Inczét generálisnak titulázták. Mondta, hogy ő csak alezredes.
Megalkudtak vele egy «ezredesbe.»
A feleségét mindjárt megismerték. Kezet is csókoltak neki. Ah az áldott
jó Serena kisasszony! Most már méltóságos asszony. De fölvitte az Isten
a dolgát!
Hanem Inczét nem ismerték fel, e katonaöltönyben, szakállasan,
bajuszosan. Az asszonyok mondogatták fennhangon: «de szép ember a lelkem
adta!»
Nagy volt a bámulásuk a jó embereknek, mikor Incze egyiket-másikat nevén
szólította s emlékezteté a Sió melletti hajczéczúra, a fehérvári nagy
petekre. Még akkor sem hajaztak hozzá.
– Hát kurátor uram hová lett?
(Hogy még azt is ismeri!)
– Az nem jöve el. Magyarázá a biró. Az nagyon csendes ember most. A
mióta megijesztették. Guerillákat vezetett az erdőn keresztül; aztán a
császáriak elcsipték, Krikszkritt elejbe állították, kötélre itélték;
már a nyakán volt a hurok, akkor kegyelmezték meg. Azóta nem megy
sehová. Mindig a parochia udvarán ül.
Incze pihenőt rendelt a csapatnak, biró uramra rábizta, hogy a mit a
szállásmesterek rendelni fognak, kész fizetésért teremtse elő. Azzal
előre bocsátá a csapatját. A nép asszonyai, leányai törték magukat,
éljent visítozva a honvédek nyomában, a gyermekek czigánykereket hányva
vonúltak előttük.
Incze és Serena a temető felé vették útjokat. Ez volt az ő jövetelük
czélja.
Könnyü volt rátalálni a sírra. Annak volt egyedül keresztje a többi
fejfák között. Még rajta volt a tavaly ráakasztott koszorú: az
immortellek, szalmavirágok még szineiket sem hagyták el. A sír szépen be
volt vonva fris pázsittal s sűrűn ki volt hímezve a temetők pompájával,
a sötétkék kigyójáczintokkal, és a sárga csillákkal (scylla). Az a kis
kereszt pedig be volt lepve sűrűn a kis apró helix fajú csigákkal, a mik
a völgyben millió számra teremnek. Olyan volt, mintha gyöngyökkel lenne
kirakva. A természet fényüzése gyönyörű!
Akkor nem sírt a leány, mikor egyetlenét a világon e sírba letették.
Most már kivehette részét az eltett fájdalomból. Most már volt, a ki
osztozzon benne. Most már lehívhatta az égből zokogásával az üdvözültet:
hiszen öröme volt, a mit azzal megoszszon, hogy a mennyország gyönyöreit
szaporítsa vele.
– Mondjátok meg neki, ti őrtálló virágocskák! mondjátok meg neki, ti
örök fűszálak! Mondjátok meg neki ti soha el nem muló kagylók; hogy itt
volt leánya, szivétől szakadt gyermeke; boldogan: szeretve,
megdicsőülve. Nyugtassátok meg szeliden alvó porszemek, az ő drága
hamvait: lehetővé lett a lehetetlen. Üdvösség lett a kárhozatból; a
kétségbeesés titkából a boldogság dicsekedése támadt. Halld meg, te
drága por a földben, te tiszta szellem az égben: leányodnál nincs
boldogabb nő a földön, nincs szeretettebb, nincs büszkébb nő a földön.
Halld meg, te csillagsugárrá váló lélek, te virággá váló por, hogy
leányod boldogsága, üdvössége oly nagy, hogy azt egy hosszú élet minden
szenvedése nem törülhetné el többé. Halld meg: és imádkozz érettem
odafenn. A tiszta szent szűz előtt légy szószólója gyermekednek. Ő adta
nekem ezt a kincset. Úgy fogom azt megőrzeni, mint az ő oltáráról
elhozott szentséget. Megőrzöm ezt a nekem adott kincset lelkemnek minden
erejével mindentől, a mi reá homályt vethetne; hogy mikor egyszer
tündöklő arcza elé jutunk odafenn, azt mondhassam neki: «mi asszonyunk:
ilyen fényes volt, mikor nekem adtad, ilyen fényes most, mikor neked
visszaadom!»
Incze felölelte a földről a szent extasisban őrjöngőt, ki ott a
fűszálakat csókolgatá, mikre férje rátaposott, s engesztelte őket, hogy
ne haragudjanak az ő kedvesére azért.
Ha el nem viszi őt erőszakkal onnan, az a nő megtébolyodik ott.
Mikor aztán gyöngéd kényszerrel eltávolítá őt a sírkertből, a mint annak
a kapuján kiléptek, már akkor a túlboldog gyöngédség ragyogott könyein
keresztül. Olyan volt kedélyének ez indulatkitörés, mint a tavaszi égnek
a zivatar: feléled utána.
A temetőből a hajdani lakóház felé indultak.
Hajh, ez nem olyan mosolygó kép, mint az «Isten szántóföldje». Egy
elhagyatott kert szomorúbb látvány, mint egy temető.
A hol egykor a pompás nagy káposztafejek nőttek és gondolkoztak, most
embermagas laboda burjánzik; bűzölő növényproletárok, miknek szaga
méreg, érintése szenny, ragadós magja utálat, foglalták el a sok éven át
mivelt földet, dobzódva a kiirtott aristokraták örökében. Szamárlapu,
disznóparéj, kutyatövis, koldusdió, fává nőtt ott: senki sem irtotta
most ki. A kúszált folyondár-szövevény között nem lehetett rátalálni az
elfojtott levendulabokrokra. Zöld pázsittal csak az út maga volt benőve.
Máskor ez volt tisztára gereblyélve mindig.
A kis faházba alig lehetett belépni a bozóttá nőtt maszlagtól. Mintha
boszút akart volna állni azért, hogy mindig irtották a fajtáját a
kertből, a méhek miatt, a miket virága elbódít.
Szegény Sós Márton rezidentiája még egy fejedelmi pompával szaporodott
meg. Teleszőtték a pókok selyem szőnyegekkel. Jó volt ott nekik. Az
eresz alatt emberfőnyi darázsfészkek csüggtek.
A takarótalan hárságyon ott hevert még a hajdan vánkosul szolgáló ócska
vén könyv: téli hólétől szivárványossá penészedve. Az ágy fölött függött
egy tenyérnyi kis rámában egy silhouett. A lévita képmása. Valaha pápai
diák korában nyirta azt számára ollóval valami vándor művész. Rá
lehetett ismerni róla.