Áldorfai Incze elfogadta a főparancsnokságtól neki ajánlott küldetést: a
mint a Duna jobb partját elhagyja az ellenfél, egy különvált
hadcsapattal a Bakonyba nyomulni előre s onnan az ellenfél megszálló
csapatait kizavarni.
A míg fegyvertársai a felszabadított Pest örömmámorától ittasulni
siettek, vagy a nagysarlói babérokat tépték, addig neki feladata lett
egy névtelen ellenféllel dicsőségtelen harczokat vívni. Historiographot
sem adtak mellé.
Hanem azért, hogy e megbízást oly engedelmesen elvállalta, jutalmul
kinevezték alezredesnek s kitüntetésül megkapta a nemzeti érdemrendet,
az ezüst koszorut piros szalagon.
Hiszen a rábízott feladat harczias része nem volt a terhesebb. Előre
látható volt, hogy hadoszlopának puszta megjelenésére rögtön
felkerekednek a Bakonyban portyázó ellencsapatok, s nem várják be, hogy
Noszlopy és Mednyánszky szabad csapatai közé hármas kereszttűzbe
szoruljanak: Horvátországig meg sem állnak. De a mi nehéz volt Áldorfai
Inczének: az, hogy a Bakonyon keresztül az út a *-i zárda mellett vezet
el. A mellett végig kell haladnia, akárhonnan támadjon is. A dudai út
pedig épen e kolostor előtt visz el.
Hogyan menjen el e kapu előtt, melyen belül egykor otthona volt:
fogadott világa, a mibe szent eskü zárta körül?
Éjszaka, nesztelenül vonuljon-e át előtte, mint orv, mint szökevény, a
ki fél, hogy meglátják onnan belülről?
Vagy teljes katonai pompával, dobpörgés, trombitaharsogás között
vonuljon végig ablakai előtt, tomboló paripáján ülve s büszkén tekintve
alá a kapuban levett kalappal álló ősz atyákra?
Vagy egyenesen betérjen hozzájuk, joviális víg kedvvel, daliás
merészséggel, mintha mindennek úgy kellett volna történnie; felverje a
folyosók csöndjét sarkantyús léptekkel s asszonyruhasuhogással és
bemutassa nekik, a kit magáévá tett: «Ime ez a feleségem!» A nagy idők
tréfája ez!
Úgy szerette volna kitalálni, valjon gondol-e erre Serena is? s valjon
mi az ő óhajtása? Hisz ők mindig együtt szoktak gondolkozni.
Nem szóltak egymásnak e tárgyról egész addig, a míg *-ig nem jutottak.
Harcz csakugyan nem volt sehol. Közeledésük hire kisöpörte a tért.
Mikor *-re bevonult a hadcsapat, Incze a vendéglőben szállásolta el
magát.
Az egész úton azt a kopott foltos attilát és köpenyt viselte, mely a
téli hadjáratban kiszolgált. Itt azt mondá Serenának:
– Add elő új egyenruhámat.
Mikor alezredesnek kinevezték, akkor készíttette e díszöltönyt, széles
arany paszománynyal gallérján, kézhajtókáin.
Most vette azt fel először. Olyan délczeg volt benne! Szép sötét szakáll
köríté arczát. Felkondorult bajusza emelé daliás tekintetét.
– Tűzd ide fel az érdemrendet.
Serena maga mindig csinos volt. Viselete egyszerű, de tiszta. Nőknél a
tisztaság olyan, mint az éltető lég: nem tudnak a nélkül lélekzetet
venni. A szenny a nőiség rovására megy.
– Nyújtsd karodat, monda Incze: látogatóba megyünk.
– Oda? kérdé Serena.
– Igen. A kolostorba. Helyesled-e ezt?
Serena megölelte e szóért férjét.
– Lelkem legforróbb óhajtását találtad ki ismét. Ez a teher nyomta
lelkemet örökké. Köszönöm, hogy megszabadítsz tőle.
S megindultak karöltve a kolostor felé.
Vártak rájuk.
Nehéz szivdobogással közelítettek a kapu felé.
Ott a nyitott csarnok alatt álltak a kolostor atyái: középett az agg
apátúr.
Incze fölemelte kardját, hogy ne csörömpöljön a kövezeten.
Az ősz apát hajadonfővel volt, még kis bársonysipkája sem takarta fejét.
Eléjük lépett.
És azután két kezét Incze felé nyújtva, rebegé meghatottan:
– Üdvöz légy, fiam!
S aztán Serenának nyujtá kezét, de szótlanul. Ennek nem tudott nevet
adni.
Serena lehajolt a hozzá nyujtott kézhez s tiszteletteljesen megcsókolta
azt.
Ekkor aztán kitalálta a nevét.
– Üdvöz légy, leányom.
Nőnek, feleségnek, asszonynak nem nevezhette őt; leányomnak igen. Amazt
tagadja VII. Gergely bullája, emezt diktálja a szeretet vallása.
A szemrehányásnak egy sugara sem volt szelíd tekintetében.
– Legyetek e ház vendégei, kedveseim, monda nekik s felvezette őket a
márvány lépcsőkön a számukra elkészített szobákba.
Külön ajtaja volt mindkét szobának a folyosóra s egymásba nem nyiltak
azok.
A guardian elhozatta a fogadóból uti podgyászukat, külön a férjét, külön
a nőét. S aztán magukra hagyták őket.
Nem volt sok beszéd köztük. Mindenki magában iparkodott kitalálni a vele
találkozók gondolatait s magában felelni meg azokra.
Mind a két szobának az ablakai arra az udvarra néznek, melyből ama négy
óriási fenyő nőtt túl a kolostor tetőzetén. Mennyi háborgó eszméje volt
Inczének e czembrák sötét lombjai közé eltemetve! A nő előtt mind ez
elrejtett eszmék felelevenültek, olvasott belőlük.
Nem volt e helyen sok beszéd; a talányfejtő ész magyarázta a
hieroglyphokat.
Az atyák észrevették az ismeretes ezüst feszületet Serena nyakán, melyet
az előtt Incze viselt. E helyet cserélt ereklye hieroglyphjében egy
egész élettörténet volt megirva.
A hosszú mély vágás a férj homlokán; az érdemrend mellén; a főtiszti
aranyhajtókák mind megannyi hosszú regéket mondtak el a tegnap és a ma
között történt eseményekből.
A mit nem értett még valaki, azt megmagyarázta a nő tekintete. E bánat
saját boldogsága fölött; e szemérem a hű ragaszkodásban; e bizalma a
félelemtől üldözöttnek összefüggővé tette a nagy rejtélyt.
Fél óra múlva látogatást tettek együtt az apáturnál, ki akkor a
perjellel és a guardiánnal együtt felhívta Serenát, hogy tekintse meg a
kolostor helyiségeit.
Legelőször elvezették őt a kertbe. Megmutatták neki a hosszú sétányt,
hol Incze annyiszor tanulva sétált, kis külön kertjét és benne a
szegfűveket, a miket Incze ápolt egykor. Most is nyílnak. Serena
remegett azokból egyet is leszakasztani. Nem az övéi többé!
Azután elvitték a tanterembe. Itt áll a kathedra, melyről «hajdan»
Innocentius szónokolt. A kézikönyv most is ott van rajta, ugyan arra a
lapra nyitva, a hol ő utolsó lelkesítő előadását félbeszakítá: a mohácsi
vésznél. Erről a lépcsőről szállt le, hogy oda törjön fel, a hol most
áll.
Azután felnyitották előtte azt a szobát, melyben Innocentius lakott
egykor.
Incze saját szivének hevűléséből érzé, miket kell most átgondolnia a
nőnek, ki karján csüggve lép be e szobába?
– Itt az iróasztal, melyen nagy művét befejezetlen töredékül hagyta. A
pók beszőtte a tintatartót. Itt függ a fogason fehér öltönye, a fekete
scapuláréval. A sár, mely fehér szegélyeit lepi, nem tisztátalanság
nyoma; hanem emlék egy zivataros éjben egy haldoklóhoz tett utazásra.
Itt vannak az apró faragványok, a mikkel üres óráiban bibelődött. Itt
fűvészkönyve, rajzalbuma amott. És ott ama fülkében áll imazsámolya.
Rajta az imakönyv. A felnyitott lapon egy száraz balzamita levél. S itt
a függönytől takartan ime a Boldogasszony képe, kihez naponkint
imádkozott. A függönyt félrehúzták róla.
Itt Serena nem birt tovább érzelmeinek súlya alatt állva maradni. Le
kellett roskadnia térdre azon imazsámolyra, és összekulcsolt kezeit ama
könyvre terjesztve, homlokát lehajtani rá és zokogni hosszan,
keservesen. És aztán mikor kisírta magát, könyört esengő könyes arczát
felemelé ama mosolygó képhez.
Nem lehetett-e megérteni, miről imádkozik?
– Bocsáss meg nekem, hogy felszentelt lovagodat, én, nyomorult halandó
lélek, elraboltam tőled!
Az apát szelíd mosolylyal tekinte hol a képre, hol a térdeplőre.
E mosolynak ez volt az értelme:
– Mennyire hasonlít hozzá! Maradjon az örökké!
Incze küzdött magával. Büszkesége öntudata fennállva tartá; de utóbb
lelke egészen elveszett e nő könyes tekintetében. Elfeledé, hogy katona;
elfeledé, hogy mi történt a bányavárosi leégett házban? Térde meghajolt
s ő is odarogyott neje mellé s megcsókolá azt az otthagyott imakönyvet.
Mennyi szó volt ebben a csókban!
S mikor ott térdepeltek egymás mellett, az ősz apát fejeikre tevé kezeit
szótlanul.
De e szótlanságban e mély értelem volt:
– Én titeket feloldalak… Téged, fiam, esküd nem köt hozzám többé; de
áldásom kötni fog hozzád örökké.
– Amen, rebegék az atyák, a midőn a térdeplők fölkeltek az
imazsámolyról.
Serena elpirult arczát összekulcsolt kezei mögé rejtve fordult férje
felé.
E néma tekintet ezt mondá:
– És mindezt én értem hagytad el! Egy mennyországot cseréltél el egy
asszonyért!
És a férj megérté e néma gondolatot, mert keblére ölelte a nőt, ott a
kegyes atyák és a boldogságos szent szűz szine előtt, s arczát nemes
hévtől ragyogóan emelte ég felé. S e tekintetben ez a felelet volt:
– Isten hallja meg gondolatomat: én nyertem vele!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak egy napot tölthetett Serena a kolostorban.
Ez az egy nap is elég volt neki, hogy át birja érzeni az áldozat
nagyságát, melyet Incze szerelmének hozott; hogy megértse a küzdelmet,
melyen át odáig vergődött, a hol szerelmét meg kellett vallania.
A kolostor atyái még most is úgy szerették Inczét, mint mikor még az ő
fiuk volt. A hitből kitérés, a fogadalom megtörése nem birta elfojtani
szivükben a hajdani kegyeletet. A hős név, mit magának kivívott,
sérthetlenné avatta őt.
Szerették. Elnézték tettét. Megbocsátottak neki.
Minden szó, minden tekintet ezt árulá el.
De Serena többet kivánt még. Neki nem volt elég a szeretet, bocsánat,
elnézés. Ő igazolni akarta férjét! Fölmentést kivánt számára.
Másnap reggel, mikor a vének ismét összejöttek vendégeikkel, Serena így
szólt az apáthoz és a vénekhez:
– Atyáim! kik menedéket adtatok férjemnek egykor: adjatok azt nekem
most. Hadd hagyjam itt lelkem terheit nálatok. Meg akarom gyónni
bűnömet, mely szentségtörővé tett és rablójává a szent helyeknek.
Halljátok meg azt mindannyian és oldjatok fel, vagy itéljetek el engem.
Csupán engem, mert a bűn az enyém. Ő csupán áldozat.
És akkor elmondta a vének előtt a történteket, szerényen, igazán, nem
szépítve, nem nagyítva semmit. Incze legelső megjelenését a protestáns
paplakban; a másodszorit haldokló anyja ágyánál; a találkozást a
manswörthi harczban, a hosszú táborút küzdelmeit, keserveit, czéljait,
egész addig a réméjszakáig, melyet a bizonyos halállal fejük fölött
végig éltek a kárpáti romlakban, midőn a pap, ki őket összeesketé, egy
percz múlva a tűzoszlopban ment föl az Úr elé, számot adni azért, a mit
tett az ő nevében. És aztán a csodaszerű megmenekülést. A föld keblén
keresztül; a síron keresztül egy új életre. Ők azt hitték, hogy útjok az
égbe vezet, s csak a föld másik oldalára vezetett az.
A vének meghatottan álltak a nő előtt, kit az ihlet és a szavak igazsága
papnői magaslatra emelt.
– Isten akarta ezt így… rebegék egymás után.
A nő fel volt oldva.
A férfinak: ah annak számára nincs feloldás. A ki merész kézzel
választotta magának az életet, majd megkapja az életnek a viharait is.
Neki át kell menni a vészek tisztító tűzén. S ha volt ereje az örömök
legfenségesebbjeit a sors kezéből kicsikarni: kell erejének lenni majd a
nagy csapások elviselésére is. Férfi számára nincs indulgentia, nincs
absolutio. Az ő bírája a balsors.
Az út tovább vezetett a Bakony mélyébe; az előhaladott csapat mindenütt
csak hűlt helyét találta már az ellenfélnek. Úgy látszott, hogy az
egyszerre elhagyta a ránézve veszedelmes tért, az erdőt, hol a támadó
minden rejteket, hegyszakadékot, mély utat ismer, míg a védő egy nagy
tömkelegben találja magát ugyanott.
Incze századosaira bízta a csapatok vezényletét, kijelölve a helyet, a
hol ismét csatlakozni fognak. Egy lövész csapat feladata volt a dudai
hegyszorost felhajtani. Ezt maga vezette.
A hegyháton keresztül még mindig csak gyalog lehetett járni.
Még nem tölt le egy év, hogy Incze és Serena együtt jöttek végig ezen az
úton. Akkor a kétségbeesés sötétségével lelkükben. Most mint boldog pár
térnek vissza rajta. Milyen hosszú volt akkor ez az út! milyen rövid
most!
Minden útba eső emlék megszólítja őket.
– Emlékszel-e még e mohos kőre? itt leültünk pihenni. Mit mondtál akkor?
– Emlékszel-e erre a forrásra itt az odvas kő alatt? Ittunk belőle s azt
találtuk, hogy keserű; pedig hiszen édes.
– Emlékszel-e erre a pagonyra, a hol annyi fűzéres piros bogyó volt
akkor? Azt mondtad, hogy meg ne kóstoljam, mert mérges. Nézd: pedig a
gyöngyvirág magja volt az; most tele van gyöngyvirággal a haraszt.
És aztán odafutott a nő s teleszedte az ölét azokkal az ártatlan
méz-illatú fehér virágokkal, a mik oly méreggyümölcscsé válnak őszre.
Úgy illett azokból egy bokréta a honvéd kalpag rózsája mellé!
Majd eljutottak ahhoz a meredek sziklafalhoz, a hol a kisértő árny
beszélt Inczével.
Ott megálltak a meredek szélén s nem is kérdezték egymástól:
«emlékszel-e még?» A nő átkarolta férjét és félve látszott őt
visszatartani, hogy le ne szédüljön a mélybe.
Ah, akkor az a gondolatjuk volt, hogy együtt abba az örvénybe
leugorjanak, s mint megijedtek egymás szemeitől, midőn mindketten ugyan
azt a gondolatot olvasták ki azokból. Mint borulnak egymás keblére most!
Mint keresik egymást szemeikkel, ajkaikkal!
– Siessünk. Anyám vár!
A mint a lövész csapat trombitaharsogása aláhangzott a sziklaútról,
egész Duda lakossága kiszaladt messze eléjük. Ifja, véne, asszonya,
férfia ujjongott, tombolt örömében.
Inczének üdvözlő beszédet is kellett meghallgatni, a mit biró uram
tartott hozzá, a minek az volt az érdemleges tartama, hogy lesz minden,
csak tessék beszállásolni magukat a vitéz uraknak.