A míg ez az enyim, addig nem ejt el sem veszteség, sem csábítás. Addig
ha nincs vagyonunk, de van kincsünk; ha nincs hivatalunk, de van
ösztönünk minden munkára; ha nincs jövendőnk, de van reményünk mindent
visszaszerezni egyszer; – még a hazát is, s addig otthonunk is van.
A hol ketten együtt lehetünk, az az otthon.
Az az egyetlen kis szív egy megmentett sziget egy elsülyedt világból.
Áldorfai Incze attól a naptól fogva megszünt a külvilággal törődni,
melyen a török földre átlépett, semmit sem hozva át magával az egy év
alatti mesevilágból, mint egy feleséget és egy derekára kötött zászlót.
Őt nem érdekelte többé a magas politika; beszélhettek társai a viddini
táborban szép meséket angol interventióról: nem adott rá semmit.
Káromkodhattak mások a kiutahiai belebbezés ellen: az sem izgatta fel.
Csak egy eszméje volt: a feleség.
Társai, a derék menekült hontalanok, sok kínnal-szült ábrándot temettek
még el aztán. Neki egyik sem volt halottja. Ő leszámolt a multtal.
Vesztesége volt egy elveszett haza és egy elveszett mennyország:
nyeresége volt egy megmaradt feleség.
A nagy veszteség skeptikussá tesz.
– Oh, barátom, Incze! még ha meg nem nősültél volna, sem lehetne belőled
többé pap. A haza és a menny együtt veszett el. Az elbukott mit keressen
még odafenn? Lamentálni menjen-e oda az angyalok és idvezült szentek
nyakára? Pöröljön az Istennel, hogy miért hagyta elbukni nemzetét?
Keresse az örökkévalóságot azzal a tudattal, hogy azokat mind ott fogja
találni, a kik őt legyőzték, legázolták? Mert hiszen a mennyországhoz a
győztes is jogot tart. Azért énekel «Te Deum laudamust.» A háború
dogmája halomra dönti az egész keresztyén dogmát. A keresztyén dogma
szerint a gyilkos pokolra jut. A háború dogmája szerint a gyilkos «is» a
mennybe jut, meg a megölt is. Hogy férnek azok ott meg? Egyedüli
észszerű dogmája a mahomedánnak van. Nála «csak» a gyilkos jut a
paradicsomba. A legyilkolt hitetlen kutya. Az megy a gyehenna vermébe s
nem hordja még a más világon is a boldog győztes után a levágott fejét a
markában. A ki hazát vesztett, nem mehet többé az oltár elé.»
Ezt susogta egy este egy ismerős hang Incze fülébe. A fásultság közepett
alig jegyezte meg magának az alakot. Talán Stomfai Gideon volt? Hogyan
menekült meg? Hozott-e el valamit a félre térített kincsekből? Nem
kérdezte tőle. A hontalanok nem ismerik már egymást. Mindenki csak
magával törődött.
Egy határozott vágya volt Inczének: elmenni innét messze, olyan messze,
hogy az egész földteke legyen közötte és e balcsillagzatokkal megrakott
ég között. Ki olyan országba, a hol nem szégyen napszámmal keresni a
kenyeret.
Walter Leo ajánlatára büszke volt visszagondolni. Fényes az; de
alamizsna. Volt azontul is még a magyar menekülteknek egynél több okuk
nem kivánkozni a Szajna-parti világvárosba – lengyelnek.
Hanem a menekült egyúttal fogoly is; foglya az európai diplomatiának.
Arra kell mennie, a merre viszik, nem a merre menni akar.
A menekültek egy része még a viddini táborból visszatért haza. A nagyobb
rész. A közvitézek serege. A győztes utánuk küldé a bocsánatot. De a kik
egy fejjel kilátszottak a tömeg közül, azoknak jó volt azt a fejet
megőrizni.
Inczét nem ragadta magával sem ábránd, sem keserű czivódás bajtársak
között; a török vendégszeretet piláfját sem szidta; jó volt az, mert
megosztotta feleségével.
A belebbezési sanyarú útban ismét összetalálkozott Gideonnal.
Ez most már rongyos volt és piszkos; ócska gubában járt.
Szidta az egész világot. Gyalázat az ilyen élet. Még a bajtársakban sem
lehet bízni. Kirabolták, elvették minden pénzét.
– Úgy kell neked! csak a lopottat vették el.
– Hát te mivel vagy külömb ember, azért, hogy féltél lopni? Koldus vagy,
mint én. Alamizsnából élsz, mint én. Oda kerültél, a hova én. S nincs
másfelé kijárásod, mint nekem.
Incze feleségére tekintett és mosolygott. Serena arczáról
visszasugárzott e mosoly.
Gideon keserüen monda:
– Én még tudok egy ajtót, a mely kinyílik mindenkinek. Itt nálam a
kulcsa. (Egy pisztolyt vont elő zsebéből.) Velem a sors nem tréfál kedve
szerint. – S hogy megmutassa, mennyire nem engedi magával komázni a
balsorsot, a pisztoly sárkányát felvonta s a cső végét a fogai közé
szorítá. Senkit sem ijesztett meg vele. Talán meg sem volt az töltve.
Incze most már gúnyosan mosolygott:
– Eredj! A ki beszél arról, hogy megöli magát, az nem teszi azt meg.
– S te nem beszélsz róla!
– De nem is teszem, szólt Incze, felesége kezét szorosabban húzva karjai
alá.
– Tán vétek az? Te még tán hiszed azt, hogy van lélek, van másvilág? És
ha van? Hol van megtiltva az öngyilkosság? Nem erénynek tartották-e azt
Hellasz és Róma classicus korszakában? Nem úgy ábrázolják-e a
respublikát, mint egy nőt, ki tőre hegyét öngyilkolásra készen tartja,
szivének szegezve?
– Már az, hogy az öngyilkosság eszményképe nőnek van ábrázolva, mutatja,
hogy az nem férfierény. A társadalom hibája, hogy ez a nőnél még
igazolható lehet; de a férfinál soha. Nyomor, szenvedés elől megszökni
az élettől, gyávaság. Ha vagyonomat vesztém, megtanulok ezután koplalni;
ha bűnt követtem el, kiállom a büntetést; ha becsületem vesztettem el,
kezdek egy új életet, s évek során át küzdve, visszaszerzem az emberek
becsülését; ha szerelmemben csalódtam, viselem a szív fájdalmait; ha
hazám meghalt, megmaradok élő, kiáltó sírkövének; de azt nem mondom
soha: «én nem viselem tovább a fájdalmakat; ti többiek, a kik itt
maradtok, osztozzatok meg rajtuk.» S ha nincs miért éljek, van
feleségem: ő érte élek.
A csábító dæmon kaczagva ment odább; s a távolból rákezdé dalolni
hajdani országgyűlések gúnydalát:
«Ifju varju keresztről
Csak azt kiabálja:
Úr vagyok, lábam nyomát
A kereszten találja.
A vén varju hallja,
A boglyáról azt mondja:
Telelj ki csak!»
A gúny vonatkozott Incze helyzetére.
– Én nem hiszem, hogy őt kirabolták volna; monda Incze nejének.
Bizonyosan elkártyázta a ferde úton szerzett összeget. Régi szenvedélye
volt a játék.
– Én pedig nem hiszem, hogy elvesztette volna a pénzét, szólt Serena.
Csak híreszteli azt, s rongyban jár, egész kérkedéssel, hogy ne
keressenek rajta semmit.
– Az meglehet; de akkor mi oka lehetett előttünk ezt az öngyilkossági
paródiát eljátszani?
– A kisértés.
Incze hosszan gondolkozott ezen a szón.
Azután hetek multak el. A keserves vándorúton bujdosók el voltak zárva a
világtól. Kisérgették őket egyik városból a másikba, s tanulhattak az
alatt etnographiát.
Egyszer aztán kitálalták nekik az európai diplomatia főztét.
A szabadságharcz kiválóbb alakjai Kiutahiába belebbeztetnek.
A többi választhat magának e három közül:
Vissza akar-e térni szülötte földére (hazának nem nevezik azt már) s
alávetni magát az irgalom-nemismerő haditörvényszéknek? Vagy neki
indulni a széles világnak s keresni, hogy hol van a földön még egy olyan
üres folt, a honnan egy ember hiányzik?
Vagy pedig itt maradni Törökországban s beállni a török hadseregbe
redifnek.
Incze és balsorsának több osztályos társa a kivándorlást választották.
El innen, ebből a nyavalyás Európából! Valami ötvenen elhatározták, hogy
ki fognak menni Amerikába. Ezek többnyire olyan emberek voltak, kiknek
családjuk volt, s azt vagy magukkal hozták már ide, vagy maguk után
szándékoztak hívni oda, a hova őket veti majd a sors.
Sajátságos lélektani talány, hogy leginkább ezek választák a kivándorlás
keserű poharát, míg a török szolgálatba állást, a mi olyan kecsegtetőnek
látszott, azok keresték inkább, a kik egyedül álltak a világban. Előkelő
nagy nevek adták a példát.
Az akkori szeraszkiérnek kedvencz eszméje volt ez. A harczedzett magyar
sereg kiváló tehetségeit beoltani a török hadseregbe. Az áttérők fényes
igérettel voltak kecsegtetve.
E csáb Áldorfai Inczét sem kerülte el.
Azon időkben az európai hírlapok valami Jaszmagi nevű emberről beszéltek
mindenféle kalandos meséket.
A mesék nem voltak igazak, a Jaszmagi név sem létezett. Török czíme ez
az iródiáknak: jaszmagdzsi.
Sztambulban már vörös feszszel a fején kereste fel Inczét Gideon.
Nem volt már rongyos: török egyenruhát viselt; ő is jaszmagdzsi volt a
szeraszkiér szolgálatában.
Ez az ember többet tudott, mint Protæus; valahányszor néhány havi
távollét után találkozunk vele, mind annyiszor nemcsak más alakot mutat
be, de egyszersmind más kedélyt is.
Ezuttal valóságos «ifju török» volt.
Mahomedán, a ki atheista; müzülman, a ki bort iszik; ozmanli, a ki
világpolgár. Szelim aleikummal üdvözöl, s félig török, félig franczia
nyelven beszél. Ismerőseit effendinek czímezi s a sipkát nem veszi le a
fejéről a szobában, hanem a quadrillet kankan figurákkal járja. Török
reformokról fecseg s a szultán előtt arczra veti magát. Barátkozik a
követségi attachéekkel, s megtanítja őket hasist enni.
Sztambulban az első ember volt az «effendi», a ki Inczére ajtót nyitott.
Incze jellemének egy gyönge oldala volt: nem tudott gyülölni.
Erre az emberre ő annyiszor megharagudott; a pillanatnyi gerjedelemben
képes lett volna őt megölni; hanem a mint a harag elpárolgott, el is
lett az feledve. Gideon vakmerő modora meglepte őt. Készen volt ellene a
védelemre, mert felismerte benne örök ellentétét; de nem birta őt
magától távol tartani. Nem birt a vas jellemeknek azzal a
mágnes-hatásával, mely el tudja magától taszítani az ellenszenves alakot
s ajtót zár előtte, mielőtt megszólalt volna.
A helyzetnek is volt erre befolyása. A számüzöttnek, a hontalannak az
idegen földön az ismerős arcz mosolygása jól esik, bárha a hajdani
ismeretség alapja viszálkodás volt is.
S még egy prózai indok is járult hozzá, hogy Guidó újra találkozhassék
Inczével. S ez indokot Serena képezte.
Serena nem volt a regényhősnők amaz eszményképe, a kik csak magasztos
erényekkel tündökölnek; szépségük festői, eszmejárásuk költői, szerelmük
mennyország s a férfit istenné teszik általa.
Serenának igen hétköznapi erényei is voltak, a mik a nőt nem teszik
széppé; de hasznossá, s a mik a férfit nem mint istent, de mint embert
érdeklik.
Serena életrevaló asszony volt, a ki férjére nézve hasznossá is tudta
magát tenni. Bátorsága, önfeláldozása, annyi volt, a mennyire férfi soha
sem viszi. Ez asszonyi tulajdon.
Nagy csoport menekülő között egyedül ő tudott angolul. Azon időkben még
azt az iskolákban nem tanították; ő atyjától tanulta azt.
Annálfogva mindjárt eleinte ő volt a tolmács honfiai és a velük
érintkező hatóságok között. S minő tűzről pattant szószóló! Hogy tudott
veszekedni az élelmezési biztosokkal! Mikor asszony pörlekedik, a
legnagyobb áldozatot hozza. A veszekedés az ő idegeit rongálja, arczát
kiveszi széptani formájából; de ha ő nem czivakodnék minden nap egy
csoport alávaló, önző, komisz zsebrákkal, azok a férjének a szemét is
kilopnák; a férj tud ám neki menni egy ágyúnak, visszafelelgetni egy
királynak; de egy kofa, egy pimasz szolga előtt béna lesz és megnémul, s
egy ravasz csaló által lehagyja magát vetkőztetni. Az asszony pedig
ilyen helyzetekben hősnő!
Serena volt tehát egy nagy csoport emigrans ügyvédje, tolmácsa,
pártfogója. Mire Sztambulba jutottak, már törökül is tudott. Lángesze
volt mindenhez.
De még egyébhez is értett.
A mint a kénytelen vándorútban itt-amott felütötték a sátorfát: Serena
azonnal konyhát rögtönzött, edényt vásárolt, kiment a piaczra, élelmi
szereket vett, neki állt sütni, főzni, s pompásan értett hozzá. Az
emigransok úgy imádták, mint az egyptomiak az Isis Istent, a ki számukra
egy kis jó hazaemlékeztető «szépasszonyfőztét» tudott készíteni. S ez a
művészet jövedelemmel is járt. Megfizettek érte. Incze azon vette észre,
hogy a felesége pénzt szerez. Serenának pedig ez tréfa volt és
gyönyörüség. Nem robot, nem az asszonyi nem megalázása a tűzhely; (annak
a ki érti) trónus az: a melyről a világot kormányozza. Serena a helyett,
hogy sápítozni, szerencsétlenkedni segített volna a férfiaknak, főzött
nekik, s jó kedvet adott hozzá.
Irigylésre méltó ember ez az Incze!
Hanem az ilyen helyzetben aztán az ember nem lehet nagyon válogatós,
hogy kit fogadjon el magánál. Serena Sztambulban is elővette ezt a
művészetét, mert azzal bíztatták, hogy sok hónap letelik még addig, a
míg a török kormánytól ki jön az engedély a tovább utazhatásra.
Felállította addig a magyar konyhát. S a legelső vendége Gideon volt.
Aztán jött több is. Az effendi tudta vegyíteni a tréfát a komolylyal új
helyzetében. Az áldozat: törökké lenni, ez volt a tréfás oldal; hanem a
nyereség: töröknek lenni, ez volt a komoly rész.
Az ebédelő társaság véleménye ide-oda ingadozott; csak Inczéé állt
szilárdul. Elitélte azokat, a kik török szolgálatba álltak.
– Csak «te» ne beszélj! Támadt rá az effendi (most Vely bég volt a
neve). Ha tudtál pápistából kálvinistává lenni, mi nagy ugrás van innen
a mahomedánig? Az ozmánnál nincs Jézus jobban degradálva, mint a
kalvinistánál a Boldogságos szűz. A mahomedán fatalismus pedig épen
azonos a kálvinista prædestinátióval.
– Nincs nekem semmi bajom a dogmákkal; felelt rá Incze. Az embert saját
tettei üdvözítik. De nem akarok olyan országnak fia lenni, a hol a nő
rabszolga, s az utczán beburkolt arczczal jár; mert feleségem van.
– Papucshős!
– Igaz. Én feleségemet becsülöm.
Ezt Serena nem hallotta; ő nem űlt az asztalhoz. Csupa férfi társaságot
feszélyez az, ha egyetlen nő ül az asztalnál. Neki künn volt a konyhában
dolga.
– De midőn itt olyan fényes állást nyerhetnél, a melyben még magasabbra
vihetnéd eddigi hiredet.
– Ez sem czélom. Katona voltam, míg hazám volt. Most nem gondolok
kardomra többé. Nálam ez csak kötelesség volt, nem mesterség.
Nemzetemből számüztem magamat; de azért más nemzetet nem fogadok. Elég
nekem a hazám miatti keserv; nem szerzek magamnak még török keserveket
is. Arra pedig, hogy honszeretet nélkül álljak be egy ország
katonájának, még nagyon kényes vagyok. Tisztelem a metempsychosist; de
galandféreg Törökország gyomrában nem leszek.
– S mi lesz belőled, ha innen elmégy?
– Amerika elég nagy, elférek benne.
– S mihez kezdesz ott? Beállsz tanárnak valamelyik amerikai egyetembe,
római classicusokat ismertetni, s olvasod a yankee tacskóknak a «Tityre
tu patulæ recubans sub tegmine fagi»-t a maguk nyelvén «Tájtiri, tyu
petsölei riköbens szjub tidzsmájni fedzsi?»
Nevettek rajta.
– Nem, szólt Incze. Van két izmos vállam s a zsákhordónak Amerikában két
dollárt adnak naponkint.
– S hogy jutsz odáig? útiköltséged sincs.
– Beállok egy steamerre katlanfütőnek.
– Ez bolond. Ezzel nem lehet beszélni.
Azzal elkezdett más hurokat pengetni a csábító. Leirta a szeraszkiér
nyári palotáját, szerálját, életrendét a Gökk Sü vizei mellett.
Ezeregyéjszakai képek azok. Sok gyönge szív felhevült azokon: csak
Inczéé nem. Pedig ő rá volt az mind számítva.
Fejét rázta, mikor az effendi búcsút vett tőle.
– Aludjál rá holnapig egyet, mondá neki Vely bég s a konyhában Serenát
így üdvözlé:
«Aleikum unallah szép Aszszéki».
Incze nem is szólt erről nejének semmit.
Másnap ismét meglátogatta őt szállásán Vely bég. (Másutt nem volt
található.)
Az effendi fontoskodó titkolózással sugá fülébe:
– A szeraszkiér küldött hozzád. Én az ő jaszmakdzsija vagyok.
– Tudom.
– Ma ötkor lakomára hivat magához.
– No hát mondd meg ő excellentiájának, hogy csókolom a kegyes kezeit; de
magam is vendégeket hívtam mára hozzám s a feleségem ma olyan pompás
gulyáshúst főz zöld paprikával, hogy én azt a szultán lakomájáért sem
cserélem el.
Az effendi dühösen hagyta ott Áldorfait s nem látogatta meg többet.
Hanem ez időtől az Amerikába vándorlandó menekültek tapasztalták, hogy
útleveleik kiadása oly végtelen húzást halasztást szenved, hogy már ide
s tova ki is tavaszodik az idő s ők még mindig itt vannak rekedve.
Valami titkos kéz hátráltatja elmenetelüket.
Serena maga lótott futott az ügyükben egyik követségi palotától a
másikhoz. Az asszonyok a legveszedelmesebb sollicitátorok a világon.
Végre kikapták az útleveleiket s mehettek Isten hirével.
Inczének maga Vely bég hozta el a kész útlevelet, az illető követségtől
láttamozva. Megkimélte őt a fáradságtól.
Ezuttal szivélyes, barátságos hangot szenvelgett. Komolyan, higgadtan
beszélt.
– Nagyon sajnálom, hogy elválunk egymástól. Most látom csak át, hogy
milyen szükségem volt rád az életben. Hol kapok én még egy olyan embert,
mint te voltál, a ki velem bűneim miatt czivakodjék, megdorgáljon? Ezek
itten még túl tesznek rajtam. Sokat használhattál volna még itt hazád
ügyének is. A dolgok fordulhatnak úgy, hogy ma-holnap kiüthet egy
európai háború, a melyben Törökország lehet az archimedesi pont, a
honnan a világot kimozdíthatjuk helyéből. Te nem hiszed ezt. Pessimista
vagy s én nem akarlak rábeszélni. Azonban, hogy lássad, mennyire
komolyan számítok a jövő eseményekre s azokban a te roppant
tehetségedre: vedd át ez iratot; ki se bontsd; tedd a zsebedbe. Ez a te
kineveztetésed az anatoliai hadsereghez «ferikké», kétlófarkas pasává.
Nem fogadtad el. De azért tartsd magadnál az okmányt; talán meggondolod
magadat; talán rá kényszerít a sors, vagy saját meggyőződésed, hogy
hasznát vedd; ha pedig nem: hát tedd el emlékül, foglaltasd rámába, s
mulasd magadat rajta. S már most vegyünk búcsút.
Az effendi olyan őszinte arczczal beszélt, hogy Incze maga nyujtotta
neki a kezét búcsúszóra.
– Hanem – ezt a kegyet (bár hasznát nem veszed is talán mégis nem ártana
a szeraszkiérnek megköszönnöd. Tudod, csak azért, hogy ne higyje ez a
buksi török, hogy hollandusok vagyunk.
– Igazad van. El fogok hozzá menni.
– Ne félj ám tőle. Nem fog biztatni, hogy maradj itt; politikáról pedig
épen nem elő sem hozakodik. Megmutogatja a fegyvereit, meg a
tulipánjait, kiszívsz vele egy nargilét, megiszod egy csésze kávéját s
aztán jójczakát kivánsz neki.
– Akarsz velem jönni?
– Szivesen. De egyet mondok. A szeraszkiér a Bosporuson túl lakik.
Éjszaka lesz, mire tőle visszakerülsz: nem jobb volna előbb kedves nődet
úti podgyászoddal együtt az Aligatorra elszállítani? Társaid már mind
ott vannak: mit csináljon egy asszony itt egyedül ebben a nem igen
dicséretes hirű török városnegyedben?
Ez az indítvány még Serena szemeit is beköté. Jó akaróját látta Vely
bégben. Tulajdon aggodalmának adott az kifejezést.
Serena is félt tovább egyedül maradni e helyen, miután menekült barátaik
mind a tengerre szálltak már. Gideon figyelmes gondoskodása elaltatá
gyanuját.
S aztán egészen megnyugodott, mikor az effendi visszatért a hordárokkal,
kik málháit a Bosporus partjáig szállíták s még maga keresett nekik egy
kaikot, s annak a révészével úgy alkudott meg, hogy elébb az Alligatorra
elszállítják az asszonyságot, azután őket kettőjüket a Gükk Sü partjára
a szeraszkiér palotájáig; ott várnak, míg a bég visszatér s azt elhozzák
ismét a hajóra. Serena meg volt elégedve azzal, hogy Vely bég hat
piasztert le tudott alkudni a kaikdzsitól, s megfenyegette, hogy a
talpára veret, ha leiszsza magát.
Azzal beleültek a csónakba s mind a hárman átvitették magukat az
Alligatorhoz. Serenát csupa ismerős arcz fogadta ott. Jó helye volt.
Incze ment Vely béggel a túlpartra.