Walter Leo meg sem mozdult a helyéről.
Brandlerné tétovázva nézett Gideonra, hogy tréfa-e ez, vagy a bor
hatása?
– Asszonyom! szólt Gideon az úrnőhöz. Vitesse el az asztalról az
edényeket. Itt most törvényszéket fogunk tartani.
(Hohó! Még én nem kaptam chartreuset! kiáltá a cidevant súgókönyvházaló
az asztal végéről, megijedve, hogy már elhordják a palaczkokat.)
– Miféle törvényszéket? Kérdé Brandlerné.
– Vésztörvényszéket, asszonyom! felelt Gideon. A parlament elfogadá a
martiális törvényeket s azoknak kihirdetése óta minden csapatvezérnek
joga és kötelessége, a hol a haza ellenségeit feltalálhatja, azokat
elfogni, elítélni, megsemmisíteni, vagyonukat elkobozni.
– De hát hol a hazának itt olyan ellensége?
– Azon ember ott! szólt Gideon Leora mutatva, ki az alatt székét a két
hátulsó lábára döntve, kedélyesen hintázta magát s a fogait piszkálta.
Brandlerné összecsapta a kezeit.
– Az én öcsém, Leo?
– Igenis. Walter Leo bankár. Nem ön maga vallotta-e meg nekem, két tanu
jelenlétében, hogy Walter Leó bankár Pestről menekül Galicziába? Titkos
küldetéssel az osztrák hadvezértől. Nagy pénzösszeget szállít hazaáruló
czélokra magával.
– Én mondtam azt, uram? szólt elbámulva Brandlerné. Asszonyom, hallotta
ön ezt tőlem? Az úrnő azt hitte, hogy ha nőtársára hivatkozik, annál
mégis valami szeméremérzetre talál.
Az pedig kaczagva ugrott fel helyéről, s szökése közben még hozzáért
kezével Walter Leo hajfürteihez, mint Delila, mikor Sámson ellen behítta
a filiszteusokat. Egészen hasonlított ahhoz a bibliai árulónőhöz.
Ragyogtak a szemei, mikor áldozatára nézett s szemöldei biztató
integetéssel rándultak felfelé.
Walter Leo most már tudta, hányadán van?
Addig óvatos volt, a míg a veszélyt elkerülhetni hitte; most aztán,
mikor látta, hogy egészen benne van s nem szabadulhat belőle,
felülkerült nála a dacz és elszántság. Nevetett.
Érezte, hogy itt ez a legjobb védelem.
– Ne ijedj meg, néném. Nem látod, hogy ezek az urak itt csak egy tréfás
jelenetet akarnak eljátszani a te mulattatásodra, ebéd végeztével.
Valami improvisált szindarabot. Hoztak magukkal súgót, yongleurt,
escamoteurt, még kötéltánczosnőt is.
Az illetők, a kik találva érezték magukat a rájuk illő czímmel,
lesunyták a fejeiket; hanem a hölgy az övébe dugott késhez kapott s
kigyóvá tekerülő szemöldei, fehérével felfelé forduló két szeme,
szétnyilt ajkai között összecsikorgatott fogsorai kifejezték a névtelen
dühöt, mely e bántalomra támadt szivében.
Gideon nem akarta elengedni a rémjelenetből az ünnepélyes szinezetet.
– Álljatok fel, birák! szólt társaihoz az asztal mellett és esküdjetek!
– Jurate! Kaczagott közbe Walter Leo. Tehát papot is hoztak magukkal! Ön
kiesett szerepéből citoyen! Robespierre idejében nem imádkoztak és nem
esküdtek!
Gideon le volt főzve. A társai is kezdtek gyöngén vihogni.
– Ön, uram, folyvást azt hiszi, hogy ez tréfa? Ez komoly dolog. Ön
bűnös. S én birája vagyok. Ön szökni akart, s én utolértem.
– Én pedig nevetni fogok az ön szavain az utolsó pillanatig.
– Egy óra mulva függni fog ön.
– Sajnálom, hogy akkor már nem változtathatom meg a véleményemet.
– Adja ön elő iratait! Hol van tárczája?
– Azt meg épen nem fogom megmondani.
– Nekünk jogunk van motozni és kobozni.
– Ennek a jognak rablás a neve.
– Ön rablóknak nevezi az állam közegeit! Ez maga hazaárulás! Ok a
halálra!
Brandlerné kétségbeesetten ragadá meg Gideon kezeit.
– Uram: Az Isten szerelméért! Ne kövessen el gyilkosságot! Ha gyanuja
van önnek öcsém ellen, vitesse a főhadiszállásra, állíttassa rendes
törvényszék elé, ítéljék el ottan, hogy vétkes-e?
– Ah, persze, hogy ott megvesztegesse a bírákat! Ismerjük a
főhadiszállást. Az az árulók fészke. A zsarnokok czimborái mind. Majd
csak előbb meghozzuk és végrehajtjuk az ítéletet s aztán kérünk reá
utólagos jóváhagyást. Bírák, üljetek le! Danton, te vagy a jegyző. Tedd
fel a pontokat. Hivjátok fel a nyakkötő-mestert!
E rémítő szavaknál Brandlerné ki akart futni a szobából, hanem az a
vendégnő útját állta és karjaival átszorítá.
– Nem innen, asszonyom! Jelen kell önnek lenni az egész komédián. Ide
fogjuk függeszteni önnek az unokaöcscsét az erkély keresztvasára. Az
lesz a szép. Ijesztésül minden hazaárulónak. Ah, ah! ne féljen ön! nem
törik az a vas le alatta; megbir az egy embert.
S hogy próbáját adja állításának, kifutott a terem nyitott ajtaján át az
erkélyre, melynek két oszlopát egy hosszú keresztvas tartá egybe,
befuttatva virágzó folyondárral, s ott felszökve egy székre, két kezével
belekapaszkodott a keresztvasba s aztán kirugva a széket maga alól,
elkezdte magát a légben himbálni s lábával pajkosan kirúgott, hogy
kilátszott a piros harisnyakötője.
Brandlerné ájuldozva támolygott egy karszékig, míg a hintáló hölgy
dæmoni csintalansággal tekinte rá vissza és kaczagott.
Hanem a mint aztán egyszer a hintáló hölgy az út felé is fordítá
tekintetét, hirtelen ijedten ereszté el a keresztvasat s leszökkenve
térdre esett, s rémülettől kikelt arczczal sikolta a teremben levőkre.
– Jézus Mária szent József! Gideon, menekülj! itt vannak a vasasok!
Gideon eleinte valami rossz tréfát sejtett e fordulatban. (Ettől a
némbertől minden kitelik.) De a nyolcz társ annál komolyabban vette a
rémhírt s tolakodott az ajtó felé, egymás sarkára taposva. Egy percz
mulva egy sem vala ott. S másik perczben visszaordított az ajtóból
Danton (alias Ferbli Peti):
– Végünk van, Robespierre! A kertet is elfoglalta a kürazir! Kétszázan
vannak! Én futok!
Könnyű neki. Csak a veres tollat kell letépnie a kalapjáról s azzal azt
mondhatja: «én senki sem vagyok!» és szaladhat a bozótnak; de hová
legyen a vezér maga «a-hol-nem-zöld-ott-veres» egyenruhájával? Hisz őt
rögtön felismerik.
– Védjétek magatokat az utolsó emberig! ordítá Gideon, kirohanva a
folyosóra.
Hiszen védték is azok magukat az utolsó emberig, csakhogy nem kézzel,
hanem lábbal. Két percz alatt úgy eltünt valamennyi, mintha kazal,
kémény, pinczelyuk nyelte volna el. Gideon és társnéja egyedül maradtak
a kastélyban.
A vértesek sisaktarajai pedig ott csillogtak világosan a kert bokrai
között. A szabad csapat nem vette neszüket elébb, csak mikor már ott
voltak.
– El vagyok veszve! hebegé Gideon s sápadt lett, mint a viasz.
– Még nem: én megszabadítalak, suttogá fülébe Cæsarine s betuszkolta őt
abba a szobába, melybe szállásolva volt, és rázárta az ajtót. Maga aztán
visszasompolygott az étterembe, hol a háziasszonyt unokaöcscsével
egyedül hagyta.
Alázatos sunnyogással jött a nő. Megcsókolta a kezét Brandlernénak, s a
kéregető koldusok hangján kezdett el hozzá beszélni.
– Nagyságos asszonyom. Bocsásson meg nekünk az elkövetett tréfáért.
Hiszen, hogy csak tréfa volt, azt észrevehette mindjárt. Lám a nagyságos
úr kitalálta s csak nevetett rajta.
– Kegyetlen tréfa volt, nyögé a házi úrnő, még most is odavagyok bele.
– Én vagyok a hibás egyedül, szólt Cæsarine, letérdepelve Brandlerné
elé. Verjen meg, taposson reám. Bort ittam szokásom ellen. Ez az ördög
sugallta ezt az ötletet. Aztán (folytatá szemérmesen, szemtelen
suttogással) Leonak véltem tartozni e rossz tréfával; korábbi
fájdalmakért, a mik legyenek eltemetve! Én vagyok egyedül a bűnös!
S azzal elkezdte mind a két kezével verni a homlokát, s aztán fejét a
padlóhoz, mígnem Brandlerné kérte szépen, hogy ne tegye azt, inkább
megbocsát neki.
– Ön is megbocsát? esenge Cæsarine Leo lábaihoz csuszva térdein.
– Mindent megteszek, csak álljon fel és beszéljen okosan.
Cæsarine kezet csókolt neki.
– Szabadítsa ön meg férjemet!
– Asszonyom. Ön csalatkozik bennem. Nekem semmi legkisebb befolyásom
sincs a császári hadseregnél. Ezt az imént nem szorultságból mondtam, de
igaz. Legkisebb közöm sincs hozzájok.
– Oh tudom, oh nem vonom kétségbe. Csak tréfa volt az egész. Ön derék jó
hazafi. De nyujthat ön segédkezet férjem megszabadítására.
– Hogyan?
– Adja ön ide kölcsön a borotváját!
Leo önkénytelen elnevette magát e nem várt kérelmen.
– Ön pedig, asszonyom, legyen olyan kegyes, kölcsönözzön férjem számára
női ruhákat. Valami cselédöltönyt. Én átalakítom őt ismerhetlenné.
Fejére nagy díj van téve, s személyleirása közkézen forog. És önök mind
a ketten igérjék meg nekem, hogy nem fogják őt elárulni; ha üldözői ide
jönnek, eltagadják, hogy itt van! Önök olyan jó, kedves emberek! Önök
megbocsátják nekünk e rossz tréfát s jósággal fizetnek érte. Igen, igen,
azt fogják tenni. Ez a nemes lelkeknek a tulajdona, hogy a rosszért
mindig jóval fizetnek. Mi önök kezeibe teszszük le fejeinket s tudjuk,
hogy jó helyen lesznek azok ott.
Cæsarine jól ismerte az embereit. Leo szótlanul előkereste utitáskájából
borotválkozó eszközeit s átnyujtá azokat Cæsarinenak, mialatt Brandlerné
egy teljes öltöző ruhát szedett össze női gúnyákból.
Cæsarine kezet-lábat csókolt az ajándékokért s ment Gideont fölkeresni.
Brandlerné az alatt az izgalmas jelenetektől kimerülten dült le a
pamlagra, míg Leo szótlanul járt alá s fel a szobában.
Igen rövid idő mulva már készen volt a maszkerád. Cæsarine előjött a
mellékszobából, követve egy szemérmetes pesztonka által, kinek tarka
kendővel volt bekötve a feje, s ki olyan vékony hangon tudott beszélni,
hogy mikor Walter Leo legelőször meghallotta a hangját,
visszatarthatlanul kitört belőle a nevetés. Egy valóságos falusi
«debella» állt előtte.
– Tegyünk úgy, suttogá Cæsarine, mintha most ebédelnénk; ha jönnek, ne
kérdjék: ki lakomázott itt? – «Ő» fel fog szolgálni nekünk. Az ő neve
Böske, én pedig unokahúga vagyok «kedves asszonynénémnek», a nevem
«Eszter», úgy-e nem felejtik el kedves nénikém, kedves bácsikám?
A jó háziasszony, s az emberséges bankár még azt is megtették a
kedvéért, hogy újra leüljenek az asztalhoz, s egymásután felhordassák
maguknak a már egyszer kihordott ételmaradékokat; mialatt «Böske»
váltotta a tányérokat.
De a vértesek csak még sem jöttek fel a kastélyba.
Ez talány volt, melynek nem lehetett a nyitjára akadni.
Egyszer aztán egy ágyudörgés zavarta föl a csendet.
E hangra rögtön felugrott az asztal mellől Cæsarine s kifutott az
erkélyre, megnézni, hogy mi az?
Leo is utána ment.
A kastély erkélyéről egyfelől a gödöllői erdőre, másfelől a rákosi
rónára nyilt kilátás. E róna felől egy porfelleg látszott közelíteni a
kastély felé s a porfelleggel párhuzamos irányban látszott felállítva
két ágyu és egy röppentyűtelep egy emelkedettebb halmon. A röppentyűk
irányából kivehető volt, hogy azok ott valami ellenséget képviselnek.
Böske még mindig igen vékony hangon kérdezé Brandlernétől, hogy szabad-e
előle elvinni a tányért a késvillával együtt?
Egyszer a porfelleg megállt s a mint azt tovavitte a szél, kitünt alóla
egy csapat huszárság.
– Hahó! Guido! (most már nem «Böske».) Kiáltá át a terembe Cæsarine.
Huszárok vannak itt!
– Sokan? Kérdé most már szokott természetes férfihangján Böske-Guido.
– Háromszáz, két ágyuval és egy röppentyű-teleppel!
Böske erre a szóra földhöz csapta a kezébe vett tányérokat (azokból
cserép lett) s futott ki az erkélyre. Az erkély mellvédje keskeny volt
három ember számára, s a rajta kihajló Walter Leo úgy tapasztalá, hogy
az ál-Böske most már olyanformán fekszik az ő hátára, mintha meg akarná
akadályozni az ő eshetőleges menekülési kisérletét. Mindez még csak a
kiváncsiság örve alatt történt.
– Háromszáz huszár, kétszáz vasas ellen! Ez már fordít a dolgon!
Henczegett az álczázott guerilla-vezér. Mindjárt tiszta lesz itt a
csatatér!
Walter Leo úgy érzé, mintha valakinek a marka nagyon tapogatná az ő
nyakát.
A röppentyűk a kastély kertjébe kezdtek hullani, a hol a vértesek tömege
volt elrejtve.
Azok nem sokáig tűrték a kellemetlen interpellátiót; hangzott a
trombitaszó, elővonultak a kert mögül s ugyanakkor két ágyujok, mely a
szőlőben volt elrejtve, elkezdett dolgozni az ellenfél röppentyűtelepe
ellen s a negyedik lövésnél elhallgattatá azt.
Ekkor az ellencsapat, a huszárság, rohamra trombitált. A vértesek
szemközt vonultak rá. Meg lehetett őket számlálni, nem voltak többen,
mint száznyolczvanan. Ellenfelük csaknem kétszer olyan erős. Aztán
huszárok!
– Lesz itt most mindjárt nyulvadászat! dörmögé Gideon, szives házi
gazdáját odaszorítva az erkély oszlopához, – csak úgy barátságból.
A mint aztán a szemközt robogó két lovas csapat mintegy kétszáz
lépésnyire jutott egymáshoz: egyszerre megállt mind a kettő. A huszárok
előtt lovagló főtisztek távcsöveket látszottak elővenni; míg a vértes
csapat sorfalat képezve, leakasztá karabélyait a nyeregkápáról,
vezényszóra czélzott s egyszerre sortüzet adott.
Erre az egész huszárcsapat a mennyi volt, tömegestől megfordult: hátat
adott az ellenfélnek, s elvágtatott a térről; az ágyúkat is
felkapcsolták, elvontatták; a távozó porfelleg mutatta, hogy merre
tüntek el? A vértesek jó darabon üldözték őket.
Ez kegyetlen nagy csalódás volt. Háromszáz huszár száznyolczvan
vértestől elkergetve!
Böske hunyászkodottan visszatért a terembe s elkezdé a tört tányérok
cserepeit összeszedegetni, megint olyan vékony hangon könyörögve az
úrnőnek, hogy ne haragudjék az ügyetlenségeért: meg fogja téríteni a
kárt, a mit okozott; míg Cæsarine ismét csupa kézcsókoló atyafi lett
egyszerre nénikémnek, bácsikámnak.
Pedig ezuttal a vértes csapat már egészen hatalmába készült venni a
kastélyt; hangzott közeledő trombita szavuk; a vezér parancsa, mely a
sorba felállást vezényelte s azután sarkantyús lépések, kardcsörömpölés
a lépcsőkön, a folyosón végig.
– Fogadd te el őket! súgá Brandlerné öcscsének, nekem nagyon fáj a
fejem. Nem is volt csoda; de meg nem is volt ő nagy barátja annak az
érkező csapatnak.
Cæsarine a benyilóba tuszkolta át Böskét s összetett kézzel rimánkodék
Leonak, hogy ne árulja el titkát.
– A mit egyszer igértem: azt megtartom.
Cæsarine és Guido ott maradtak a félignyitott ajtón át hallgatózni.
A folyosóról hangzó lépések a teremajtóig jöttek. Egy tiszt lépett be az
ajtón. Szürke köpeny rajta, az is sáros, két könyöke foltos. Csákója
kezében. Nem lehet hirtelen megitélni, hogy miféle rangbeli tiszt?
Walter Leo eléje siet s üdvözli őt németül, mit a belépő hasonlóul
viszonoz.
Első kérdése az érkezőnek:
– Nincs itt az ellenfél csapatjából senki?
(A mellékszobából áthangzott valakinek a fogvaczogása.)
– Senki sincs, uram, felelt Walter Leo.
– Nem is volt itt?
– De igen. Egy szabad csapat a magyar részről: de a mely az önök
közeledtére elfutott – mind.
– Szép tőlük! Hát azok is úgy jártak velünk, mint az imént a banderiális
huszárság.
– Hogyan? uram, hát az a banderiális huszárság volt: a császáriak
egyetlen és leggyöngébb huszárcsapatja: a kiket Jelasics huszároknak és
Jézus Mária huszároknak is neveznek? De hát akkor az önök vértes
csapatja micsoda?
– Ez pedig az alkotmányos hadsereg egyetlen vértes szakasza, mely a
szolnoki csata után alakult, az ott elfogott vértesek fegyverzetével. Ez
nagyon alkalmas ilyen kémszemlészetekre, mint a mai volt. Én a
kémszemlész csapat vezetője vagyok: Áldorfai Incze őrnagy.
Hej most áldotta aztán magában Walter Leo bankár azt a princzipálist, a
ki neki fiatal gyakornok korában azt tanította, hogy az adott szó
megtartása mindig kifizeti magát. Ime, ha ő most inkább hallgat
boszuállása rossz sugallatára, mint nemeslelküségére s felülve az
opticai csalódásnak, azzal fogadja a kérdezősködő tisztet, hogy de biz
itt van egy elrejtett magyar csapatvezér: itt a nyaka, fogd meg, akaszd
fel! hát akkor épen belefut a veszedelem torkába, s nemcsak megfogja, de
egyuttal el is itéli magát.
Ámde ennek a felfedezésnek a mellékszobára is kiterjedt a hatása.
Egyszerre hangzott onnan a csapatvezér rikácsoló hangja.
– Polgár-őrnagy! Én neked parancsolom, hogy ama hazaárulót rögtön fogd
el!
Walter Leo a fékezhetlen indulat dühével kiálta:
– Uram! Én nem árultam el önt! S ön elárul engem!
– A hazaárulóknak nincs irgalom! hangzott ki a mellékszobából.
Incze meglepetve nézett hol az ajtóra, hol a bankárra.
– Mi ez? Ki kiabál ott? Mért mondta ön nekem, hogy itt senki sincs
elrejtve? Ki az a férfi odabenn?
Azzal odament s betaszította az ajtót.
S aztán még jobban bámult, mikor nem látott maga előtt mást, mint – két
asszonyt; egy czifra lovarkomédiásnét, meg egy paraszt szolgálót.
A parasztleány azonban hirtelen letépte fejéről a tarka kendőt s akkor
Incze maga előtt látta egykori bajtársát, a kolostori szobatársat, épen
úgy simára borotvált arczczal, mint hajdan – csakhogy leányruhában.
És ez alak feledve álöltözete komikumát, a terrorismus hősének komoly
prosopopœiájával állt eléje, követelve, parancsolva.
– A haza nevében követelem, parancsolom önnek polgár-őrnagy, hogy fogja
el ama hazaárulót ott!
E parancs hatása legelőször is az volt Inczére, hogy féktelenül
elkezdett kaczagni. Valami olyan keveréke állt előtte a véres drámának s
az alacsony bohózatnak, hogy félig kinjában, félig kedvében kaczajra
tört ki.
A komédiának azonban ensembléje is volt.
A mint a magyar vezényszó és a körmönfont mondatok elárulák, hogy ez a
vértes csapat a magyar sereg alkatrésze, egyszerre előkerült innen is
onnan is az eltünt guerilla csapat. Mintha kazal és krumplis-verem mind
egyszerre vérszomju daliákat szülne. Azok aztán rögtön elkezdtek a vitéz
bajtársakkal fraternizálni – és dicsekedni!
Nekik persze volt mivel! Emezek (a gyávák) nem tudtak egyebet tenni,
mint csupán három század Jellasich-huszárt elkergetni; de ők
eredménynyel küzdöttek; elejtettek egy szarvast, megettek egy ebédet s
elfogtak egy nevezetes hazaárulót; a ki most akart Galicziába szökni,
hogy onnan új hadsereget hozzon a magyarok hátára.
Incze meghallotta odalenn a lármát, s aztán nem nevetett.
Hidegvérrel fordult el Gideontól s azt mondá:
– Jól van. Ha ön ez urat itt azzal vádolja, hogy hazaellenes járatban
van, akkor én el fogom őt szállítani a főhadiszállásra: ott van a
vésztörvényszék, az meg fogja vizsgálni az ügyet s igazságot fog
szolgáltatni.
– Megnyugszom benne! kapott rajta Walter Leo.
De Gideont dühbe hozta ez a biztatás.
– Tiltakozom e beavatkozás ellen! Ismerem a vésztörvényszéket. A
prókátorok minden hazaárulót, kémet, ellenséget felmentenek. Ezen ember
itt az én foglyom. Én fogtam őt el. Az én fenhatóságom alá tartozik. Az
én fegyvertényem. Követelem őt magamnak kiadatni!
Incze vállat vont s nem hallgatott rá. Karon fogta Leot, s azt mondta
neki: «jöjjön velem!»
Ez alatt a benyiló ablakán át Cæsarine sietett értesíteni az udvaron
ácsorgó bajtársakat az idebenn történtekről. Ebből aztán nagy lárma
támadt. A guerillahad hangosan követelte jogos tulajdona kiadatását.
Danton felállt a kapukőre s onnan kezdte el haranguirozni a katonákat.
«Árulás van! Meg akarják szöktetni az árulót, a ki az ellenséget behozza
ránk! Polgárvasasok! Ne engedjétek magatokat eladatni! Halál az
árulóra!»
Walter Leo most kezdett reszketni először. Odalenn a bőszült tömeg
látszott úrrá lenni.
Csak látszott.
Incze kilépett az erkélyre s dörgő szóval kiálta le:
– Porkoláb! Padot ki! Harminczat rá, a ki lármáz!
Érthető szónoklat!
Danton felnézett rá mérgesen a szeglet körül.
– Engem is oda értett ön? kiálta mellére ütve.
– Nem. Önnek ötvenet.
Erre aztán Danton leszállt a kőről s több lárma nem volt odalenn.
– Jöjjön velem uram, szólt Incze Walter Leohoz.
Gideon útját állta.
– Ez gyalázat, a mit ön csapatomon elkövetett. Ezért ön nekem elégtételt
fog adni!
Incze keserű humorral felelt neki.
– Dámákkal nem szoktam verekedni.
Gideon kikelt arczából e szóra; vadul rikácsolá:
– Külömb férfi vagyok, mint te!
S volt bátorsága Incze karját megragadni.
Abban a perczben Inczét elhagyta a hidegvére: mellberagadta őt s
félkézzel belökte a benyilóba.
Guido toporzékolt dühében.
– Hol a kardom? ordíta Cæsarinera.
– Én azt a kutba dobtam.
– Hol az egyenruhám?
– Azt a sütő kemenczébe dobtam.
Ez már csakugyan végső őrjöngésig fokozta a férfi dühét. A hű asszony
azért, hogy az üldözők elől kedvese ittlétének minden nyomát
eltávolítsa, megsemmisíté a fegyvert és egyenruhát, s most ez mehet
sereget vezetni pesztonka ruhában egy piszkafával!
– Megöllek! ordítá vérszomju haragjában a vezér s kirántá a hölgy öve
mellől a görbe török kést.
Incze, mint lovag és férfi, nem nézhette közönynyel e jelenetet,
odalépett közéjök s a nőt védelme alá vette.
De ugyan megjárta vele. Most a megmentett hölgy fordult ő ellene.
– Uram! önnek nincs joga közénk lépni, ha férjem engem meg akar
fenyíteni. Lépjen vissza közülünk. Ha meg akar verni, hadd verjen meg;
ha meg akar ölni, hadd öljön meg: itt vagyok!
S eléje térdelt.
E szóra Gideon kiejté kezéből a török bicsakot, lefegyverzett haraggal,
szemeiből könyeket erőszakolt s érzékeny páthoszszal terjeszté ki kezeit
a térdeplő nő feje fölé.
– Én neked megbocsátok!
Inczének a gyomrát émelyíté ez a komédia.
– Gyerünk uram! szólt Leót maga előtt bocsátva s aztán nem bánta, hogy
mit csinál a hátramaradt úr és asszonyság? ölelkeznek-e, vagy megölik
egymást az ő eltávozta után? Tökéletesen közönyös lett ez rá nézve.
Leo befogatott úti kocsijába, s magához vette irataival terhelt
tárczáját. Incze ebédelni küldé a legénységét visszatértéig. Két óra az
út Gödöllőre és vissza, a hadi törvényszéket is beleszámítva.
A duzzogó guerilla a kazal mögül dünnyögött utána.
– Nézzétek, még mellé ül a hazaárulónak!
– Guillotint neki is, dörmögé Danton; de előbb körülnézett, nem hallja-e
valaki?