– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Incze is hordott magával egy rejtélyes bőrtokot; mely a hadjárat alatt
mindenütt vele járt, soha le nem került a nyakából. Némelyek azt hitték,
hogy egy nagy távcső van benne, a mivel az ellenséget három
mértföldnyiről meg lehet látni; mások azt mondták, hogy azok a mesés
térképek vannak benne, miket a katonai kormány egyetlen példányban
őriztet a budai várban. Nem volt pedig abban sem az egyik, sem a másik;
mert abban a dudai község matrikulája volt összegöngyölítve. S ez
nemcsak a dudai községre nézve kipótolhatlan kincs, hanem Inczére nézve
is. Most hazahozta azt.
A kertből az ismeretes úton a méhesen át szándékozott Incze az udvarra
jutni. De tapasztalá, hogy az az ajtó most be van zárva. Az ajtó
hasadékán bátran át lehetett az udvarra látni. Az is olyan szomorú hely
volt, mint a kert. Telenőtte azt a seprű-libatopp; a gazdasszonyt
gyászoló udvarok gaza. A háztetőn a galambok helyét csiripelő verébsereg
foglalta el, s a ház oldalán egy pár nagy varangy tesz megújított
kisérletet a vakolatvedlett falra felmászni. A sürű laboda között jár
alá s fel egy férfi, hosszú bot a kezében. Ez a kurátor. Mindennap eljön
délelőtt-délután megnézni a parochiát, hogy csakugyan valósággal üres-e
még? kivül mekkorát hullott a vakolat? belül mekkorát nőtt a penész a
falon? az egérlyukak hánynyal szaporodtak? a darazsak hány réteg sejtet
raktak már az ablak szemöldökfájára? Semmihez hozzá nem nyul. Meghagyta
neki a lévita, hogy a míg ő haza nem jön, semmihez a háznál hozzá ne
nyuljanak. Nem is tették. A butorok zöldek már a penésztől; a belépőt a
régi ruha szaga fogadja, s hosszú pókhálók csüggnek alá a gerendákról,
megvastagodva a mindenüvé beható portól.
A kurátor megállt és arrafelé fordult, mikor a kertajtón a dörömbözést
meghallá; de nem sietett oda azt kinyitni. Azután azt is elhallgatá,
hogy valaki hogy vesződik a zár nyitogatásával. Próbálgathatja azt!
Furfangos egy stratagéma az: még a korábbi lévita készítette. Számoló
zárnak nevezik. Három vaslemez van kívül is belül is, s azon egy fogas
rúd megy keresztül. A ki tudja, hányat kell fordítani jobbra-balra
mindegyik lemezen, annak kinyílik a zár; a ki nem tudja, elforgathatja
itéletnapig.
A kurátor hátradült a botjára, tenyerébe fogta az állát s hallgatta
hidegvérrel, hogy forgatják azt a kinyithatlan lakatot.
Egyszer aztán felnyílt az ajtó. Serena ismerte a zár titkát.
Először azon bámult el a kurátor, hogy tudta azt valaki felnyitni?
Azután meg az elszörnyedés hangja tört ki belőle, mikor Inczét és
Serenát karöltve az udvarra lépni látta.
– Hüh!…
Ez ráismert Inczére rögtön, daczára megváltozott arczának és
egyenruhájának.
– A barát, meg a papkisasszony! dörmögé ijedten Incze jó nap kivánására.
– Elmult az, jó öreg; szólt Incze nyájasan. Most alezredes vagyok, s
férje az ön egykori kisasszonyának.
– De hogy lehet az? szólt az, fejét hitetlenül lóggázva.
– Biz öreg, az egész Isten hirével történt; itt hozom a község
matrikuláját; abból majd megláthatja. Tudom, keresték azóta.
– Magával vitte a lévita, hogy beleirja, ha valaki ott a táborban elesik
közülünk. Hát ő mikor jön haza?
– Otthon van már: az ő atyjánál, a paradicsomban.
– Uram s én Istenem!
Incze átadta a kurátornak az anyakönyvet.
Az kigöngyölíté azt, s a mint az utolsó lapjára nézett, bámulattal
csóválta a fejét, s újra meg újra elolvasá s aztán szótagolta az
odairottat: «Áldorfai Incze, helvetiai hitvallású evangelicus, őrnagy.»
– Nagy dolgok történnek a világon! Harmadéve itt jött be ugyanezen az
ajtón, fehér fekete palástjában s én meg nem akartam beereszteni a
paplakba. Csodálatos világ. És most katona! Pedig milyen szépen tudott
prédikálni! És Serena kisasszony az ő felesége! És a lévita eskette őket
össze. És ez meg meghalt. Csodálatosak az Isten útjai!
Ekkor aztán felnyitotta a kurátor az ajtót, hogy lépjenek be a házba.
Értelmes ember volt: vette észre a fájdalmas hatást, a mit az
elhagyottság látása költött Serenánál.
– Biz itt pusztulásra vált minden. Nincs asszony a háznál. Valljuk meg
az igazat, férfi sincs a háznál. Közel egy éve már, hogy nincsen
lévitánk. Mind vártuk, hogy visszatér a régi. S ime meghalt.
Incze sietett Serenát kivinni ezekből a szomorú szobákból; benn a
kisértetes emlékek járták a halott tánczot, a nekik való lidércznyomású
bűzben. Az ismerős butorok, miket a zöld penész befogott, magok is
halottaknak tüntek már fel. Jobb lesz odakinn a nagy szederfa alatt a
régi kőpadon leülni, a malomkő-asztal mellé.
A kurátor megköszönte szépen, hogy az ezredes úr nem restelte a szegény
falu anyakönyvét magával hordani s nekik ide elhozni. Bizony nagy
híjával voltak. Úr vacsoráját felvenni csak eljárhattak a harmadik
faluba sátorosünnepen; ha születés vagy halál volt a faluban, el is
hozathatták onnan a papot: de nem volt matrikula, a hova az a megjöttet
és elmentet beírja.
S mind ennek az volt a vége, hogy rossz világ van most.
Hogy annak a lévitának is meg kellett halni!
Pedig légátus sem jön már; nincs már diák, mind elment a háborúba, a
mennyi volt.
Míg a szegény jámbor ember a maga alantjáró panaszaival tartotta
vendégeit, az utcza felől feltámadt a nagy zsivaj, mely a honvédek
érkeztét kisérte. Azoknak az ismert nagy kerülő uton kellett jönniök;
Incze megelőzte őket a kerten át.
A trombitahangra aztán bucsút vettek a kurátortól. A jó ember, hogy
megmutassa tiszteletét, kezet akart csókolni Serenának, mit az meg nem
engedett neki.
– Hisz a megboldogult tiszteletesnének is kezet csókoltam én!
– Az önnek lelkésznője volt.
– Hm, hm! dünnyögött magában a kurátor; valamit főzött a fejében, a míg
vendégeit az utczaajtóig kisérte.
Az utczára nyíló ajtó is keményen be volt zárva. Nem eresztett ő a
parochiára könyörgés nélkül senkit.
De mielőtt a kulcsot újra a zárba dugta volna, odafordult Inczéhez, s
nagy meggondoltan így szólt:
– Uram. Ezredes úr. Hadd szóljak még egy szót!
– Beszéljen, kurátor úr.
– Nem veszi rossz néven? Ezredes úr most már a mi hitünkre tért. Ez
nagyon jól van. Ennek örül a lelkem. Hogy a mi kisasszonyunkat elvette,
azért is áldja meg az Isten. De hogy katonává lett, abban semmi örömem
sincsen.
– Miért jó öreg?
– Nem lehet ennek jó vége. Annyi az ellenségnél a katona, meg az ágyu,
hogy azt meg nem lehet számlálni. Csak utoljára is mink maradunk alul.
Én már nem megyek többet honvédek elejbe éljent kiáltani. De ha lehetne,
azt mondanám valamennyinek: elég volt már, menjetek már haza, béküljünk
már ki valahogy! Én tudom, hogy mi az az ellenség, mert én kóstoltam
belőle.
– Én pedig ettem is belőle, szólt hetyke tréfával Incze.
– No no! Ezredes uram. A hányat a kerék föl, annyit alá. Nem akarok
rosszat mondani. Bárcsak rossz próféta lennék inkább. Szivesen elbujnék
a töklevél alá, mint Jónás s onnan nézném a világot. Én csak rossz végét
látom mindennek. Egyet mondok: de ne szégyelje el magát miatta. Majd ha
egyszer olyan bolond idő jön: bár ne jönne; de hátha eljön? a mikor a
nagy dicső hazafiaknak azt mondják, a mit már sokszor mondtak, hogy
«ill’ a berek! nádak, erek!» ne meneküljön ám sehova máshova; hanem
jusson eszébe, hogy itt van Duda. Itt nem keres senkit, semmit az
ellenség. Pénzünk sincsen, szénégetésből, szerszámfaragásból élünk. Ide
nem jönnek utána. Az erdőkön át a kanászok elvezetik. El is helyeztetjük
itten szépen. Addig be nem hagyjuk töltetni a lévita helyét. Megvárjuk.
Ha egyszer vége lesz az ezredességnek, jöjjön el hozzánk lévitának,
megjavítjuk a dácziáját, kitisztítjuk a parochiát. Hozza ide a
feleségét: szép tiszteletes asszony lesz belőle; jobban megbecsüljük,
mint a szegény boldogultját. Nálunk el lesz rejtve holtig.
Incze nem nevetett e csodálatos ajánlaton. Serena szemeibe önkénytelen
köny tolult. Némán kezet szorítottak a jámbor együgyű emberrel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Van tehát már Inczének két kilátása új életet kezdhetni, ha ez a mostani
bukik s ha egyátaljában az «élet» megmarad. Az egyik a párizsi bankárház
főnöksége negyvenezer frank fizetéssel, a másik a dudai lévitalak,
tizenöt bankóforinttal és a többivel.
Tréfás a sors. Ki tudja, mit ád még?