Incze azt a feladatot, a mi rá volt bízva, az unalomig könnyűnek
találta. Futárai által naponkint értesült a harcztér nagy mozgalmairól:
a nagysarlói ütközetről, a losonczi mesterrohamról s aztán Budavár
vívásáról. Neki mindezekben nem volt része. Egy önkényt visszahúzódó
ellenséget kellett kisérnie.
Ez a helyzet őt kínozta.
Munkához volt szokva. Mikor nagy, terhes feladatok súlyosultak rá, akkor
felemelte az erőérzet; gyönyöre volt oly munkát elvállalni, melytől más
visszaretten. Mint tanár, mint tudós szüntelen oly feladatokkal küzdött
meg, a mik nem igértek sikert. S mikor egyszer a kardot vette a kezébe,
akkor meg abban telt kedve, hogy elfoglalhatlannak hitt álláspontokat
ostromoljon és vívjon meg. S most, midőn társai az ős Buda falait
döngetik: ő nem lehet ott!
Bántotta az a gondolat, hogy ő is egyikévé lesz azoknak a félretolt
hősöknek, kiket a fővezérek az ország távoleső részeibe egy-egy
elszakított hadcsapattal czéltalan sétahadjáratra elküldöztek.
Egy napon aztán azt a parancsot kapta, hogy hagyjon félbe rögtön minden
hadmüveletet a Bakonyban s siessen a Balaton partjához.
A Balaton partjához! A hadjárat minden terétől oly távol, hogy a
köröskörül dörgő ágyuk szavát meg ne hallja!
Futárjai beszéltek neki sokat a vezérek egymásközötti visszavonásáról, a
harczi körök és a kormány közti ellentétekről. Elhozták neki a
napiparancsot, melyben a csapatvezérekkel tudatja a hadügyminiszterium,
hogy ezentúl valamennyien neki lesznek alávetve. Követte ezt egy hosszú
sora a hirhedett neveknek, melyek viselői elkeseredetten dobták oda a
kardot a kormány lába elé s azt mondták, hogy nem harczolnak többé.
Előtte volt a példa, a jogczim, az ok: hasonlót tenni.
Nem tehette azt.
Mit mondott ez az asszony? «Mi e zászlónak hívei tartozunk maradni, ha
nem jutalmaz is. Ennek az árnyékában van a mi mennyországunk.»
Nem lehet e szavakat elfelejteni.
Incze azt mondta, hogy engedelmeskedik s megy oda, a hova parancsolták,
nem fürkészve a kitalálhatlan okot.
Nem tudom már kinek, az a tréfás ötlete volt ez időben, hogy a tihanyi
félszigetet kell megerősíteni s azt egy második Gibraltárrá átalakítani.
E feladat nézett Inczére. Tehát még az is, hogy nevét egy hősköltemény
parodiájában örökítse meg: legyen egy második nagyidai veszedelem
tragicomicus hőse.
Még az sem riasztá vissza. Csapatjának kiadta az útszabályt a Balaton
felé.
Útközben Styrián keresztül jött utazóktól megkapta a bécsi és külföldi
hírlapokat, mikben közölve volt az Oroszországgal kötött szerződés. Az
orosz czár oly haderőt küld Magyarország leverésére, mely elég egy nagy
hatalmat is porba vetni.
Ime, itt van előtte a bizonyos bukás. A sír, a börtön, a hontalanság, a
kétségbeesés. Hasztalan minden erőfeszítés: reménytelen minden küzdelem
ezentúl.
Krajna felé pedig egészen szabad az út. Menekülhet, a mely órában akar,
mint mások sokan. Külföldre szóló franczia útlevele is van Leótól.
Nem teheti azt.
Hogy mondta ez az asszony? «Mi lenne a hazából, ha minden ember azt
kérdené: mi lesz én belőlem? Inkább vérzeni, mint pirulni!»
Nem tántorodott el. Folytatta útját, a merre küldve volt.
Ismét keresztül kellett e közben vonulni azon a városon, hol egykori
otthona, a kolostor állt.
A mint a hegyhátról a völgybe alákanyarodik az út, a szép
cseresnyefákkal szegélyezett országúton egy nagy tömeget lát a város
felől szemközt közeledni. Egy egész tábort, sok ezer emberből állót. Az
útfélen taraczkok dörögnek, mintha ütközet kezdődnék.
De az eléje hömpölygő sereg nem ellenség, nem villognak szuronyai,
ellenben zászlója tömérdek és az mind nemzeti háromszín.
Kitalálta, mi az? Ma *-en alkotmányos ünnepély van. A tavaly választott
országgyülési képviselő leköszönt s helyébe mást választ a nép. Jámbor,
szófogadó nép ez, a ki nem ismeri még a pártküzdelem gyönyörüségeit. A
kit az ő papja ajánl neki, annak tűzi fel a jelvényét a kalapjára s a
kit követének választott egyszer, azt, a míg csak él, újra megválasztja
mindig, ha az megannyiszor más oldalára ül is az országház teremének.
Inczének előre elmondták a futárai, hogy a választási elnök az apátur
lesz, s a választóközönség egy szívvel-lélekkel el van határozva magát
az elnököt kiáltani ki képviselőjének.
Incze azt mondta rá: jól teszik; egy becsületes jó hazafival több lesz
odafenn.
Szemközt jövő hadcsapatát félreállítá az útból. Első az alkotmány,
azután a hadsereg.
A választók tömege nagy üdvrivalgással jött előre. A gyalog hadat hintók
és szekerek beláthatlan sora követte. Legelől jött egy nyitott hintó hat
fehér lóval, a díszruhás kocsis mellett ült egy markos öreg férfi, két
kezében nagy selyem lobogót tartva: a hintó két oldalán felszalagozott
lovas bandérium ügetett.
A hintóban ült az ősz apátur. Egyedül.
Mikor a hintó a hadsor elé ért, Incze tisztelgést parancsolt, s maga is
katonásan üdvözlé az apáturt.
Erre a hintó megállt, az apátur leszállt s Inczéhez közelített.
Akkor Incze is leszállt a lováról s a közeledő elé sietett.
Az agg egyházfő levette fövegét s úgy lépett eléje.
És így szólt hozzá:
– Atyánk!
Incze elámult: lelke elzsibbadt e szónál.
Az ősz folytatá:
– Légy általam üdvözülve a nép nevében. Választókerületünk e mai napon
egyhangú felkiáltással téged választa meg országgyülési képviselőjének.
Fogadd ezt jutalmul a haza és a nép javára tett küzdelmeidért. Fogadd e
megbízást a haza és a nép javának előmozdítására. Szeress minket, a hogy
mi szeretünk téged.
A többit elfojtotta a köny.
S ez valóban nagy szeretet volt.
Hogy maga azon férfi, kinek közönséges időkben, közönséges lelkek
szokása szerint, az elpártolt, a hitehagyott iránt, ha nem gyűlöletet
tán, de legalább bizalmatlanságot, elhidegülést kellett volna éreznie: e
nagy napok, e nagy szenvedélyek sugallata alatt nem látta benne az
elveszett fiút, nem az apostatát, hanem csak a hőst, a hazafit, s
levette a saját ősz fejének szánt cserkoszorút onnan, s az elpártolt fiú
homlokát koszorúzta fel vele.
Incze ingani érzé a földet a lábai alatt.
A harcz zajában, mintha száz szeme volna, oly éber tud lenni, s ez
éljenrivallásban elveszti szemefényét, nem lát.
Mi történik vele?
A sors keze jár-e feje körül, midőn babérkoszorúját a cserkoszorúval
cseréli fel? Emberi dolog történik-e itt; hogy a hazafiúi megtisztelés,
melyért annyian oly nagyon törik magukat, őt az útfélen, mint véletlen
lepje meg?
Nem kötelesség-e azt elfogadni? Nem magasztos feladat-e az, a mit a nép
most vállára ruház? Nem Isten szava-e a nép szava?
S ha ő most e megtisztelést elfogadja, minthogy két helyen két
kötelességnek eleget tenni nem lehet, akkor csakugyan le kell mondania a
katonai pályáról: az országházba nem lehet bevinni a kardot.
Ez a csábkép varázslóbb volt, mint a többiek.
Nem kinálkozott gyönyör alakjában, nem unszolt menekülésre: egy másik
nehéz és veszedelmes kötelesség képében csábított a kitérésre. A
törvényhozó teremben egy ember szavai több hasznot tehetnek, mint tettei
a harczmezőn: víhat ki ott olyan diadalt, mely többet ér egy megnyert
ütközetnél.
Egy harsány hang felkiáltott a nagy tömegből.
– Éljen a honfi, ki értünk harczolt!
Az erdők visszhangozák a felzendülő rivallást.
Ekkor egy másik hang kiáltott fel.
– És éljen a honleány, ki sebesülteinket ápolta!
Erre hangzott még fel a nagy riadal. Vége sem akart lenni.
A nép észrevette, hogy Áldorfai Inczének neje is ott van, s minthogy a
nő nem volt rábirható, hogy szekeréből leszálljon, a néptömeg felemelte
őt szekerestül együtt s úgy hozta őt vállain egész odáig, a hol férje
állt.
Ez határozott.
Inczének e nőt kellett látnia, hogy ne kételkedjék többé azon, mit kell
felelnie?
– Polgárok! Honfitársaim! szólt az elhallgató néphez, azon a szép csengő
hangon, mely oly ismeretes volt a nép előtt. A honfiui megtisztelés, mit
elém hoztok, magas jutalom. De kezem nem éri el azt, s homlokom nem
viselheti. Oldalamon kard van, fejem fölött zászló. Hűséget esküdtem
ezeknek.
Egyszerre elveszté eszméletét; nem tudta, mit mondjon tovább. A
legnagyobb szónokokon megesik ez. Egy gondolat, egy szó nem jut eszükbe
többé; mintha vándorolni ment volna valamerre a lélek s messziről nézné
az itthagyott húsbálványt: nos, mit tudsz nálam nélkül?
E perczben Serena arczára tévedt tekintete. S egyszerre megtalálta a
lelkét.
– Igen. Esküdtem Istennek és hazámnak, hogy e kardot le nem teszem, a
míg egy dob pörög, a míg egy fegyver dördül. E kard oldalomon védelmezi
hazámat az ellenség ellen; védi az én lelkemet a poklok ellen. E kard
nélkül nem vagyok más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent
hivatásától, oltárától, a világ örömeiért, dicsőségeért. Hagyjátok meg
az én mentsváramnak azt a tért, melyet e kard hegye körülem kerít.
Hagyjátok meg kezemben ezt a zászlót, melyet a legszentebb bucsújárat
processiójában hordoztam eddig; megtépte azt kezemben vihar és golyó, de
szivemről le nem tépi, csak a halál. Együtt a két kötelességet nem
viselhetem. Míg katona vagyok, vezérem parancsol; a dobszó, a trombita
indít meg, és megállít. A katonát törvényünk kitiltja a törvényhozás
tereméből. Nem is való vagyok oda. A mi tán erényem a harczmezőn, hibám
volna az országházban. Oda higgadt, meggondolt férfiak kellenek,
ismeretekkel, tanulmánynyal és tapasztalatokkal, kik magasról messzire
látnak, kik szükségben tanácsot tudnak adni. Az én egész tudományom a
percz szülte lelkesedés. Jó ott, a hová vezérem küld, rossz ott, a hová
ti küldötök. Ne cseréljetek el. Elvesztenétek vele egy buzgó katonát s
nyernétek érte egy rossz képviselőt. A megtiszteltetést visszaadom:
válaszszatok nálamnál jobbat közületek!…
Incze egész beszéde alatt folyvást Serena arczát nézte. Ragyogott az!
Hiszen ők mindig együtt szoktak gondolkozni. Szivéből beszélt a férj.
Szavai után mély csend lett. A körülálló néptömeg nyomott hangulatban,
feszült figyelemmel várta, mi fog történni most?
Az elnök, az ősz apátur szólt a néphez.
– Polgártársaim! Hallátok: választott képviselőnk a ráruházott megbízást
nem fogadta el… Okait elmondá: miért utasítja el azt?… Megértettük… Most
új választásra kerül a sor… Én tehát kikiáltom képviselőjelöltül –
másodszor is Áldorfai Incze alezredest…!
Ezernyi ezer hang ordítá újra az éljent. A türelmetlen üdvkiáltás
magával ragadta még a katonákat is: Áldorfai Incze azon vette észre
magát, hogy most már nemcsak a választók szemközt, hanem a honvédek és
huszárok is a háta mögött nekihevülten kiáltják nevét az «éljen»-nel; a
lábhoz eresztett fegyver csattog, a huszár kardja villog a levegőben; a
választók süvegeiket lobogtatják s zászlóikat lengetik; mindenkit
magával ragad a hevély.
Serena elsápadt.
Mikor nagysokára el tudták csendesíteni a vezetők a riadalt, s az apátur
ismét szóhoz juthatott, ezt mondá Inczének:
– Hallottad e nyilatkozatot? E nép ismét megválasztott téged. És ha
százszor lemondasz, százszor megválaszt újra. És a míg élsz, s a mikor
Magyarországon képviselő testület lesz, mindig téged fog megválasztani
és senkit mást. Ha elébbvaló dolgod van a harczmezőn, széked üresen fog
állani az országházban: a nép várni fog, míg kardod elvégzi munkáját, s
leszállhatsz lovadról, hogy székedet elfoglald a bölcsek sorában. E
népet megnyerted; soha el nem vesztheted többé. S most engedd még
egyszer mondanom: «atyánk, honatya, légy üdvöz minálunk!»
A vihar elkapta a falevelet.
A nép vállára emelte Áldorfai Inczét s a hatlovas hintóig le sem tette
onnan. Nem lehetett az ellen küzdeni többé. El kellett foglalnia a
díszhelyet. Itt már valóban nem ment, de meneszteték.
Hasztalan lett volna megkisértenie minden beszédet. Akár mit mondott
volna, azt kiáltották volna rá: «éljen!» s vitték volna magukkal.
S a dicsőséghez nem volt egyedül. A nép osztályosát is látni akarta: a
nőt oldala mellett. Serenának is rá kellett magát vétetni, hogy férje
mellé üljön a díszhintóba, ha azt nem akarta, hogy a szekerét egész a
városig a vállaikon vigyék a derék polgártársak.
S minthogy a választási elnök is, a dolgok rendi szerint, ugyanazon
hintóban köteles helyet foglalni, melyben a megválasztott képviselőt
bevezeti a választás szinhelyére, s minthogy a hátulsó díszülés csak két
ember számára van készítve, voltak pedig hárman, annálfogva a másodrangú
szemközt ülés felett olyan harcz támadt, mint egykor az isaszeghi híd
fölött. Egyik fél sem akarta azt a másiknak engedni.
Az apátur nem engedte azt Inczének, mert ő a nap hőse; Serenának sem
engedhette azért, mert nőé az elsőség. Ezek ketten viszont nem
engedhették az apáturnak; mert az egyház az első, s még inkább a tisztes
aggkor.
Végre az apátur hivatalos tekintélyét hívta segélyül.
– Képviselő úr! Itt most én kommandirozok! Én vagyok az elnök, a
tábornok. Önök engedelmeskednek!
Ezzel el lett intézve a vitás kérdés s akkor aztán megindult a diadalmas
menet: elől a lovas banderium, utána a hatlovas hintó, azután a végtelen
szekérsor fellobogózva, a város felé. A katonaság kivül maradt a mezőn.
Rémséges diadalmenet volt az! Tiz mérföldnyi területből összetódult a
nép * városába. Egész szekértábor állt kétfelül. Diadalívek voltak
rögtönözve, s fehérbe öltözött hajadonok fényes sora állt a fenyőlombos
kapuk előtt. A kettős torony minden harangja zúgott, a kapukból
üdvlövések dörögtek; a Rákóczy induló harsogott, s a fellobogózott házak
ablakai, kapui, kerítései mind rakva ujjongó, üdvözlő néppel, a háztetők
sivalkodó fiatalságtól ellepve. A diadalíveknél koszorúk özönlöttek a
hintóba, eltemetve virágeső alá a hőst és nejét, még az egyházfőt is.
Így vonult be hajdani kolostora székvárosába az egykori diakonus – a
gyimóti szentképfestő fia, – és felesége, a dudai lévita leánya, a
díszhelyet foglalva el s velük szemközt azon ősz férfi, ki rangjára:
egyházi fejedelem; hatalmára: falvak és városok ura; erényeire:
köztisztelet tárgya; és atyja mindenkinek; s a ki most a másodhelyet
foglalja el e két ember előtt.
Incze komor volt: szíve reszketett.
Az olyan egyenes jellem, mint az övé, nem tud örülni az olyan nagy
dicsőségnek, melyet nem érdemelt meg. Megretten tőle! Nyomja az
kedélyét, mint egy nagy adósság, melyről tudja, hogy vissza kell
fizetni; de nem tudja, honnan?
S ha Serenára tekintett: azt halálsápadtnak látta. A nő arcza nem
ragyogott; szemei a végtelenbe látszottak bámulni.
A nők finomabb idegeinek több érzéke van, mint a mieinknek. Míg mi
okoskodunk, ők sejtenek s a jövendőket megérzik.
E kábító zajban, e szünetnemtartó üdvriadalban elmámorosult lelke egy
álomképet zavart össze az eleven látványnyal.
… Mintha ez a derült égbolt az átlátszó oczeán felszíne volna.
… Mintha ezek a diadalkapuk, e virágos lobogós fák: a tengerfenék
virágai, a csodás isis és antipathes korall grották volnának.
… Mintha ezek a koszorúk, mik felé repülnek mindenünnen, a rejtélyesen
élő meduzák, kválok koszorús szörnyei volnának.
… S mintha a tulipánalakú balánok között vinné őt csendesen csigateknő
hintajában a zöldarczú tengeristen, delphinfarkú paripái prüszkölnének
oda elől.
… S mintha odafenn a magasban egy roncshajó küzdene a viharral s az
ordító, imádkozó, szítkozódó alakok között állna az ő férje, hideg,
márvány-arczczal tekintve alá a víz mélyébe. A hajó ég: – mindjárt
felrobban… Egyet dördül…
Ez a dördülés magához téríté.
Az elsütött taraczk üdvlövése volt az. Serena felijedt: mintha soha se
hallott volna olyat.
És aztán maga mellett látta férjét, és körülötte az egész szép világot:
a koszorúk nem voltak meduzák, a fenyőfák nem korállok, a hintó nem
csigateknő, s az ősz mosolygó arcz nem tengeristen. Álom volt-e ez?
De azért nem tudott mosolyogni. Egy elcsillapíthatlan érzés azt sugá
neki, hogy ez az üdvkiáltás lesz az ő halála…