Még sokan vagyunk, a kik emlékezünk rá, mit tesz e két szó: «nincs
többé!» kik annak minden kínzó változatán keresztülmentünk.
Vagyonunk: «nincs többé!» Tegnap volt, ma már elveszett; házunk rom,
birtokunk elkobozva, a bankjegy tárczánkban értéktelen papirrongy.
Hivatásunk «nincs többé!» Tegnap még urak, tekintetes, nagyságos,
méltóságos urak voltunk; ma semmik sem vagyunk. Tudományunkra,
tehetségünkre, vitézségünkre sehol a világon semmi szükség többé.
Ma-született csecsemők vagyunk, a kiket az anyjuk kitett idegen ház
küszöbére.
Jövendőnk: «nincs többé!» Az az egész világ elmult, melyben mi éltünk.
Csak kövületek vagyunk már, a kik még gondolkoznak.
S mind ennek felteszi a töviskoronáját e nehéz mondat: «hazánk nincs
többé.» A benmaradóra nézve egy nagy börtön az, a kimenekülőre egy
elsülyedő világrész. Azok az egyre távolodó kék hegyek mintha tengerbe
sülyednének alá, a futó szemei elől.
De hát arra emlékezünk-e, hogy mind ezt a sok nehéz «nincs többé»
gondját egyetlen «van még» képes volt megenyhíteni?
«Van még egy nő, a ki az «enyim.»