iszapban, homokszemnyi arany atomokért
és érezni azt az éhséget, a mi az arany után támad? kapzsivá,
irigylelküvé lenni? Ez nem az ő lelkének való.
– Tudom. Ismerem az urat. Ő lelkész volt elébb. No hát itt is lehet az
megint. A papot jól megfizetik. Ott is születnek, halnak, házasodnak és
gyónnak az emberek.
– Uram! szólt megütközve Serena, s öt ujja hegyét keblére tevé, mintha
azt mutatná: «hát én?»
– Az semmi baj, szólt zavartalanul mr. Sparkins. Azért lehet nős. Ki
nézi azt Kaliforniában? Kezdhet új vallást. Olyan katholikus vallást, a
hol a papok házasodnak. Megy az Kaliforniában.
Serena nevetni kezdett; mr. Sparkins pedig vállat vont: ő komolyan
beszélt.
– No hát ha ez nem tetszik, próbáljunk mást. Önnek férje derék katona
volt s úgy tudom, hogy a Bakonyt kitisztította egyszer az osztrákoktól.
Kaliforniának is van hadserege. Ott vállalhat colonelli állomást. Az is
szép hivatal, sok dolog van a kóbor indiánokkal. Csakhogy a veresbőrüek
hamar megskalpozzák az embert.
– Nem! nem! Skalpoztatni nem engedem a férjemet!
– Tehát se tonsura, se skalp! Mihez kezdjünk hát? – Ön mistress, úgy
tudom, hogy ért a főzéshez és a bujdosás alatt már próbálta boarding
houst tartani. Ezt San Franciscoban is megkisértheti. Jó lesz korcsmát
nyitni. Csakhogy ott megint lesz valami dolga a férjének, a mi önnek nem
fog tetszeni. Az aranyásók népe igen garázda had. A korcsmárosnak minden
este ki kell boxolni egy pár bittangot a csapszékből. A boxolást
megtanulhatja itt a kormányosomtól; hanem ahoz hozzá kell önnek szoknia,
hogy a férjét sokszor fogja feldagadt orral és kék szemmel látni.
De már ez ellen mind a két kézzel hadonázva tiltakozott Serena.
– Ne-ne-nem! A férjemnek az orrát nem hagyom betörni, sem a szemét
kiütni.
– Jól van. Hát már most találjon ki ön valamit. Van önnek valami
eszméje?
– Van. Én elhoztam magammal hazulról az örökségemet, a mi után szegény
anyám tartotta el a családját; most én akarom ezzel az enyimet
eltartani.
S ezzel az oldaltáskájából elővette azt a titokteljes csomagot, a mit a
dudai lévita farezidencziájából elhozott s kibontá azt nagy figyelemmel.
A kapitány oda tartotta az orrát. A kibontott papir dobozokban
mikroskopikus kincsek voltak. Az egyikben barna gömbölyű gyöngyök, a
másikban feketék.
– Mik ezek?
– Az egyik káposztamag, a másik hagymamag: kitünő fajtájuak!
A komoly amerikai erre a szóra olyan hahotára fakadt, hogy meg lehetett
számlálni a fogait a szájában. Aztán megint elhallgatott és komoly lett,
mintha nem is ő lett volna az, a ki szokása ellenére kaczagott.
– Azon nevettem, magyarázá ki magát: hogy a mire férfi soha rá nem
jönne, azt hogy kitalálja egy asszony! Pedig olyan közel fekszik az
emberhez a dolog, hogy csak a tenyerét kell megfordítania érte. Persze,
hogy ez a legjobb üzlet Kaliforniában: a kertészkedés. Semmi sem olyan
drága ott, mint a hagyma, meg a káposzta. Chinából hajóteher számra
szállítják oda, mégis két dollár egy font hagyma, s egy tonna
savanyított káposztáért két három font aranyat adnak. Hanem egy dologra
figyelmeztetem önt mistress. Más ember is jött ám már arra a gondolatra,
hogy mennyivel szebb mesterség volna Kaliforniában: az aranyat a
földszinéről szedni fel, mint a föld alul s próbálták a kertészkedést.
De mindig rosszul sikerült. A hagyma, a mint elvetették, igaz, hogy
akkora szárat eresztett, mint egy arekapálma, gumója is lett nagy, mint
egy strucz-tojás; de belül pudvás volt és megrohadt. A káposzta pedig
soha sem engedte magát két éves növénynyé nevelni: az első évben olyan
szárba hajtott, mint egy agave, s csak torzsát adott. Kalifornia talaja
és ege nem kedvez a konyhakertészetnek.
Serena önbizalommal mosolygott.
– Azt bizza ön rám. Ahhoz én jobban értek.
– Igaz. A tengerész ne adjon tanácsokat a tapasztalt kertésznek. Tehát
maradjanak önök a kertészségnél, mistress.
A kivándorlók azt határozták, hogy mindnyájan Kaliforniában fognak
letelepedni.
Sparkins kapitány még az nap egy csomagot ajándékozott Serenának.
Szőlővesszők voltak benne, miket Törökországban vásárolt össze. Tegyen
velük próbát az aranymezőn.
– Azonban a szőlőnek is van egy tévedése az uj világban. Ott soha sincs
tél, s a nyári három hónapban nem esik eső: a föld pedig nagyon kövér.
Azért a szőlő eddig ott nem találta fel magát. Egyre virágzott, bogyókat
hozott; de azok soha meg nem értek. A mi bogyókat az esztendő elején
hozott, azok lesültek; a miket később hozott, azok lerohadtak;
szüretelésre soha sem került a dolog. Ön talán ennek is kitalálja a
nyitját.
Serena nagyon megköszönte a szives figyelmet.
Pedig még több szivességet is tett vele mr. Sparkins s azt is úgy tette,
hogy még csak meg sem lehetett neki köszönni.
Sorra járta a kivándorlókat s azt mondá nekik, hogy a legelső, a mire
szükségük lesz, az, hogy angolul tudjanak. A nélkül meg nem élnek. Itt
van mistress Áldorfai, a ki a nyelvet jól érti; szólítsák fel őt, hogy
naponkint három négy órát adjon a nyelvtanból. Kinálhatnak neki érte két
dollárt óránkint; negyvenen vannak hozzá; csekélység esik egyre.
Létre is jött a terv.
S így szerzett mr. Sparkins Serenának naponkint nyolcz dollár keresetet
útközben a hajó födelén, hogy legyen neki majd miből kertet vásárolni,
ha San Franciscoban partra teszi.
Kilenczven napig tartott az út Kaliforniába.
Serena nagyon sokat szenvedett az úton. Az évszak kedvezőtlen volt. A
passat-szelek folytonos zajgásban tarták az oceánt. A férfit is
megpróbálta ez út.
A tengeri betegség minden kínjait, rémületeit, halálfélelmét átszenvedte
a nő. Néha hetekig nem volt képes éjente aludni. Hanem azért mikor az az
óra jött, melyen a salonban meg kellett jelennie, hogy az angol
nyelvtant tanuló barátainak magyarázza, le tudta küzdeni idegeinek
minden kínzó szenvedését; felkelt az ágyából: erőt vett magán: férjével
átvezetteté magát. Eltagadta minden baját. Visszafojtá betegsége
rohamait. Eltemette arra az időre kíntól zaklatott lelkét a kitárt
könyvbe, s a mig vége nem volt az előadásnak, addig nem engedte meg a
fejének, hogy szédüljön; addig kényszeriteni tudta a szemeit, hogy
lássanak: csak a halántékain lüktető erek árulták el, hogy mit szenved
most. És hasztalan akarta őt férje visszatartani, hasztalan unszolták
bajtársai, hogy röviditse meg a tanórát és feküdjék le pihenni. Nem
engedte magát lebeszélni. Ez neki felvállalt hivatala. Ezt betöltenie
kötelesség. S talán igazat mondott, a midőn azt állítá, hogy a mikor
hivatásában van, mikor előadást tart, akkor kínjai csillapulnak:
elfeledkezik róluk.
Más nők önkivületben fetrengtek ez iszonyu bajban, ő pedig négy órát
tanított naponkint, mikor lázrohamában egy kis szünetet érzett.