Vége van. – Nem mondom tovább a mesét. – Még valaki azt találná hinni:
kérkedünk s sebhelyeinket mutogatjuk.
A háboru lejárt. Leverettünk. Megadtuk magunkat. Ránk tiportak.
Be van végezve a történet. Minket csak ismerőseink sorsa érdekel még.
Alkonyat van. A végvidéki róna láthatárán most megy le a nap. Az utolsó
nap.
A láthatár fölött hosszú biborfelhők huzódnak végig. Alattuk még
aranysárga az ég, fölöttük már betegzöld. S a mint lemegy a nap, az
aranyszgélyű felhők világítanak még le a földre, lassanként tűzvörössé
válva. Az égre feltekintő azt várja, mikor zúdul alá már belőlük a
tűzzápor, vagy a véreső?
A rónát széles táblákban fedik a máléültetvények: jó menedék most
azoknak, a kik látatlanul akarnak eltünni. A mult napi erős záporok is
jót tettek velük; az utakon sár van; porfelleg nem árulja el messziről,
merre futnak?
A felbomlott nemzeti hadsereg egy része a török határ felé tartott. Arra
még nyitva volt az út.
Éjjel egy útféli csárdában tartottak utolsó haditanácsot a hadvezérek.
Csak menekülésről volt még szó.
Sorsot húztak, hogy ki maradjon leghátul a többiek menekülését testével
fedezni?
A sors a Vogtner-dandárra esett. Ez maradt paizsul hátra.
Az alkonyég vérvilágítása mellett huzódik csendesen a rónán keresztül a
végvidéki hegyek felé az utolsó dandár véghada: egy szakasz huszár, egy
század honvéd, aztán egy tizenkétfontos ágyú, hatos fogattal, meg egy
töltényszekér.
Ez az utolsó ágyú.
Közbül döczög egy szekér, azon négy sebesült: az utolsó sebesültek. Egy
asszony ül a kocsis-ülésben s az hajtja a lovakat.
Nagy sár van: az alföldi rónán a sár olyan, mint a szurok. Csak lépésben
lehet haladni. Szerencséjükre az üldözőjüket is épen úgy hátráltatja az.
Az útfélen egy szekeret találnak, mely el van akadva a degetben. A
fuvaros keményen nógatja lovait; de azok már inkább engedik a hátukat
üttetni az ostornyéllel, mint hogy a szekeret a sárból kivontassák. Mind
a kettőnek ki van marjulva a szügye.
A fuvaros szidja a szenteket és az apostolokat s azoknak a gazdáit.
A mellette elhaladó vitézek mondják magukban: ez ugyan csak megtanult
káromkodni. De azért nem segítene neki senki. Magát is alig birja már
odábbhurczolni az ember; van ilyen megrekedt szekér az útfélen elég;
győzné azt valaki mind kisegíteni!
Csak a szekeret hajtó asszony szól le a fuvarosra.
– Ugyan minek kínozza azokat a szegény állatokat? Inkább dobjon le a
szekér terhéből valamit!
Pedig a szekér nem látszik igen megterhelve lenni: mindössze négy kis
hordó van rajta, ponyvával leterítve.
A megdorgált fuvaros már épen készült valami magvas gorombaságot
válaszolni női kollégájának, midőn annak arczára tekintve, egyszere
valami mást gondolt. Fittyet vetett az ujjaival; az ostorát feldobta a
szekérre s aztán a lőcsnek támaszkodva, csámpás ferdeséggel várta, míg a
leghátul lovagló csapatvezér odaér hozzá.
Azt megszólítá.
– Innocenti!
A lovag felrezzent s a megszólítóra tekintett.
– Gideon!
Valóban ő volt az: de csak hangjáról lehetett ráismerni. Arcza egészen
parasztnak volt idomítva s a szűrdolmányt nem hazudtolta meg.
Nem szerették egymást.
Hanem ezek olyan idők voltak, a mikben a közösen elbukott ellenfeleknél
a rettentő csapás egyszerre eltörült minden ellenségeskedést. A győztes
ellenség diadalorditása mellett hova hangzott volna még a politikai
antagonisták, a vetélytársak, a személyes ellenszenvek pörpatvara?
Szidók és szidalmazottak futottak együtt, s örültek, ha egymást
megmenthették. (Egymás nyakába borultunk akkor s együtt sirattuk, a mit
közösen elvesztettünk.)
Incze kezét nyujtá Gideonnak. Rá nézve most már az csak egy elbukott
bajtárs, egy szerencsétlen együtt-menekülő volt.
– Mit mívelsz itt? kérdé tőle.
– Maradj kissé hátra, majd elmondom, szólt Gideon, a zsíros kalapot még
mélyebben húzva izzadt homlokára, míg a csapat tovahuzódott.
Akkor azt mondta Inczének:
– Léptess oda a szekérhez!
Incze odalovagolt.
Gideon felhajtá a szekértakaró ponyvát az alatta levő hordókról.
– Ismered, mik ezek?
Négy fehérre festett és egy zőldre festett hordó volt ott.
Incze hüledezve monda:
– Hogyne ismerném. Én hoztam el ezeket a bányavárosokból. A fehér
hordókban ezüst van, a zöldben arany.
– Az a kis zöld hordó öt mázsát nyom s háromszázezer forintot ér.
– Hogy jutottál te ezekhez?
– Elmondom. Mikor már el volt határozva, hogy lerakjuk a fegyvert, a
pénzügyminiszter parancsot adott a pénzügyi biztosoknak, hogy azokat a
szekereket, mik eddig az ország tulajdonát képező érczkészletet
szállították, a lugosi útról fordítsák vissza Arad felé. Harmadfél
millió az aranyban, ezüstben. Az osztrák vezérnek volt átadandó. Én
voltam az egyik megbízott.
– A többit könnyű kitalálni. Te a rád bízott szekeret mellékútra
terelted.
– De minő furfanggal! Halld csak. Négy vadász volt a szekér őrizetével
megbízva. Elébb azokat kellett rábeszélnem, hogy segítsenek a
kivitelben. Elmondtam nekik, mennyi pénz van ezekben a hordókban, ne
hagyjuk azt az osztráknak: ha Törökországba kivihetjük, mind az öten
herczegek leszünk belőle. Ráálltak a derék fiuk s este, a legnagyobb
zápor alatt félrecsaptunk a dülő útra; reggelig meg sem pihentünk. Két
nap két éjjel nem álltunk meg máskor, csak mikor valahol új lovakra
tehettünk szert. Azokat elvettük erővel. Harmadnap egy leégett faluba
értünk. Onnan már nem birtunk tovább menni a fáradság miatt; a lovaknak
is pihenés kellett. Hogy kedvet csináljak a fiuknak, az egyik fehér
hordó fenekét felüttettem s engedtem nekik, hogy az ujon vert
huszasokból töltsék meg a borjuikat és tölténytartóikat. Kaptak rajta.
Kiki elpakolt belőle, a mennyit csak birt. Egy közülök volt olyan okos,
hogy a zöld hordót is fel kivánta nyittatni. Bele kellett nyugodnom.
Pedig ez volt az én «oroszlánrészem.» De milyen nagy volt aztán a
káromkodásunk, mikor a hordó fenekét kivettük! A hordóban levő arany nem
kivert pénz, hanem egyetlen egy tömegbe van az öntve; öt mázsa egy
darabban; s az a gazember, a ki ezt így csinálta, még össze is
kovácsoltatta az aranyat, hogy könnyű szerrel le se lehessen belőle
törni egy nagy darabot.
– Az a gazember én voltam, monda Incze.
– No jól van. Most hát légy becsületes ember s segíts odábbvinni.
– Mit?
– Ezt a kincset.
– Hát a tied ez?
– Úgy? Nem hagytad végigmondonom. Hát ezen az éjszakán a pajtások
álmosak voltak valamennyien s abban egyeztek meg, hogy egy közülünk
ébren maradjon s őrködjék, míg a többi alszik; s aztán mikor az órája
letelt, keltse fel a következőt. Én nem keltettem fel a pajtást: láttam,
hogy nagyon jól alszik; befogtam a lovakat s szépen elhajtottam a
szekeret mindenestül. Tudtam jól, hogy a pajtások nem fognak utánam
jönni, mert mindeniknek van már ötven font ezüst a táskájában; azt ott
nem hagyják; annyi teherrel a hátán pedig gyalog ember szekeret utól nem
ér. De az ördög volt velem. Ide ragadtam a szekeremmel a sárba, s kárba
vesz az egész nagy kincs, ha téged össze nem hoz velem a szerencse.
– De hát mi szerencse az rád nézve?
– Az igaz, hogy csak fél szerencse: ördög vigye ezt a két rossz gebét,
hogy nem tudnak odább vinni, mert már most kénytelen vagyok a
zsákmányomat veled megfelezni.
– Ne átkozd a sorsot; én nem kérek belőle osztályrészt.
– Kitelik tőled az a bolond, hogy itt hagysz a szekeremmel együtt.
– Ha rajta akarsz maradni, igen.
– S nem vontatod ki a szekeremet a sárból?
– Ha az ország kincse rajta van, nem.
– Az ország kincse? Meg vagy te bolondulva? A mi saját jogos
tulajdonunk, a mit ha itt hagyunk, az ellenségnek jut prédául! S te
ehhez szégyelsz hozzányúlni. Ez nem az országé többé: ez az ellenségé!
– Annyit tudok, hogy nem az enyim.
– No hát az enyim! Ha az országé, akkor az enyim; mert én is az ország
vagyok; ha az ellenségé, akkor is az enyim, hogy az övé ne legyen.
– Különböznek fogalmaink az «enyim, tied» kérdésében. Ez az arany, ezüst
a magyar kincstár egy része, mely rád volt bizva, hogy szállítsd ide
vagy oda. Felelős vagy érte a miniszternek; a ki viszont fejével felel a
rábizottért. Hogy azt másfelé szállítottad, annak a neve lopás, s ez a
közönséges bűnvádi törvények elé tartozik.
– A leguléjuskodásoddal sem ijesztesz meg. Ez nem tartozik a közönséges
törvények, hanem a hadi szabályok alá. A genfi conventio szerint, a ki
egy zsákmányt huszonnégy órán át a birtokában tartott, az annak jogos
tulajdonosa.
– De ez nem hadi zsákmány. Nem ellenségtől vetted azt el. Főnöködtől,
parancsnokodtól hoztad el orozva, rábeszélt társak segélyével s
másodszor megint elloptad azt a társaidtól.
Gideon most már dühbe jött.
– Ehj, mit feleselek én itt teveled; idiotismusodból kigyógyíthatlan
kapuczinus barát! Majd segítek én magamon!
Azzal elkezdett sietni az elhaladt csapat után.
Incze keresztüllátott a szándékán; utána rugtatott s keresztülállt a
lovával előtte.
– Héj, atyafiak! kiálta Gideon tele torokkal.
– Mit akarsz?
– Bomolj meg! Ha neked nem kell a pénz, ha te félsz hozzányulni, ha te
skrupulózuskodol, majd megértik a dolgot a legényeid jobban. Azt az
ágyút négy ló is elczepelheti; kettő elég lesz az én szekerem elé
vontatónak.
– Hogyan? Te azt akarnád, hogy az utolsó ágyut veszélyeztessem a te
aranyadért? Az utolsó ágyut, melylyel menekülő hadtársaim átkelését
védelmezhetem? Valamennyi kormányférfi, a legjobban üldözött képviselők,
kormánybiztosok ott vannak most az orsovai parton, nyomorult
halászbárkákra bízva; ott hadvezéreink, sebesülteink, a kik mind remegve
nézik, mikor jelennek meg üldözőik a mehádiai szoros úton, hogy
valamennyit elfogják! s én most te neked adjam oda a fogatot az egyetlen
utolsó ágyu elől, melylyel ezt a szorost meg kell védelmeznem?
– Hogy a pestis ragadja el valamennyit! Mit gondolok én velük? Ugorjanak
a Dunába, ha félnek az ellenségtől. Nekem lovakat adj, mert különben
kiáltani fogok embereid után. Ide jöjjetek: egy fél millió van a
szekeremen; ne hagyjátok itt veszni! S majd meglátod, kinek fogadnak
szót: neked-e vagy nekem?
– Ne kisértsd meg a kiáltást; szólt Incze hideg nyugalommal vonva elő
pisztolyát nyeregkápájából, s Gideon homlokának szegezve. Az első
szavadra, melyet csapatom elcsábítására intézesz, lelőlek irgalom
nélkül…
– No, ne tartsd ide felém azt a bolond fegyvert! Legyen eszed. Hiszen
hallgatok. Nem kivánom az ágyud elől a lovakat. De hát az a szekér mit
vétett?
– Azon sebesülteim vannak és a feleségem.
– Szállítsd le őket róla. Rakasd át a sebesülteket az én szekeremre.
Velük talán elmennek a griffjeim. S ha elmaradnak is, csak nem eszi meg
őket az ellenség. Mit hordasz magaddal sebesülteket? S még aztán
feleséget is. Nekem is volt. Azt mondtam neki: szaladjon utánam, míg rám
nem talál. Ne félj semmit, asszony nem vész el! Ezóta már fogott magának
egy kürazirt s most azzal utazik.
– Hallgass! rivallt rá Incze haraggal. – Eredj a kincseidhez vissza.
Lakjál jól velük. Minket hagyj útunkra menni. Ha egy szót kiáltasz
harczosaim után, az aranyodhoz, ezüstödhöz még egy darab ólmot is fogsz
kapni; s az neked, – bizony mondom, – elég lesz.
Több szót nem vesztegetett rá Incze, sarkantyúba kapta paripáját s
előrehaladt huszárjai után vágtatott. Nem sokára utólérte a szekeret,
melyen felesége ült. Annak elmondá a történteket. Az asszony néma
intéssel helyeslé Incze szavait. A férj, ki Serenát birta, nem tehetett
máskép. A férfi, kinek arany és ezüst, s az ágyu és a sebesült bajtárs
között kellett választani, nem határozhatott máskép.
Pedig oly szegény volt!
Incze visszatekintett az elhagyott szekérre.
A roppant kincs tehetetlen tulajdonosa dühödten verte a nyujtófával a
szekér elé fogott lovakat, s miután ez nem használt semmit, nekiállt a
ruddal a sárnak, és a földet paskolta vele, mely nem ereszti tovább.
Majd nekifogott az aranynyal telt hordónak s baltájával igyekezett a
tömör érczből egy darabot kivágni s minthogy nehezen ment a munka,
odafeküdt rá és beleharapott az aranytömegbe, hogy ott maradt rajta a
fogainak nyoma.
Az éj eltakarta a vidéket.
De az éjszakának nem volt álma.
Erdők, mezők útjain menekülő csoportok hemzsegtek. Azok mind a mehádiai
útra igyekeztek eljutni. Orsova volt a végvár. A kapu, mely a hazából
kivezet.
Ennek a kapunak a kulcsa egy szűk hegyszoros: Mehadia-kulcs a neve.
Természetalkotta sziklafolyosó, mely lejtősen vezet fölfelé, se kitérni
róla, se megkerülni azt semerre nem lehet.
Ha valaki a lejtő magaslatán felállít egyetlen egy ágyut, azzal az egész
folyosót végigseperheti.
Az az egyetlen ágyu ott van. Az utolsó ágyu, mely a döntő ütközetből
fennmaradt.
Védelmére alig van több száz embernél. De azok el vannak szánva itt
meghalni. Mindeniknek van tíz fegyvere. Azok oda vannak támogatva sorba
a sziklafalhoz, megtöltve.
Pokrócz-kötegekből felhalmozott torlasz zárja keresztül az utat: a
mögött állnak a lövészek. Az ágyu középen. A torlasz tetejébe dugva a
zászló.
A torlasz párkányán ül Áldorfai Incze. E magaslatról a Dunáig látni.
Az üldöző ellenség dobverése hangzik a hegyek közül. Oda sem tekint.
Hátat fordít felé. Távcsövével azt szemléli, hogy kelnek át a menekülő
csapatok a Dunán. Valamennyinek a sorsát ő tartja a kezében.
Az üldöző győztes már itt van a sarkukban. Ő tartja előtte zárva az
ajtót.
Rém-emlékű hely ez itten.
E ponton védte magát egykor százötven emberrel negyvenezer ozman ellen
Maróth bán hét napig. Itt tartá fel az ozman sereget Veteráninak
egyetlen ezrede három hétig. Vérrel vannak ezek a falak festve.
– Ezredes úr! szólítja meg hadsegéde. (Az utolsó napon ezredessé
tették.)
– Mi baj?
– Az ellen közelít.
Áldorfai int a tűzmesternek. Az ágyu eldördül, a visszhang sokszorozza a
dörgést a hegyfolyosóban. Incze vissza sem tekint.
– Visszafordulnak.
– Gondolom.
És továbbszemléli a távol Dunapartnál történteket. A naszádok
járnak-kelnek egyik partról a másikra.
Az üldöző ellenfél most ágyukat állít fel a sziklaút tulsó végén s
elkezd a torlasz felé lövöldözni. Incze hátra sem néz. Alulról nem lehet
magasra fellőni. A haubiczok mind alant pattognak el.
Az üldöző egy tömör hadoszlopot tol előre a torlasz felé.
Áldorfai nem akar vért ontani többé. Ha közelebb eresztené őket:
csontvázak serege lenne belőle. Röppentyűt bocsáttat a magasba. A mint a
röppentyű szétrugja csillagait, a sziklafal magaslatairól roppant
kőtömegek hengerűlnek alá, s menydörögve gördülnek végig a szűk
folyosón. A támadó hadoszlopnak vissza kell vonulni. Itt nem segít se
erő, se szám, se vitézség. Itt összemorzsolják a támadót.
Az utolsó ágyu nem beszél sokat. Nem sok vesztegetni való tölténye van.
A zászló lankadtan csügg felette. A szoros felett vijjongva kóvályognak
a hulla-keselyűk. Lakomára várnak.
Most az útszoros tulsó feléről egy trombitás jő lovagolva s utána egy
tiszt a parlamentair zászlóval.
Incze eléje küldi két hadsegédét, azok bekötik kendővel a parlamentair
szemeit s úgy vezetik a torlaszig.
– Ki küldte önt?
A közbenjáró megnevezi a dandárnokot.
– Mit kiván tőlem?
– Megadást.
– Visszamehet ön!
– Kedvező feltételek alatt. Kegyelem, bocsánat mindenkinek. Ön rangját
megtartva, léphet át a hadseregbe.
– Köszönöm: én nem vagyok katona, hanem tanár.
– Önnek fél millió forint ajánltatik jutalmul.
– Köszönöm: még van két napravaló kenyerem s az nekem elég.
– Nekünk okvetlen el kell foglalnunk e kulcsot. Ha a dandárnok ki nem
vívhatja e helyet öntől, őt a hadvezér főbe löveti.
– S ha én el hagyom foglalni ezt a kulcsot, akkor magam lövöm magamat
főbe.
– Tízezer ember áll önnel szemközt és negyven ágyu. El kell önnek
veszni.
– Vegyétek le a szeméről a köteléket! parancsolá akkor Áldorfai. S aztán
azt mondá a parlamentairnek:
– És most nézze ön meg azt az erőt, a mely önökkel szemben áll. Egy
ágyunk van és száz emberünk. Ha egy dandár volna mögöttem is, és egy
ágyu-park, számíthatnának önök az esélyre, hogy talán az mind megfut
önök előtt; de mert csak egy ágyunk van és száz emberünk: tudhatják,
hogy ez megáll a helyén.
– Igaz. Monda erre a parlamentair. S nem szólt többet. Visszatért, a
merről jött.
Néhány óra mulva újra hangzott a trombitaszó: a küldöncz ismét jött az
ellentáborból.
Most már nyilt szemmel bocsáták a torlaszig.
– Meddig akarja ön a Mehádia-kulcsot védelmezni? kérdé Inczétől.
– A míg azok ott mind a túlparton lesznek, monda Incze.
– Beletelik két nap.
– Valószinű.
– A dandárnok két napi fegyverszünetet ajánl önnek.
– Azt elfogadom. Mondja meg neki, hogy üdvözlöm. Most van esti kilencz
óra. Holnapután kilenczkor a viszontlátásig.
Két napig lehetett pihenni.
A menekülők az alatt mind áttakarodhattak a török partra.
A második nap alkonyán Áldorfai Incze nagy máglyát halmoztatott össze a
torlasz mögött tört szekerekből, továbbvihetlen málharomokból, annak a
közepébe garmadoltatta össze a hátrahagyott puskatöltényeket, a lőport.
S aztán a máglyát körülrakatta mint egy pyramidot a szuronyos
lőfegyverekkel. Nincs már rájuk szükség többé.
A mint az árnyék leszállt a mély völgybe, útnak indítá csendben az
utolsó kis csapatot. Maga hátramaradt és várta, míg azok messze
elhaladnak.
Akkor kezébe vette óráját s nézte, míg a mutató kilenczre ér.
Abban a perczben felvette az égő kanóczot, az ágyuhoz lépett vele s
elsütötte azt. A fegyverszünetnek vége volt. Nem akarta az ellenfélnek
engedni azt a dicsőséget, hogy az kezdje meg az ellenségeskedést. Ő
idézte fel azt.
Akkor levette a torlaszról a zászlót. Hirhedett zászlóaljának diadalmas
jelvénye volt az. A lobogót leszakítá róla s a dereka körül kötötte öv
gyanánt.
Azután a kanóczot beledugta a máglya közepébe. Az őrtűz üszkeit ráhányta
a gyulékony halmazra. Azzal lovára vetette magát s lassan poroszkált
lefelé előrehaladt csapatja után.
A fellobogó máglya messze bevilágította a hegyi utat.
Negyed óra mulva hangzott a hegyrendítő pukkanás. A torlasz felrobbant.
Az égretörő lángoszlopban mintha tűztányérok forognának s hulló villámok
ezrei czikáznának össze-vissza. Azok a légbevetett ágyu kerekei voltak s
a repülő szuronyok.
Azután sötét lett minden.
Reggelre eljutott az utolsó csapat is a Dunapartra.
Inczét ott várta a parton a felesége, s bográcsban puliszkát főzött
számára. Tudta, hogy ki van éhezve.