Gödöllőn a vésztörvényszék elnöke egyike volt a pesti leghiresebb
ügyvédeknek. Egyike azoknak a classicus jellemeknek, a minők oly ritkán
teremnek; a kiről köztudomásu volt, hogy ügyvéd korában soha
igazságtalan ügyet el nem vállalt semmi jutalomért.
Az elnök jól ismerte Walter Leot s a mint azt Áldorfai Incze eléje
vezette, a legnyájasabban fogadá s a vádlottból panaszos fél lett: a
vádló meg sem jelent. Hanem azt a napot ott kellett tölteni egészen. A
vége a tárgyalásnak az volt, hogy a vésztörvényszék Walter Leot egészen
ártatlannak nyilvánítá; ellenben Áldorfainak kötelességévé tette, hogy
azokat, a kik őt letartóztatták, fogja el, s most azok álljanak a
vésztörvényszék elé az erőszakoskodás miatt.
Hol vannak azok már azóta! Bizony nem is vártak ám Áldorfai
visszatérésére; hanem elővették azt a hadászati remeklésüket: hogyan
lehet két ellenség közül úgy eltünni, hogy egyik se találjon rájuk?
Mikor Walter Leo Gödöllőn megkapta a szabad átutazásra szóló menlevelet
s azután brahma-záras nagy tárczáját felnyitá, hogy e becses okmányt a
többiek közé tegye, így szólt Inczéhez:
– Nézze, uram: itt van összes vagyonom. Papirban. De mind olyan
papirokban, a miknek értéke soha kétség alá nem jövend, sőt biztosan
növekedni fog. Rothschild-sorsjegyek, északi vaspálya-részvények, azután
londoni váltók, a mik rögtön érczpénzzé tehetők. Az életemmel nem sokat
törődtem; mert azt, ha elvész is, más nem találja meg. De az keserített
nagyon, hogy ezt az egész vagyont, melyet észszel és jó szerencse
kedvezésével szereztem: egy dühös gyülevész csak úgy malapropos elvegye
tőlem s megosztozzék rajta. Ön nekem nemcsak életemet mentette meg;
hanem vagyonomat is. Engedje kibeszélnem magamat. Ön azt akarja mondani,
hogy csak kötelességét teljesítette. Igaz. Hanem én is kötelességemet
teljesítem. Abban a nagy halálos szorongattatásban én azt a fogadást
tettem, hogy ha valaki most engemet valahogy megszabadít: azzal én
megmentett vagyonomat megosztom; fele az enyim, fele az övé. Ime kétfelé
van nyitva a tárczám, válaszszon ön: melyik fele tetszik. Ez rám nézve
becsületbeli adósság, mert fogadás. Válaszszon ön.
Áldorfai tréfával hitte elüthetni a kényes ajánlatot.
– Lássa ön, uram, itt két ellentétes fogadás áll egymással szemben. Én
szerzetes voltam s akkor én is fogadást tettem, hogy szegény maradok; s
ezt az egy fogadalmat megtartom.
– Uram. Az én ajánlatom nem tréfa. E tárczában itt félmillió forint van.
Most már elszörnyedt Áldorfai Incze.
– Hogyan? félmillió! S ön azt akarja, hogy én egy negyedrész milliót
fogadjak el jutalmul azért, hogy egy ártatlan embert nem hagytam
megöletni, kiraboltatni? Hisz akkor magam volnék a rabló, Isten és
önmagam előtt!
– Nem, uram. Én visszaszerzem a megfelezett részt a mai mozgalmas
világban s azt is önnek a segélyével szerzem vissza. Engem ne szánjon.
Az pedig legnagyobb örömem lesz, ha azt tudhatom, hogy ön általam gazdag
emberré lett. Önnek azt el kell fogadni. Én gyönyörűségemet találom
benne, hogy odaadjam. Nekem ez becsületbeli tartozásom, a mit
teljesítenem kell. Ez egy csomó talált pénz, mely már el volt veszve, s
melyet együtt találtunk meg. Ön hasznot tehet vele az ügynek, a hazának,
melyet szolgál. Négyféle jogczime van önnek arra, hogy az ajánlatot
elfogadja.
– S arra, hogy el ne fogadjam, csak egy; de az lenyomja valamennyit.
– S mi az?
– Az önérzet az uram! Most büszke lélekkel harczolok azért, a mi
zászlómra fel van irva; mert nem jutalmaz meg érte senki, én áldozok
érte mindent: véremet, családomat, jövendő sorsomat. E büszke öntudat az
én védelmem az előtt a soha nem alvó biró előtt, a kit szivemben hordok,
s a ki nem szünik meg fölöttem itélni. Én elhagytam a lelkészi pályát
azért, hogy a katonait válaszszam. Ha végzem azt szegényül, talán bénán
is: fel vagyok mentve; ha végzem gazdagon: el vagyok itélve. Az én
lelkem önérzete az én millióm. Azt én az önével fel nem cserélem. Én
ismerem az ördögöt: eleget harczoltam vele. Ismerem magamat is. Ember
vagyok. Ha én ma elfogadok egy negyed milliót azért, mert egy ilyen
közönséges kötelességet teljesítettem, holnap már éhezni fogok
félmillióra, bármi áron! és holnapután egy egész millióért el fogom
árulni a hazámat.
– Ön rettentően védelmezi magát. Ördögnek nevez engem s azt mondja:
«apage Satanas!» Nem hiszem, hogy valaha egy másik ilyen embert találjak
a földön. Jól van. Tehát ön nem fogadja el s én adósa maradok önnek a
visszautasított összeggel. Talán még egyszer liquidálunk együtt. Most
még csak medio van; majd eljön az ultimo is. Addig bele lesz jegyezve a
tétel a «Haben» rovatba. Tehát egy kézszorítást. Azonban azt mégis
megteszi ön a kedvemért, hogy ez első emlékezetes találkozásunk
megörökítésére egy szerény emléket elfogad tőlem, mint baráti zálogot.
Walter Leo egy pompás solitairet vont le ujjáról, s azt Incze ujjára
akarta vonni.
Incze kivonta kezéből a magáét. Arcza lángolt.
– Nem fogadom el, uram. Hagyjon nekem békét.
– Még ezt is visszautasítja ön? Még ezért is megneheztel? Ezt nem értem.
– Sokat nem lehet én rajtam megérteni. Azonban én nem akarom, hogy ön
engem idiotának tartson. Lássa ön: nekem nőm van. Szegény leányként
vettem el; útközben, futás közt, ágyudörgésben esküdtünk meg; nyomorban
éltük át mézes heteinket, de birtuk egymást s félistenek voltunk. Ha én
majdan egyszer nőmmel összetalálkozom, hogyan állom ki csodálkozó
tekintetét, midőn egy ilyen pompás ékszert meglát kezemen? Mint nézzek
szemébe, melyből azt a kérdést olvasom: «hogyan szerezted ezt? mit adtál
érte?» Tűzze ön vissza gyémántját, uram. A gyémánt gazdag ember kezén
ékszer, a szegényén: czégér.
Walter Leo a fejét rázta bámultában.
– Van ilyen ember, mint ön, még több is itt, uram?
– Van. Debreczenben két miniszter lakik egy szobában, a kormányzó gyalog
jár, a hadügyminiszter krajczáros szivart szí; s a főhadvezér
egyenruhájának mind a két könyöke foltos.
– Akkor én kezdek önöktől félni!
– Csak kezd? Pedig még vissza kell önnek velem jönnie nagynénjéhez, hogy
megnyugtassa a derék asszonyt.
– Menjünk. Aztán nagyon kérem önt, hogy rémítgessen engem egész úton
ilyen beszédekkel. Én szeretnék egészen félni.
Egy óra alatt visszaértek a kastélyhoz. Mint előre képzelhető volt:
Gideon szabad csapatja már akkorra elszelelt onnan. Brandlerné az
erkélyről várta az érkezőket.
A mint a terembe léptek, a két rokon érzékenyen összeölelkezett. Azután
Brandlerné Inczének nyujtotta kezét, megköszönve hálakönyes szemekkel,
hogy öcscsét életben hozta vissza.
– Bizony kedves néném, azt, hogy most engem élve látsz, egyedül csak az
őrnagy úrnak köszönhetjük. De sohasem láttál te ilyen embert. Tudod mit
mondtam neki? Azt, hogy megosztom vele vagyonomat.
– Méltán, mert ő mentette meg számodra.
– S ő büszkén visszautasította. Aztán legalább ezt a gyűrűt akartam
baráti emlékül rátukmálni. Gondolod, hogy elfogadta? De majd ki dobott
vele együtt. Ez egy megjutalmazhatatlan ember.
Brandlerné jószivű ragaszkodással mosolygott.
– És én mégis meg fogom tudni őt jutalmazni. No, ne mondjon ön ellent.
Ne mondja, hogy mindent visszautasít. Tőlem? Egy nőtűl? Hogy valami
becses tárgyat nem? De épen azt. Nekem egy drágaságom van az ön számára.
Adja karját.
Brandlerné a tétovázva vonakodó őrnagy karjába öltve kezét, átvezette őt
saját szobáin keresztül legbelső termébe s mikor annak az ajtaját
kinyitá, azt sugá fülébe:
– Itt van az ön számára tartogatott klenodium!
A másik perczben Incze karjai közt tartá Serenát.
Óh minő igaz volt ez!
Ez a minden kincsnél nagyobb drágaság: ez a királyoknak megvehetetlen
gyémánt! Két karral átölelhető egész világ!
Nevettek és sirtak; – s aztán újra kezdték a nevetést.
Egyszerre intéztek egymáshoz annyi kérdést, hogy senki sem győzött volna
rá felelni.
– Milyen szép vagy! Úgy találták mind a ketten. (A távollét szépít!)
A nő vette észre hamarább, hogy itt még mások is vannak s hogy oly
hosszan örülni a viszontlátásnak nem illik.
Serena sietett Inczét felvilágosítani ittlétéről. Háziasszonya megtudta
Incze segédjétől, hogy annak neje Szolnokon van s hogy mennyire szeretik
s milyen régen nem látták egymást. Brandlerné nem kétkedett azon, hogy
öcscsét épen fogja visszahozni az őrnagy (hiszen nem vétett senkinek) s
ő az alatt befogatott, áthajtatott Szolnokra; felkereste Serenát s éjjel
utazva, meg is hozta őt, mire Incze Gödöllőről visszakerült.
– Hiába no! monda Leo; az asszonyok csak jobban kitalálják az ember
szivének nyitját. Én azt hittem, ez a mi barátunk csupa jég és vas, és
imhol ni, hogy elolvadt!
Incze olyan volt mint egy gyermek. Hogy senki meg ne botránkozzék a
csókon, sorba csókolta Brandlernét is.
– Ez mind agape? kérdé tréfásan Leo. (Az első keresztyének üdvözlő
csókja.)
– Igen! Az. Felelt jó kedvvel Incze, elértve, hogy hajdani szerzetes
voltára czéloznak.
– No ha az, akkor nekem is kell belőle jutni.
– Tessék.
Azzal megcsókolta Leot is.
– Ez nem minden, kötődék Leo. A hajdankorban, mikor egy akasztófára
ítélt embernek megkegyelmeztek, az apáczafejedelem-asszony meg szokta
azt csókolni, a megváltás jeléül. Engem is az akasztófa alul hoztak most
el.
– Isten neki! szólt nevetve Incze, s megengedte Serenának, hogy csókolja
meg a gonosztevő homlokát: hadd javítsa meg az életét.
– No, ez jó volt kezdetnek, monda Leo. De én még tovább akarok menni.
Önt nem sikerült elcsábítanom: már most el fogom csábítani a nejét.
Serena tudta, hogy ez valami tréfa; de azért mégis szorosabban húzódott
férjéhez s felnézett rá. Megnyugtatta, hogy az nevet e szóra.
– Csak simuljon kegyed mentül erősebben hozzá, annál több esélyem van az
elszöktetésre, mert én férjével együtt akarom elszöktetni.
Ezen aztán hangosan kaczagott mind a kettő.
Leo vállát rángatta.
– No nézd, szól Brandlernéhez. Még kinevetik az embert. Nem akarják
elhinni, hogy én komolyan beszélek. Engedje uram, hogy ő nagysága rám
figyeljen.
– Serena, kérlek, figyelj a mi barátunkra. Ő igen nevezetes dolgokat fog
neked mondani.
Serena Incze vállára támaszkodott egy kezével, másikkal annak jobbját
szorítá.
Leo Brandlernéhez fordult, mielőtt hozzá kezdett volna, s azt mondá:
– Milyen szép pár! Milyen kár érte!
– Igenis. Azután ismétlé szavait Serenához. Kár ilyen két embernek ilyen
világban elveszni, mint a mostani. Én most csupa prózai száraz dolgokat
fogok önöknek mondani. Mikor én az ön férjének ezelőtt pár órával azt az
ajánlatot tettem, hogy oszsza meg velem vagyonomat, nagy ügyetlenséget
követtem el. Majd elmondom, hogy miből állt ez a balfogás. Pedig már
akkor ismertem az ő jellemét; mert a vésztörvényszék elnöke sokat
beszélt nekem felőle. Elmondta ön férjének multját, személyes
vitézségét, önfeláldozó készségét, önzetlen, nyilt, igazságszerető
jellemét. Ezek mind olyan tulajdonok, a mikkel az ember ellenségeivé
teszi a pályatársait. Áldorfai Inczét a katonáin kivül, kiket vezényel,
senki sem szereti. Ő nem segít szidni a fővezér hiveinek a kormányzót, s
a kormányzó hiveinek a fővezért. Inkább mind a kettőt védi mind a kettő
ellen. Ez hálátlan feladat. Mikor két nagy ember összetűz, vagy az
egyiknek, vagy a másiknak a pártján kell állani; mert a ki középen akar
maradni, azt skartba teszik. Áldorfai Inczének rég ezredessé kellett
volna már lenni; de mindannyiszor átugrották. Ő nem fraternizál a
nagyhangú emberekkel, nem hizeleg a kormánybiztosoknak, nem pajtáskodik
az újságirókkal. Egy ilyen tette, mint a mostani volt, elég lesz arra,
hogy valamennyi hirlapban kikürtöljék, mint hazaárulót, az ellenséggel
czimborálót. S el fogja hinni mindenki. Be fogják őt tenni valami
városba térparancsnoknak s ott megáporodhatik, vagy elküldik egy futó
hadoszlop élén az ország valamely zugába s leszorítják tisztességes szín
alatt a dicsőség mezejéről.
– Ezt mind tudom, szólt közbe Incze.
– Hanem ez hát csak a legközelebbi jelen. De mi lesz ennek a hadjáratnak
a vége? Most önöknek kedvez a hadi szerencse. Lehet, hogy az önök
kormányférfiai megragadják az alkalmat, hogy egy előnyös békét kössenek.
Ha így lesz, ennek első következménye, hogy a hadseregnek kilencz
tizedrészét haza bocsátják. A tisztikarból csak azokat tartják meg, a
kik a keretek felállítására és begyakorlására szükségesek. Itt Áldorfai
Incze épen nem jövend számba a szakértő, sokáig szolgált tisztek
mellett. S akkor hova megy? – Vagy pedig folytatni fogják a háborut a
végletekig. Az iránt nem lehet önnek semmi kétsége, hogy ebbe már most
más európai nagyhatalmak is bele fognak szólani s önök egy óriási túlerő
ellen veszik fel a harczot. Nem beszélek arról, hogy ilyen végnélküli
harczban elvégre is az ön kedvese a csatatéren vérezhet el. Ez dicsőség,
ez gyönyör. De hátha nem? Az önök ügye vagy győz, vagy veszt. Győzni
csak úgy lehet a szövetkező európai absolutismus hatalma ellen, ha
viszont szövetkezik Európa minden romboló elemével. S ha győzni fog
azoknak a segélyével, felkavarva minden lángot, mérget és szenvedélyt,
ki fog akkor hatalomra kerülni? Ezek a tegnapi látogatók! Ezek
megmaradnak, nem vesznek el. Ezeké lesz a convent, a napi sajtó, az
assignaták özöne, a guillotin, önöké pedig, kik vitézek voltak és
hazafiak: – a szegény bűnösök szekere, mely a grèvepiaczra visz. – És
hátha elbuknak? hátha ellenfeleik lábai alá kerülnek?! Minő sors, minő
végzet vár egy ilyen messze kifénylő alakra, minő az ön kedvese?
Legkedvezőbb esetben egy nehéz börtönben eltöltött fiatalság. Gondoljon
ön rá, hogy a bucsúcsók még egy szöghajú ifju arczát éri s a
viszontlátás csókja egy megőszült vázalakét. És közbe a nyomor és
üldöztetés gyászéveinek sora. És azoknak a végén egy elrontott jövendő,
egy semmivé lett pálya. Gondoljon ön a féltés kínjaira, a kétségbeesés
örökkétartó álmaira, miket egy élve eltemetett férjnek végig kell
szenvednie, ki szép ifju nejét ide fenn hagyta, a rossz önző világban,
inségnek, csábnak martalékul. Gondoljon ön erre, szép asszony!
Már nem volt mosoly az arczokon.
– És most hallgassa meg ön azt, a mit én csábításnak neveztem. Nincs
elszökésről szó. Hanem a mely perczben önnek kedvesét félre akarják
tenni az útból, pedig akarják, dicső pályafutását átterelni valami
zátonyra, – katonák értenek ehhez – nagyon, ön azt mondja férjének: nem
engedsz magaddal játszani, megköszönöd nekik a szolgálatot, s ha
útjokban vagy, félreállsz előlük s visszavonulsz, a hogy ezt önérzettel
biró katonák mindenütt és minden időben szokták tenni. És akkor itt
hagyok önnek egy betöltetlen útlevelet, láttamozva a franczia követség
által. Ezt töltse ki ön, s vigye ki férjét magával Párisba. A többi
aztán az én gondom lesz. Most már nem háladatosságból beszélek.
Önérdekemből szólok. Nekem Párisban üzleti házam van, mely most igen jó
üzleteket csinálhatna, ha volna olyan emberem, a kiben teljesen
megnyughatom. Ezt nehéz találni. Vagyonos üzlettárs nem szövetkezik
velem, mert az most a saját kezére is könnyen dolgozhatik, s nincs oka
velem megosztani a nyereményt, mit esze és szerencséje ad neki. Szegény
embert pedig a sok pénz konfundálja. A ki a becsületesség mintaképe
volt, a míg kevés pénz volt rábizva, a mint egyszerre nagy összegek
kerülnek a kezére, elszédül, elbukik; gonosztevő lesz. A sok pénz méreg
annak, a ki azt meg nem szokta. Ritkaság, mint a gyémánt, az ilyen
ember, mint az ön kedvese. Ez először is visszautasít egy olyan nagy
tömeg pénzt, a mi egyszerre úrrá tehetné s a mit kinálva tuszkolnak rá.
Nem tartja azt megérdemeltnek. Másodszor visszadob egy gyémántot, s azt
mondja: «Mit szólna feleségem, ha azt meglátná rajtam?» És harmadszor,
mikor ezt a feleséget a véletlen karjai közé hozá: a világ urának
képzeli magát. Ilyen embert keresek én régóta, meg egy ilyen asszonyt
hozzá. Ez nem fog az én pénzemnek csatornát nyitni a Mabilleba. Erre
rábizhatom a párisi házam igazgatását. Egyszerű feladat az. Nem kell
hozzá egyéb, mint becsületesség és pontosság. A vállalkozás az én
feladatom, az ügyvezetés az alárendelt hivatalnokoké. Üzlettársam semmi
más, mint egy ember, a kire üzleti titkaimat és pénztáram kulcsait
rábizhatom. S ezért van negyvenezer frank évi fizetése és tíz százalék a
tiszta nyereségből. Elvégeztem. – Mit szól ön ezekre uram?
– Feleségemhez beszélt ön. Feleljen reá ő.
Serena hosszasan szemébe nézett Inczének, mintha engedelmet akarna tőle
kérni, hogy az ő gondolatait elmondhassa. Mert hisz ők együtt szoktak
gondolkozni, s ha tartományok feküsznek is kettőjök között, lelkeik
mindig együtt járnak.
Azután hozzáfogott a nehéz felelethez.
– A csáb erős, a kisértés nehéz, elismerem. Semmit azokból, a miket ön
elmondott, megczáfolni nem tudok. Minden úgy van és úgy lehet meg, a
hogy ön mondá. És mi mégis maradunk azok, a kik vagyunk. Hivei egy
úrnak, ki nem jutalmaz, hivei a sirig, a börtönig, a kétségbeesésig. Ez
az úr: a mi zászlónk. Ez a zászló adott bennünket egymásnak. Ez üldöző
harcz, e vérrel hintett föld, e jajkiáltással teljes éj kötött bennünket
össze. E nélkül soha egymásé nem lehettünk volna. És nincs az a
bűnbocsátó hatalom a földön, mely fölmentsen bennünket, a miért szeretni
mertük egymást; egyedül e zászló árnyékában lett az erénynyé,
kötelességgé, a mi minden más helyzetben bűn volna és szentségtörés. Ez
a kard férjem oldalán, mikor a hazát védelmezi ellenség ellen – védi a
mi mennyországunkat is a poklok és az irigy emberek ellen. E kard nélkül
férjem nem más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent
hivatalától, oltárától: egy földi teremtés szerelme miatt. Az ő
babérkoszoruja az én menyasszonyi myrtuskoszorummal van egybefonva; ha
elhull az egyik, elhull a másik. Minden, a mi nekem drága: férjem
szerelme, női becsületem, anyám végszavainak titka, Isten bűnbocsánata,
itt van e tépett zászló árnyékában s azért mi ketten e véres mezőt, e
folytonos vihart, e halálkereső életet el nem hagyhatjuk, míg csak egy
dob pörög, míg csak egy fegyver dördül. És mivel mindazon rémségek
igazak és bekövetkezendők, a miket ön, uram, jó barátom, elmondott; ez
nem arra fog engem indítani, hogy férjemet elvigyem e rossz helyéről,
hanem arra, hogy én is odamenjek ezentul, és soha egy órára se távozzam
el tőle, míg a veszély tart. A nők leleményesek. Hátha a legnagyobb
bajban én tudom őt megszabadítani? S ha nem tudom, együtt veszhetek el
vele – s ez is öröm lesz. – Hová vezet e harcz? Istenség titka az! De mi
lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem, ha
odamegyek? A közvitéz, mikor a mocsár partján száraz kenyerét eszi
estebédre, s azt a vizet iszsza hozzá, melyben sebét kimosta elébb, nem
kérdezi: «mi lesz belőlem, ha bénán kerülök haza koldusnak, leégett
falumba?» hanem a mint meghallja a riadót, elfeledi kapott sebét,
fegyverét ragadja s megy zászlója után; – hát a vezérek, kiknek nevét a
dicsőség koszoruzta meg, azok kérdezzék: «mi lesz mi belőlünk, ha
eltalálunk bukni?» Mi lesz mi belőlünk? Vértanuk lesznek belőlünk! Nem
tudtátok-e ezt, mikor a legelső trombitaszóra felkötöttétek a kardot?
Ezzel a kulcscsal csak az előrenyíló ajtót lehet kinyitni, a hátatok
mögött becsukottakat soha többé. Ha féltek elveszni, merjetek győzni! Én
nő vagyok és hitvestárs. Én inkább akarom férjemet megsiratni, mint
miatta pirulni. Inkább akarom, hogy üldözzenek, mint hogy kikerüljenek.
– És én hiszek zászlónk győzelmében. Ez a hitem egyenrangú a feltámadás,
az üdvözülés, az örök élet hitével. – De készen vagyok az elveszésre is,
annak minden rémalakjában. Jöhet ránk a szájhősök rémuralma, azokat
megvetem s ha bohóczkodásuk hatalma a vérben fog is gázolni, nem félek
tőlük. Vihetnek a nyaktilóhoz. Én is tudom odáig a «Szózatot» énekelni,
mint a gironde asszonyai a marseillaiset. S ha hosszú élve-eltemetés vár
arra, a kit szeretek: viselni fogom érte a gyászruhát addig, míg
sirjából visszatér. – Azon családhoz tartozom, melynek asszonyai egy
egész életen át tudtak szenvedni azokért, a kiket szerettek – és
boldogok voltak.
Áldorfai Incze nem tudott szólni a könyektől, magához karolta kedvesét.
Szive beszélt annak ajkairól. Mind, mind azt mondta el, a mit ő
kigondolt.
– Leteszek róla, hogy önöket megtérítsem. Hisz itt a nő az elsőrendű
vétkes! – Javíthatlanok. – Egy nő, a kinek semmi kivánsága nincs.
– Oh van, oh van! rebegé Serena, s ismét csak férjére nézett. Szemei
elárulák, hogy igen nagy az, a mit óhajt. Tőled kell azt kérnem; de te
egyedül azt meg nem adhatod.
– Szóljon, mi lehet az? sürgeté a bankár. Azt hitte, hogy mégis olyas
valami lesz az, a mit ő is segíthet elérni.
– Mi lehet az? kérdé bámulva Incze. A mit úgy óhajtasz, s a mit én
megigérhetek, de meg nem adhatok.
– Azt a kis falut szeretném újra látni, a hol anyám sirja van. Oda
szeretnék hozzá menni te veled. Elmondani neki: itt vagyunk, egymásé
lettünk. Isten megengedte, Isten parancsolta nekünk, hogy egymást
szeressük. Nyugodjál már most békével és légy üdvözülve.
– Oh, én szerelmem, elviszlek oda! sietett kedvesét biztosítani Incze, s
kezeit csókolá örömében. – S ne hidd, hogy igérek valamit, a mit meg nem
adhatok. Az imént hallád, hogy egy futó hadoszlopot akarnak rám bízni,
azért is, hogy a hír mezejéről eltávolítsanak. Én tudtam ezt, s eddig
elutasítám magamtól e megbizást. E hadoszlop feladata lesz a Bakonyt az
ellenféltől kitisztítani. Most már elfogadom e feladatot, mely engem a
dicsőség útjától megfoszt, de téged anyád hamvaihoz elvezet.
Most aztán üdvözült volt a nő.
– … Hagyjuk őket magukra, szólt Brandlerné.
– … Milyen koldus vagyok én ez emberekhez képest! monda Walter Leo.