Az «Alligator» az Északamerikai Egyesült-Államok hadi korvettje volt.
Már egy hónap óta ott horgonyozott az Aranyszarv öbölnek abban a
részében, a meddig idegen hadihajóknak szabad elmenni.
Mintegy negyed angol mértföldnyi távolban tőle ült horgonyain az osztrák
brigg «Salamander», békés szomszédságában.
Az Alligator egyedül azért várt ott, hogy azon magyar menekülteket
felvegye, a kik az Egyesült-Államok területén ohajtanak letelepedni.
Kapitányának az volt az utasítása, hogy a mint a menekültek többsége el
fogja határozni, New-Yorkba kivánnak-e menni, vagy San-Franciscoba? a
szerint menjen velük az atlanti oceánnak, vagy a csendes tengernek.
Inczének nem kellett sokáig időzni a szeraszkiernél. A kitünő férfiu
szives vendégszeretettel fogadta látogatóját; keveset beszélt vele; nem
biztatta viszont-találkozással s nagy hamar elbocsátá.
Gideon az előszobában várt reá, s ott még egyszer elbúcsúzva tőle,
karjába ölté karját s lekisérte őt a csónakig.
Mikor már Incze a csónakban ült, még egyszer kezeiket nyujták egymásnak.
Inczének most már semmi gyanúja sem lehetett Gideonra. Egész őszinte
barátilag megszorítá Gideon kezét.
Az nagyot sziszszent a férfias szorítástól.
– Átkozott erős kezed van. De nem az a baj. Hanem ez a gyűrű szorult az
ujjaim közé. Ezt is a szeraszkiertől kaptam. Nesze fogadd el tőlem
emlékül. Igazi talizmán a köve. S alatta titkos zár van. Az ilyen gyűrű
rejtekében szokták magukkal hordani a török főurak azt a gyorsanölő
mérget, a mi őket bizonyos zavarokból ki szokta menteni. No ne félj
felvonni. Ebben nincs semmi méreg. S ha nem kell tőlem emlékül: dobd a
vízbe.
Incze nem tehette, hogy el ne fogadja ez emléket; ámbár ő nem adhatott
semmit viszonzásul Gideonnak.
– Pax tecum! Mondá a hajdani szerzetes egykori társának s aztán
elsietett a partról.
A török kaikdzsik eveztek csendesen ki a Bosporusba.
Késő este lett, mire az Aranyszarv öböl árbocz erdejéhez eljutottak;
Inczében a tündéri látvány, az ezernyi lámpafény az árboczokon, a
sötétkék víztükörtől sokszorozva, egy aggályos gondolatot költött. Ha ő
most e száz meg száz hajó között nem találná meg azt a gályát, melyen
nejét hagyta!
Ő nem is találná meg bizonynyal; de a kaikdzsi itthon van ez erdőben.
Ismer ez minden fát s tudja, hogy kinek a lobogója leng rajta? Odaviszik
ezek, a hova parancsolva van. Úgy járnak azzal a kis halgyorsaságú
ladikkal az árboczos szörnyek között, mint a benszülött az ismerős város
utczáin. A vékony átlátszó köd, mely estenden a víz fölött terjeng, nem
vezeti őket tán tévútra?
Most behuzzák evezőiket. Helyben vannak. A csáklyákat veszik elő, hogy
megfogózzanak a hajó oldalába.
Incze erszényét veszi elő, hogy a kialkudott vitelbért markukba
számlálja.
A kormányos visszautasítja a fizetést. Az a másik úr, a ki kialkudta,
kis is fizette már a dijat.
Inczét meglepte e nagy barátság és becsületesség. A kaidzsi ezt el is
hallgathatta volna.
Azután kiáltásukra lebocsátották a kötélhágcsót az érkezőért. Incze
felkapaszkodott azon. A csónakosok tovább haladtak.
Incze a hajó födélzetén kevés embert talált. Hajós legényeket és
katonákat. Nem tudta tájékozni magát.
A lünetteről egy tiszt szállt le eléje. Egyenruhájáról felismerheté
benne a kapitányt.
Az «Alligator» kapitánya tudott németül is; azt az első találkozásnál
felfedezte.
– Mi tetszik? kérdé tőle ez a kapitány.
Incze megmondá neki.
– Én vagyok mr. Áldorfai, honvéd-ezredes a magyar hadseregből.
A kapitány erre a szóra feltaszította homlokáról a sipkát, s elkezdte az
üstökét vakarni. Elébb valami érthetetlen szókat dörmögött. Azután
vállvonva mondá Inczének.
– Ha ön honvéd-ezredes a magyar hadseregből, akkor ön nekem foglyom.
– Hogyan?
– Ugy, hogy ön most osztrák hajó födelén van; tehát osztrák területen.
– Hát ez nem az Alligator?
– Nem. Ez Ő Felsége hadi gályája: a Salamander.
Áldorfai Incze megtanult valamit, a mit még eddig nem ismert, az
ijedtséget, ennél a szónál. Gyáva lett.
– Én nem ide akartam jönni, hebegé erélytelenül.
– Azt elhiszem. Felelt pogány nyugalommal a Salamander kapitánya.
– Engem tévedésből, vagy ármányból hoztak ide.
– Az meglehet; de miután nekem utasításom van, ha magyar menekült
jelentkezik hajómon, azt foglylyul letartóztatni: annálfogva nyugodjunk
meg a malaproposban. Van önnek fegyvere, a mit átadjon?
– Nincs.
– Akkor sziveskedjék ön ezt az urat követni.
Az az úr volt a porkoláb, a ki Inczének megmutatta azt a kabint, melyben
szállásolni fog. Egyébiránt tisztességesen bánt vele; ki sem motozta. A
tengerészek humánus emberek. Az ajtót sem zárta rá; hanem egy őrt
állított eléje.
Ott azután volt ideje Inczének elmélkedni a renegátok barátságáról s a
török révészek becsületességéről.
Az Alligatoron pedig várhattak rá egész éjjel.
Minél tovább haladt az éj, Serena nyugtalansága annál nagyobb fokra
hágott: hajnal felé megszánta egyik számüzött társ s vállalkozott rá,
hogy kiszáll a partra Inczét keresni. Legegyenesebb út volt volt Vely
béget felkeresnie.
Az úgy tett, mint a ki szerfölött meg van lepetve azon hír által, hogy
Incze nem érkezett meg az Alligatorra; rögtön ugrott, szaladt tüvé tenni
érte egész Sztambult; s nem telt bele egy óra, mikor már vissza is tért
a bizonyos eredménynyel.
– Képzeld: azok a semmirekellő részeg kaikdzsik az este a ködös vizen
ködös fejjel összetévesztették az Alligatort a Salamanderrel: ennek az
ostoba müzülmának inglis, meg frenki, mind egy «gyaur köpek». Odavitték
Inczét az osztrák hajóra: bizonyosan le van tartóztatva. Te eredj a
hírrel az Alligatorra vissza; én futok a szeraszkiérhez, hogy segítsek
az elfogotton. Egy óra alatt ott leszek nálatok.
Szavának is állt: egy óra mulva ott volt az Alligatoron.
A magyar menekültek között már akkor nagy volt az izgalom. Körülfogták a
hajós kapitányt s iparkodtak vele megértetni a dolgot. Hanem akkor a
yankee egyszerre elkezdett nem érteni németül. Egyáltalában nem értett
németül. Azt sem tudta, hogy mi az a «Schiff» meg az a «gefangen»? Csak
a fejét rázta. Az elkeseredett hazafiak aztán összerakták, a mi keveset
tudtak angolul: az egyik egy szót, a másik a másikat; azokból egy
vállalkozó szellem egész mondatokat tákolt össze s aztán igyekezett a
kapitánynyal elhitetni, hogy az angolul van, a mit ő most elmond neki.
Talán megértette: mert annyit mondott hogy «fatal accident!» s még
jobban rázta a fejét, azután felment a lünettere, s elkezdett alá fel
sétálni s a «Hail Columbiát» fütyörészte.
Serena tudott volna vele beszélni angolul; de előtte nem merték a
bajtársak a helyzetet felfedezni, míg Vely bég elő nem jön.
Ez, a mint a hajóra érkezett, szóba sem állt senkivel; hanem azt
kivánta, hogy egyedül közölhesse Áldorfai nejével, a miről tudomást
szerzett.
Serena az aggódó hitves nyugtalanságával fogadta őt. Ez leküzdé benne az
ellenszenvet, melyet az ember ellen soha meg nem szünt érezni.
– Mit tud ön férjem felől?
– Ő a múlt éjjel a ködben az Alligator helyett a Salamanderre tévedt s
ott az osztrák hajóskapitány letartóztatta.
– Hogy tehette azt, hiszen neki amerikai útlevele van?
– Csakhogy Amerika messze van, s az útlevél még nem ád polgárjogot. A
hajófödélzet pedig annak az országnak a területe, a kié a hajó. Az
osztrák kapitány egészen a maga jogával él.
– Mi fog történni most?
– Hogy mi fog történni? azt őszintén megmondom, egész öntől függ. Ön
választhat tetszése szerint. Az egyik lehetőség az, hogy ön most eljön
velem a szeraszkiérhez, s annak kinyilatkoztatja, hogy férje elfogadta a
török hadseregnél a ferikké kineveztetését. Az az ő zsebében van. Arra a
szeraszkier oda fogja küldeni a hadsegédét a Salamander kapitányához s
ön egy óra mulva látni fogja nem Áldorfai Inczét, hanem Oglán beyt: az
anatoliai dandár ferikjét.
Serena arczát a büszkeség és szemérem pirja önté el e szókra.
– Én nem fogok a szeraszkierhez menni, sietett a rövid válaszszal.
– Akkor még két másik eshetőség van; szólt Vely bég kegyetlen humorral.
Az egyik az, hogy Áldorfai Incze honvéd-ezredes ott marad a
Salamanderen, mint elfogott menekülő. Hogy az ilyenekkel hogy bánnak mai
nap? azt ön olvashatta a hírlapokban. A hajón is van haditörvényszék,
haza sem kell őt szállítani s ön talán hallotta már, hogy a hajó
árboczának a haránt póznája micsoda czélokra is szolgál még? Meg is
láthatja legközelebb.
Serena összeborzadt e gondolattól.
– És mi a harmadik eshetőség? kérdé izgatottan.
Vely bég a vállát vonogatta s a fogait szivta huzódozva.
– Az, a mit ön legkevésbbé fog szeretni. Mikor elváltunk, Incze egy
talizmángyűrüt látott meg ujjamon. Megtetszett neki s én odaadtam azt
emlékül. Az ilyen gyűrü fejében viselik a török országnagyok azt a
gyorsan ölő mérget, mely őket a selyemzsinórtól meg szokta szabadítani.
E titkát a gyűrünek Incze is tudja.
Serena a szenvedély váratlan kitörésével fordult egyszerre Vely bégnek.
– Gyalázatos áruló! Ez az ön műve volt. Ön vitette megvesztegetett
zsoldosaival férjemet szándékosan az osztrák hajóra. Távozzék előlem! Ne
közelítsen felém többet. Siessen innen! Két perczet adok önnek az
elfutásra. Ha addig innen nem menekül, kikiáltom a kétségbeesett
bajtársak közé, hogy ön mit tett, s akkor Isten irgalmazzon önnek!
Vely bég elsápadt e szókra. Nem várt több biztatást, futott a
csónakjához, senkivel szóba sem állt s csak midőn jó messze eleveztek
már a hadi hajótól, kiáltott vissza az utána néző hölgynek:
– Asszonyom! Három közül az egyiket választani kell! Mash-allah!
A nő pedig azt mondta: «még van egy negyedik is,» s elszánt léptekkel
felsietett a hajóskapitányhoz a lünettere.
Ez már tud aztán a yankeevel beszélni!
A menekült bajtársak odalenn nem értették, mit beszél angolul a
kapitányhoz; de szemei, arcza, mozdulatai érthetővé tették azt.
Ah az egészen más, mikor egy asszony beszél el valamit! Hogy magyaráz
annak minden arczvonása! Milyen igazság hangzik annak minden szavából!
– Nézzétek, most azt beszéli neki, mint szerették ők egymást! hogy nincs
senkije a férjén kívül! Most azt mondja el, milyen hős, milyen nemes,
milyen bátor volt az ő férje! Hogy küzdött a népek szabadságáért! Most
felvilágosítja az ármányról, melylyel kelepczébe ejték. Most beszél neki
a szabad államok magas kötelességeiről, a csillagos lobogó becsületéről!
Nézétek, hogy melegszik a yankee! Hogy emeli az ökleit. Már mindjárt
meghódítja! Ez az asszony felfordítja a világbékét! Most megszorítja a
kapitány kezét s jobbjával az égre mutat fel!
Az Alligator kapitánya halk parancsszóval szólt alá:
– Zászló-apród! Lobogót… fő-árboczra… fel!
Azután a hangcsövön lekiáltott a hajó mélyébe:
– Füts gépet!
A nő térdre esett s megcsókolta a kezét.
A menekvők nem értették ezt a nyelvet, mégis mindent megértettek.
… Inczének ez alatt elég ideje volt elmélkedni a sors tréfái felett.
Hogy iparkodik valaki, a ki játszik az emberekkel, gáncsot vetni a
futónak, hogy elejtse! Hogy kényszeríti azt, a ki állva akar maradni, az
elbukásra! Mit tegyen most? Ő is tudja jól, hogy van számára háromféle
választás. Az egyik a fogságban elvárni a balsorsot; melynek vége az
előrementek példájából ismeretes. A másik: elővenni zsebéből a török
kormány kinevezési oklevelét s hivatkozni török polgári jogára s
hivatalos állására az ozman hadseregnél. Akkor aztán szavának is állni,
és lenni annak, a mivé felavatta magát. – A harmadik – az a gyűrü.
Felnyitotta a pecsétnyomó követ. Az a kis zöldet játszó szürke por: a
«halálban válogatók» pora benne van.
Egész éjjel nem hunyta le szemeit. Cabinja szűk ablakán keresztűl az ég
csodáira bámult s azokkal tanakodott. A sötétség rossz tanácsadó. Tagjai
reszkettek, mintha lázban volna a kisértet jelenlététől. «Tedd meg! Ne
tétovázz!» mondá az egyik; «ha a sors taszít, te ugorjál!» – «Tedd meg.
Daczolj!» suttogá a másik; «ha ver az a hatalmas úr, te rúgj ki!» –
Aztán feljött a hold. – Ez már jobb barát. Az arany fényözön végig
feküdt a Bosporuson. E fénynél elővette Incze a török kinevezési
okmányt. Az irás érthetetlen volt rá nézve, a betűk idegenek, hanem
azért megtalálta benne a saját nevét: az czifrább talik irással volt
bele rajzolva. – Megnedvesíté az ujja hegyét s az egész nevet tisztára
ledörzsölte a pergamenről. Most már eldobhatja az egészet. – Az egyik
ajtót már bezárta maga előtt. Arra nem hivatkozhatik már, hogy a török
hadsereg tisztje.
Csak két választása volt már. – Hajh! ha az a nő nem volna, milyen
könnyen készen lenne vele! Öt percz alatt be volna végezve az egész pör
az ember és az ő teremtője között.
Mikor a nap feljött, a másik kisértet is el volt űzve. Tudta, hogy mit
tegyen!
Korán reggel meglátogatta a hajós kapitány.
Nem volt az szivtelen ember. A tengerészekben mindig több kedély van,
mint más katonában. A tenger felebaráti szeretetet prédikál!
– Lássa uram, én nem akarom önt bezárva tartani. Ez a hajón nagyon
egészségtelen. Itt rossz levegő van. (Maga nyitotta fel a kabin
ablakát.) Hanem ha ön becsületszavát adja, hogy nem fog a vizbe ugrani,
akár menekülési kisérletből, akár öngyilkossági szándékból: akkor
megengedem önnek, hogy szabadon járhasson a hátulsó födélzeten. S most
jöjjön ön velem reggelizni.
Incze szavát adta.
– Sem a szökést, sem az öngyilkosságot nem fogom megkisérteni.
S hogy szavának őszinteségét bebizonyítsa, levonta ujjáról a
talizmángyűrüt.
– Nézze ön. E gyűrüben olyan mérget birok, mely öt percz alatt
utólérhetetlen embert csinál belőlem. Nem fogom azt használni.
S azzal a nyitott ablakon át a tengerbe hajította Vely bég ajándékát.
Most már a második kisértet is elmult; most már nem volt semmi
választása, mint férfi lélekkel bevárni, hogy mit hoz a sors? s nem
lépni a rémek elől hátra.
– Nichts für Ungut! biztatá a kapitány. Meglehet, hogy a követségtől azt
az utasítást kapom, hogy bocsássam önt szabadon: akkor – kezet
szorítunk, s vitetem önt, a hová mondja. Lehet, hogy azt az utasítást
kapom, hogy akasztassam fel önt, ha például in contumaciam el van már
itélve. Akkor – kezet szorítunk s én felhuzatom önt ide a
haránt-árboczra. Ez a mi sorsunk! Hanem addig is menjünk reggelizni.
Incze látott már a katonaéletben siralomházba tett szegény bünösöket jó
étvágygyal falatozva ülni utolsó reggelijük mellett s meg akarta
mutatni, hogy ő sem rosszabb náluknál. A kapitány saját cabinejába vitte
őt falatozni.
Még azután olyan jó volt, hogy egy kis szórakozásról is gondoskodott
foglya számára. A kapitány nagy kedvelője volt a távcsöveknek. Egész
gyüjteménye volt telescopiumokból és perspectivákból. Incze pedig
észrevetette, hogy ért az optikai készülékekhez. Ezzel nagyon megnyerte
a tetszését a kapitánynak. Incze egészen értett a bonyolult gépek
kezeléséhez s ugy beszélt azokról, mint egy tengerész. A kapitány egyik
hires refractorát a másik után bocsátá rendelkezésére s nagy volt az
öröme, ha Incze a távcsövön át megtalálta azt a kiváló tárgyat a
világváros tömkelegéből, vagy a Bosporus árboczerdejéből, a mit feladott
neki.
Egyszer aztán Incze megtalált egy olyan tárgyat is, a mit nem bizott rá
a kapitány: az Alligatort.
A távcső olyan közel hozta az arczokat, hogy a néző azt hitte, hallania
kell, a mit azok ott a hajón beszélnek.
– Úgy-e pompás üveg? kérdezé a kapitány.
– Az ám. (Épen akkor érkezett meg a hájófödélre Vely bég.)
– Százötvenszerte nagyít. Valódi Dollond-féle készítmény. Jól a szeméhez
igazította ön? Ne segítsek rajta?
– Köszönöm. Igen jól látok.
– Ugyebár? olyan jól lát rajta az ember, hogy az arczokat megismerhetné,
ha volna közöttük ismerőse.
– Valóban. Incze már azt is látta, hogy Vely bég elsiet, mintha űzné
valaki. És azután látta azt a jelenetet, a mi Serena és a kapitány
között végbement.
– Ez átkozott egy cső! tréfálózék nyers tengerész humorral a kapitány.
Ha az ember feleségének téte a téte-je volna valakivel egy mérföldnyi
távolban: jelen lehetne rajta, mint szemmellátó tanu.
Incze segített az élczen nevetni.
Egyszer azután megint látott valamit. Az Alligator kéménye füstölni
kezd. Azután a csillagos lobogót kezdik kibontani s felhúzzák a közép
árboczra. Abban a perczben, melyben a lobogó az árbocz hegyére ér: ezt a
tényt egy ágyudördülés jelenti.
Ezt azután meglátja és meghallja a látcső nélkűl is mindenki.
– Mi az ördög az? mond a Salamander kapitánya, az Alligator füstöl és a
középárboczra húzza föl a lobogót. Mit akar ezzel mondani?
Az Alligator még világosabban igyekezett gondolatait kifejezni.
A mint horgonyait felszedte, megindult a Salamander felé teljes
gőzerővel s mikor puskalövésnyi közelbe ért hozzá, akkor hosszoldalát
fordítva felé, horgonyt vetett mellette.
Akkor egy csónak zökkent el tőle, melyben egy hajóhadnagy ült. A csónak
farán a parlamentaire zászló.
– Legyen ön szives cabinejába térni, szólt a kapitány Inczéhez. S maga
sietett a hajójára érkező hadnagy elé.
Az bemutatta magát s átadta parancsnoka üzenetét.
– Önnek a hajóján egy utazója van az Alligatornak foglyul letartóztatva,
a ki amerikai útlevél oltalma alatt áll.
– Az én hajómon van egy tagja a magyar felkelő seregnek, s nekem
utasításom van az osztrák kormánytól, minden ilyent, a ki hajómra száll,
letartóztatni.
– Nekünk pedig utasításunk van, minden ilyent, a ki hajónkon megjelent,
s ott mint utas beiratta magát, mint amerikai polgárt, megvédelmezni.
– Ezt végezze el a két kormány egymás között.
– Jól van. Hanem ha az el nem végzi: akkor elvégezzük mi egymás között.
Egy óra elég a követséghez menni, egy óra annak elhatározni magát, egy
óra onnan visszatérni. Három óra elég rá, hogy az alatt ön is
befűtethesse a gépet. Ha három óra alatt nem lesz mister Innocent
Áldorfai az Alligator fedélzetén: mi megkezdjük az ágyuzást.
– Nichts für Ungut, mondá rá a Salamander kapitánya s bucsút vett az
Alligator hadnagyától.
Azután szépen rendben megtette az intézkedést. Legelébb is a hadsegédét
elküldé a tudósítással a követséghez; azután elkezdte a katlant
fűttetni; azután kiadta a parancsot: le a függ-ágyakkal! a tüzéreket az
ágyukhoz rendelé, a matrózokat a horgonyt felvontató koronghoz; akkor
aztán felhúzatta a lobogót a közép árboczra. Az ágyúdördülés jelt adott.
Ez alatt másfél óra mult el. Itt volt az ebéd ideje. A kapitány beszólt
Inczéhez.
– Uram: kész az ebéd. Még másfél óránk van azt elkölteni.
Az ebéd azonban fél órát sem vett igénybe. Még egy hosszú óra maradt
hátra.
A kapitány arról is gondoskodott, hogy ezt a hosszú órát vendégével
kellemesen eltöltesse. Válogatott szép tengeri kagyló-gyűjteménye volt.
Incze ahoz is értett.
A kapitány egész kedvvel magyarázta neki a malakologia legujabb
felfedezését.
– Néze ön ezt az Euplecteia Aspergillumot. Ez is egy puhány háza. Olyan,
mintha selyem szálakból volna szőve. De e selyem szálak kőből vannak; a
tűzben égethetlenek, mint az asbest. Az egész egy kürt alakú cső; a
szélesebb nyilást egy szabályos rácsozat zárja be. S ezt a remekművet
egy puhány készíti. Egy kocsonya-testü állat. S ez az állat úszik ezzel
a szövött hajóval a vizek alatt. Megvilágítja maga körül a tengert ölnyi
messzeségre. Megtámadóját visszaveri villany-ütésekkel, a miktől az
elkábul. Valódi tengerész. S milyen öntudatos állat a mellett! Nézzen ön
ide. Egy helyütt a házát kilyukasztotta valami. Bizonyosan egy tengeri
pók, a mely aztán meglakolt érte. De a finom selyem hajó mégis csak
lyukat kapott. Akkor mit csinált a bölcs Euplecteia? Elővette a selymét,
befoldozta szépen a szövetén ejtett lyukat; mint a hogy az asszonyok be
szokták tópolni a lyukas harisnyát. – Apropos: «asszonyok!» van önnek
talán felesége? – Ah! S az ott van az Alligatoron? Nagyon szép. Még fél
óránk van várakozni. Fél óra mulva vagy meglátja ön a feleségét, vagy
irhat hozzá bucsúlevelet. Nem szokott ön ebéd után aludni? Még fél órája
van rá…
Azonban nem volt rá félórája.
A hajóőr jelenté, hogy a csónak jön visszafelé a hadsegéddel.
Itt még sincs idő már egy ebédutáni álmocskát elbólintani.
A csónak megérkezett. Inczét az alatt két fegyveres őr közé állították.
A hadsegéd felkapaszkodott a tetőre. A kapitány feltette háromszögű
kalapját. A hozott levelet átvette, felszakítá és elolvasta.
Azután megnézte az óráját nagy hidegvérrel. Még tiz percz az idő.
Akkor odafordult Áldorfai Inczéhez s azt mondá neki – angolul: (ő tudta
miért?) «Mister Innocent Aldorfai, citisen of the United Staates of
North-Amerika, you may go, in alle Teufels Namen, where you will!» –
Azzal odament hozzá s megszorította a kezét: «Nichts für Ungut.»
Még öt percz volt hátra a kiszabott időből, mikor Incze az Alligator
födélzetére lépett. A kapitány a födélzeten állt s kezében tartá az
óráját. Incze odasietett hozzá, háláját kifejezni.
Az amerikai tengerész némán inte kezével elutasítólag s oda mutatott
Serenára.
Köszönje szabadulását annak.
… Óh az asszonyok, – a kik szeretnek, – országokat képesek megmozdítani,
– mikor kétségbe esnek…
… A kivándorlók egyszerre rázendíték a «Hail Columbiát.»