A Tápió partjain a Királyerdőben már megvivatott a napokig tartó nagy
ütközet, mely a hadjárat sorsát eldönté. A nemzeti hadsereg urává lett a
Duna-Tisza közötti térnek: az absolutismus hadserege visszavonulót
veretett minden ponton s hogy az ország fővárosát mikor hagyja oda, az
már csak idő kérdése volt. A nemzeti hadsereg zöme sietett a Duna bal
partján Komáromot felszabadítani, míg egyetlen hadtestnek az a feladat
jutott, hogy naponkint megújított támadásokkal az ellenfelet abban a
hitben áltassa, hogy az egész hadsereg jő Pestet ostromolni. Ezt a
feladatot végre is hajtá az teljes sikerrel.
Pest és Gödöllő közt naponta megújultak a szinharczok, miket egy hadtest
csapatai különféle állásokból előtörve megkezdettek, s a mint túlnyomó
erő jött ellenük, megint abbahagytak.
Azokat, kik e naponkint vitatott csatatéren laktak, nem nyugtalanítá e
játék jobban, mintha egy őszi hadgyakorlat vértelen harczjátéka lett
volna az. Egy-egy ágyuteke, vagy el nem sült rakéta néha eltévedt ugyan
a magányos tanyákig; hanem annál jobban dicsekedett azzal, a ki
megtalálta, s befalaztatta azt a háza oldalába.
De annál inkább siettek Pestről menekülni azok, a kik a helyzet
komolyságát fel tudták fogni, s a mi megmozdítható értéke volt, azt kiki
sietett biztosabb éghajlat alá elszállítani.
A Pestre vezető egri országútról északra fekszik egy ódon urasági
kastély, elől nyilt erkélylyel és rózsás kerttel, hátul terjedelmes
gyümölcsössel és angol parkkal, mely egész a közeli rengeteg erdőkig
nyúlik s csak egy magas fal választja el a királyi vadaskerttől.
E kastélyban most már nem az ős magyar uraság lakik: bérbe van adva az
egész uradalom. Brandler, porosz-sziléziai szeszgyáros bérelte azt ki, s
halála után az özvegye maradt benne: egy életrevaló asszony, ki maga
képes volt vezetni az egész itteni gazdaságot.
Brandlerné egész honossá lett már az egész országban, s míg fajának
kiváló tulajdonát, a takarékosságot is megtartotta, a mellett tudta
ezzel egyesíteni a fogadott haza népének főfő erényét, a
vendégszeretetet.
Ebben a háborús világban bizony két oldalra is gyakorolnia kellett az
erényt. Házának helyzeténél fogva majd a császári tiszteket kellett
megvendégelnie, majd a nemzeti kormány futárjait rejtegetnie, s
megesett, hogy ugyanakkor, midőn a törzstisztek a díszteremben ültek az
idei karczos mellett, a magyar kormány küldöncze a pinczében ebédelt és
pezsgőt ivott.
Brandlernénál megvolt az a ritka, csak nőknek adatott tulajdon, hogy a
legnagyobb izgalmakat könnyű szívvel tudja venni, mulatságnak tekinteni
a veszélyt. Ő bizony nem titkolta a császári tisztek előtt sem, hogy
herczeg Windischgrätz nézetei az övéihez homlokegyenest állanak s
eldisputált néha egész tüzesen kardos vendégeivel a magas politikáról.
Azok nevettek rajta s azt mondták, hogy szeretetreméltó asszony!
Egyszer aztán ezek a vendégek nagyon elmaradtak a háztól.
Brandlerné várta, hogy jönni fognak a másfajta vendégek. Elő is hozta
számukra a szőlőhegyen rejtett pinczéjéből a legjobb harmincznegyedikit.
Ez azoknak volt tartogatva.
Azonban ezek onnan Gödöllőről csak nem jöttek. Mindennap megjelentek hol
itt, hol amott a távolban ágyúzni, hanem annyira soha sem melegedtek ki,
hogy frissítő kellett volna nekik.
Az erdei kastély vendégtelenül maradt.
De mégsem egészen. Egy reggel könnyű kis neutitscheini kocsi gördül be a
kastély udvarára s abból leszökik egy fiatal férfi, kinek vidám
rózsapiros arcza még ifjabbnak tetszik az által, hogy simára van
borotválva. Utitáskát nem hozott magával, hanem a kezében egy roppant
nagy bőrtárczát tart, mely kulcscsal van bezárva s azt nem adja ki a
kezéből semmi segítségére siető cselédnek.
A ház asszonya már az erkélyről üdvözli őt.
– Jó napot, Leo!
– Jó napot, hugom!
– Nénéd, te bohó!
A fiatal férfi felsiet a lépcsőkön; megtörténik a rokoni ölelkezés; de
az ifju akkor is fél kézzel azt a nagy tárczát szorítja dobogó szivéhez.
Abban valami kedvese lehet.
– Hát téged mi hoz Pestről? kérdé bizalmasan a hölgy.
– Nem hoz, de kerget, súgja az ifju; a budai várparancsnok kijelentette,
hogy Pestet bombáztatni fogja, s ez nem tartozik az én
legszenvedélyesebb mulatságaim közé.
– Eredj, te gyáva!
– Hiszen megyek is! de nem tudom, hogy merre? Buda felé nem eresztenek,
ott el van zárva a part. Vácz felé nem mehetek, mert ott verekednek.
Lefelé nem mehetek, mert ott a lovagias bán népfelkelőivel kell szembe
utaznom: megkisértem Galiczia felé kerülni s úgy haza Prágába.
– Hát végkép itt hagyod Pestet?
– Legalább hosszú időre. Bezártam a banküzletet; összeszedtem az
értékpapirjaimat s átköltözöm mindenestül a prágai házba. Itt nincs
üzlet többé hosszú időre, akár így, akár úgy fordul a dolog.
– Eredj, te csúnya ember vagy! Ne csókolj meg!
– Miért?
– Először azért, hogy minket itt hagysz; másodszor meg azért, hogy – nem
tudtál már magadnak egy év alatt, a mióta magyar világ van, egy kis
bajuszt ereszteni?
– Haha! A borotvált arczczal tovább marad az ember fiatalnak.
– Még németnek néz valaki.
– Hát hisz az igaz.
– De kémnek fognak tartani.
– Hát az meg nem igaz.
– Olyan könnyű szívvel el tudsz innen menni.
– Az megint igaz. Minden vagyonom itt van a tárczámban; a hol azt
leteszem, ott van otthon. Te nem tehetsz hasonlót, mert beleépítetted,
ültetted vagyonodat ennek az országnak a földébe. Hozzá vagy nőve minden
fagyökérrel, épület-alappal. Kénytelen vagy azt szeretni. Ezt nevezem
kényszer-hazaszeretetnek.
– Eredj, te prózai ember.
– Már harmadszor mondod, hogy «eredj», tehát tedd, hogy mehessek.
Szerezz nekem valahol egy útlevelet a magyar táborból, te mindenkivel
ismerős vagy.
– Majd meglátom. Már itt vannak közelben. Ha valaki idevetődik, majd
utasít, hogy mit tegyünk; addig pedig jó helyen vagy nálam.
Alig kivánta meg, már itt is volt.
A közeli erdőben, épen a gyümölcsös háta mögött egyszerre sürű puskázás
támad: ötven-hatvan lövés egymásután; aztán egy riadalmas
gyözelemkiáltás, vagy vadászhallali.
Ők jönnek. – De kivel harczoltak vajjon? Az egész gödöllői erdőt fel a
Mátráig mind a nemzeti sereg tartja megszállva; csak nem egymásra
lövöldöznek?
A talányt megoldják a következő perczek. A gyümölcsösön keresztül
közeledik a lövöldözés után egy lármázó csoport. Felszerelésük mutatja,
hogy guerillák. Egyenruhájuk nincs, kiki a maga polgári öltönyét viseli,
csupán egy széles veres szalag a kalapon s egy mellétűzött veres toll a
háborúi jelvény. Egyedül a vezérnek van egyenruhája, füzöld bekecs,
karmazsin plüsh hajtókákkal, ámde széles karimájú kalabriai kalapja
egészen veres; mellette lengő veres toll, derekán széles veres öv és
lábain veres bagaria-csizmák. Többet csak nem lehet tőle kivánni?!
Brandlerné duzmadtan rántott egyet a vállán a közeledők láttára. Ő nem
ilyen vendégek számára tartogatta a harmincznegyedikit.
A szabad csapatok a magyar szabadságharczban nem mindig szívesen látott
vendégek voltak.
A hadjárat története keveset beszél róluk, az csak a nagy csatákkal
foglalkozik. Mi kénytelenek vagyunk emlékünk után kiegészíteni a
történelmet, hogy regényünk helyzeteit érthetővé tegyük, s az olvasónak
alkalmat nyujtsunk magát a szereplők kedélyállapotába beletalálhatni.
A guerillacsapat, a hány, annyiféle külön fogalommal ismertette meg a
közönséget.
A legelső szabadcsapat Pesten keletkezett. Neve volt: a «barrikadőrök».
A radikális fiatalságból alakult. Tagja volt Petőfi is és e sorok irója
egy ideig. A franczia forradalmat tanulmányoztuk. Petőfi Desmoulins
Camillenek látta magát, alólirottat pedig Saint Justenek. Egy pesti
rézműves lánczon forgó ananászfejű buzogányokkal látta el e csapatot, a
miknek nagy hasznát vehetni barrikád-harczoknál. Különben volt
mindenkinek vadászpuskája és kardja. Petőfi kardját guillotinnak hítták;
szélessége exorbitans volt. E sorok irója nem emlékezik rá, hogy
valamikor torlaszt emeltek volna. Egyszer lett volna rá alkalom, valami
utczai kravall volt. Éjjeli álmunkból vert föl bennünket a «fegyverre!»
kiáltás. Egy szálláson laktam Petőfivel. Én hamarább készen voltam s
indultam siettetni Petőfit. A közös előszobában elém jött a költő neje.
A veszedelem perczében a forradalmi nő felett túlsúlyra kapott a féltő
feleség. Arra kért suttogva, hogy ne várjam be, míg férje felöltözik,
hanem távozzam egyedül s vigyem magammal a közös lépcső-rácsozat
egyetlen kulcsát. Ezért az egyetlen elárult «gyöngeségeért» tiszteltem
Szendrői Juliát legjobban. Megfogadtam a szót, én elsiettem s Petőfi nem
jöhetett le a bezárt lépcsőn. S míg ő a rácsot döngette haraggal,
azalatt vége lett a kravallnak minden barrikád nélkül, (Bár a segesvári
csata előtt is rázárta volna valaki az ajtót!)
Ezt a barrikád-csapatot vezette aztán Oroszhegyi az aldunai csatatérre.
Mind végig derék fiúk maradtak.
Egy másik guerilla-csapat Querlonde vezetése alatt vitézkedett
Komáromnál.
Egressy Gábor, a nagy művész is vezetett egy szabad csapatot; hadi
bulletineket is adott ki.
Noszlopi guerilla-csapatjának hegyi ágyui is voltak s egy egész repülő
hadoszlopát foglalkoztatta az ellenfélnek a Bakony erdejében.
Mednyánszky guerilla-csapatjának magvát a győri megyebörtönből
kibocsátott negyven fegyencz képezte. Az egész hadjárat alatt becsületes
emberek voltak és vakmerően verekedtek.
Rózsa Sándornak, kit ez ideig nem birt elfogni semmi hatóság,
bűnbocsánatot adott a kormány azon ajánlatára, hogy az alföld futó
betyárjaiból lovas guerilla-csapatot alakít, s harczolni viszi őket. A
bocsánatlevéllel épen e sorok irója kereste őt fel egy zivataros
éjszakán a félegyházi homokbuczkák között. Az is regényes jelenet volt,
de nem tartozik tárgyunkhoz. Ezek is jól harczoltak s jó barátnak nem
tettek kárt.
Emlékezetes szép guerilla-csapat volt a Vasváryé; díszesen egyenruházva,
jól fegyverezve s komoly tettekre készen. Ezeket, vezérükkel, ifjukori
barátommal együtt az utolsó emberig leölték egy szorosba csalva a Bihar
havasai között.
Ugyanabban a harczban pusztult el Hatvani szabadcsapatja is, melyről azt
hiresztelték, hogy a republicánus hadsereg magvát fogja képezni, s ha az
oláhokkal elkészült, Debreczenbe jön, szétveri az országgyűlést,
összehívja a national conventet s felállíttatja a guillotint (ott
mindjárt a nagypéterfia-utcza szegletén). Szegényeket csaknem mind
agyonverték az oláhok.
Ezek mind, ha szomorú is, de tiszteletreméltó emléket hagytak maguk
után.
Hanem volt aztán egy guerilla-csapat, a melyről nagyon keveset zeng a
történet múzsája. Ennek a vezére rendkivüli hadvezéri talentumot fejtett
ki a hadjárat alatt abban a taktikai manőverben, hogyan lehet az
ellenséggel való találkozást kikerülni?
Minden guerilla-csapat kölcsönzött magának valamely történelmi hőstől
nevet. Voltak Rákóczy, Tököly, Zrinyi csapatok.
Ezt a bizonyost úgy hítták, hogy Robespierre csapat.
Nekik már nem volt elég a magyar historiai nagyságok neve.
Azaz, hogy csak ők hítták magukat e néven, a katonák más nevet adtak
nekik: úgy hítták, hogy a «Kakadály-csapat.»
Ez mondvacsinált szó: a kakadúból és papagályból. A kakadúból birták a
bóbitát, a papagálytól a fecsegést.
Hogy miért nem birták a magyar katonák rokonszenvét, annak az oka az
volt, hogy mindenütt ott lábatlankodtak a sereg körül, hol elől, hol
hátul; elfoglalták a helységekben a legjobb szállásokat, s megunatták a
gazdákkal a vendégszeretetet; borzasztóan hetvenkedtek, s ha komoly
összeütközést éreztek (jó orruk volt), akkor egyszerre láthatatlanokká
lettek. Mikor meg vége volt a verekedéseknek, akkor megint ott termettek
dicsekedni.
S mikor kifogytak az öndicsőítésből, akkor hozzáfogtak a más
ocsárlásához. Nekik mindenki hazaáruló volt, vagy gyáva. A vezérek
természetesen mind árulók, a képviselők mind gyávák, a kormánytagok
árulók és gyávák. És épen ez a felfogás magyarázá meg azt a törekvést,
hogy ők magukat a jövendő számára épségben megtartogassák, hogy majd
mikor vége lesz a harcznak, seregeink győznek, akkor legyen valaki, a ki
a gyávák és árulók felett törvényszéket tartson.
A tulajdonjog viszonyairól is a kort messze meghaladó fogalmaik voltak.
Nem! azt nem tették, hogy raboltak volna. Ők mindent, a mit testük
megkivánt, fizettek splendide: igaz, hogy nem készpénzzel, hanem
nyugtatványnyal. Azt, a ki igaz hazafi, tartozik készpénzül fogadni; ha
nem fogadja, flagrans hazaáruló!
S a «martiális» törvények kihirdetése óta nem volt tréfa dolog valaki
után azt kiáltani, hogy «áruló!» Ennek a kiáltásnak magja is volt
ólomból.
Az érkező csapat már messziről közeledtében megismerteté magát. A
marseillaiset dalolta.
Magyar szövege is van e lelkesítő forradalmi indulónak. Nem csupán az,
melyet fentebb emliténk, csupa nevekből összeállítva, hanem egy
valóságos vers.
Előre kijelenti e sorok irója, hogy az a vers, ámbár elég gyönge, de nem
saját szerzeménye. A harminczas években készült az s a radikális
országgyülési fiatalság által énekeltetett a pozsonyi gyüldében.
Szerzőjének Lovassyt tarták, kinek börtönét e költemény gyanuja is
segített sötétebbé tenni.
A verset csupán mint historicumot jegyeztük ide, a hogy azt a
guerilla-csapat éneklé.
«Ébredj, Árpád büszke népe!
Ragadd ki híres kardodat!
Nevednek esküdt ellensége
Dühödve hozza lánczodat. (ismét)
A szolgaságra nem hódíthat,
Fegyverre magyarok!
Levente bajnokok!
Rontsunk, rontsunk –
A vérszopókra!
Aprítsuk halmokra. (ismét)
A csodára a cselédség mind kiszaladt az udvarra; a béresnék összecsapták
kezeiket s azt mondták: uram Jézus! a nagy hadjárat alatt sok mindenféle
«pasasir» megfordult az udvarukban, de ilyet még nem láttak.
A vörös főnök jobbjában kosaras markolatú kardját tartva magasra, maga
is énekelve jött a verandáig s a kivont karddal látszott ütni a taktust.
Baljában is tartott valami nevezetest; az egy csinos fiatal hölgy volt,
ki kezeit a vezér karjába fűzve, egyenlő léptekkel haladt mellette.
Megnézni való alak! Öltözete rövid, bokáig érő, fekete selyem; derekán
veres török öv, arany hímzetekkel, abba egy görbe ezüstnyelű török kés
dugva, a selyem öltöny felett veres szerviánka, arany zsinórzattal, s
apró sárga gombokkal; nyakán korall őv, melynek minden egyes szeme
művészi faragványú camæa, fején veres bársony barette, vagy phrygiai
sipka, vagy micsoda? s az alul huszonnégy varkocskába fonott hajzat,
megannyi piros szalagcsokorral. Ilyen lehetett Medúza, mikor még szép
volt és fiatal.
– Aprítsuk halmokra! rivallá a refrainet da capo a veres vezér, a
folyosó elé érve, hová a házi asszonyság és az unokaöcscse lesiettek
elfogadására s azután hüvelyébe dugta kardját, s mellét előre feszítve,
bemutatta magát.
«Én vagyok Robespierre a második: a Robespierre-csapat colonelje, s ez
itt alvezérem Danton.» A háta mögött állt egy szertelenül nagyfejű alak,
húsos, duzmadt ajkakkal, tömpe, széles orral, és ravasz apró fekete
szemekkel. A balján viselt hölgyet elfeledte a vezér bemutatni. Azt
úgyis tartoznak kitalálni, hogy kicsoda?
A nyomában a kertajtón át kibontakozó sereg mehetett valami nyolczvan
főre.
– Éljen a hegy! ez volt a vezér részéről az üdvözlet.
A háziasszony, bár kissé különösnek találta, hogy a megszokott «éljen a
haza!» üdvözlet helyett csak a «hegyet» hallja éltetni, gondolta
magában, hátha ezek olyan emberek, a kiknek nem tetszik a rónaföld, s ő
is viszonzá a jelszót: «éljen a hegy!» s kezét nyújtá a beköszöntőnek
szivélyesen, s meghítta, hogy tessék besétálni.
E szíves fogadásra egyszerre megváltozott a hangulat, a veres kalap
lekerült a főről, a veres vezér lehajolt a nyujtott kezet megcsókolni.
Mire az oldalán függő hölgy még többre ment a szivélyességben, s egész
barátsággal nyakába borult a háziasszonyságnak s megcsókolá arczát és
ajkait; de még akkor sem mondta volna meg, hogy ő kicsoda, ha Leo
meglepetten fel nem sziszszen: «Cæsarine!»
A szép hölgy azonban délczegen felemelé fejét s egy villi királyné
büszkeségével mondá az ifjunak:
«Semmi Cæsarine; hanem Stomfai Guido colonelné asszony!» S azzal egy
olyan utánrajzolhatlan grimacet vágott a szeme közé, orrát-száját
elfintorgatva, a minőt csak figuránsnők a szinfalak között tudnak egymás
ellen közrebocsátani.
A vezér úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre, vagy nem tartoznék
rá. Ő a házi asszonynyal volt foglalkozva.
– Hallotta ön asszonyom azt a nagy lövöldözést itt a parkja végében?
kérdé dicsekedő selmasággal.
– Nagyon hallottam.
– Megijedt ön erősen?
– Oh nem, mi hozzá vagyunk már ehez szokva.
– De csak mégis dobogott egy kicsit a szíve?
– Önök ellenségre találtak itt!
– De még milyenre! Koronás ellenségre.
Brandlerné e czím alatt nem gondolhatott egyebet, mint valami
mediatizált herczeget, a ki az armadiánál szolgál.
– És mi történt?
– Ő elesett.
– Ah!
– Itt hozzák őt társaim vállaikon az ön kastélyába.
– Ide, én hozzám? A háziasszonyt megdöbbenté e nagy kitüntetés.
– Igenis, az ön konyhájára, és önnek is kell belőle enni!
– Micsoda! kiáltá megrettenve az úrnő; hanem a következő pillanat
meghozta számára a kedélyes megoldást. Négy ember vállravetett rudakon
czepelt a kerten át az udvarra egy gyönyörű nagy hímszarvast.
Tizenhatágú koronája volt.
A nemes vad gyalázatosan össze-vissza volt lövöldözve. Kapott valami
harmincz golyót; egyet sem a vadász-szabályok szerint.
– Tehát ez volt annak a nagy lövöldözésnek a tárgya? kérdé Brandlerné
ajkpittyesztve.
– Ezt mi önnek hozzuk ajándékba!
– Köszönöm uram. De úgy tudom, hogy ez a szarvas a királyi vadaskert
tulajdona.
– Nincs többé király!
– De még mindig van ország. Tehát az ország tulajdona. Azért én most az
elejtett vadat a mázsálóra tetetem s holnap a becsárát megküldöm a
gödöllői vadászmesternek, ki ezzel az országnak számolni tartozik.
A vörös vezért már boszantá e kalmáros lelkiismereteskedés. Most már
felcsapta a kalapját, begyűrte a tetejét s kemény hangon rivallt a
hölgyre:
– Mink vagyunk most az ország! Itt én parancsolok!
– Jól van, uram. Ha ön az ország, akkor kifizetem a lőtt szarvasnak az
árát s számoljon be a pénzzel ön.
Ez az asszonyi makacsság fenekestül felforgatta a colonel jókedvét: itt
egy radikális metszéssel ketté kell vágni a vitát s kideríteni, hogy a
tökéletes egyenlőség korszakában az asszonynak a neve «hallgass!»
– Ejh, asszonyom! Nincs többé pénz! Nincs több fizetés! Nincsenek avult
birtokviszonyok, ócska tulajdonképzelgések. Mi adjuk vérünket a népért.
A nép adja nekünk szükségleteinket s ha mi azt mondjuk rá: quitt! még
akkor is a nép adósunk, egy óriási nagy hála érzetével.
Brandlernének az jutott eszébe, hogy unokaöcscse érdekében jó lesz
csinyján bánni e hatalmas úrral: egyet fordított a kedélyhangulatán s
beletért a vezér eszmefolyamába.
– Tehát legyen megengedve az óriási hálaérzetnek egy igen kis részét
leróhatnom az által, hogy önt uram és derék csapatját házamnál
megvendégelem. Hány vendégre lehet számítanom?
A vezér szétnézett csapatja fölött, s hozzávetőleg mondá:
– Itt most lehetnek valami nyolczvanan; de még szanaszét van valami
száz: azok is mind összejönnek.
– Megengedi ön, hogy háziasszonyi teendőim után lássak, vendégeim illő
ellátása végett. Öcsém, Walter Leo bankár Pestről, felvezetendi addig
önöket a szállásukra.
E nyájas beszédre ismét lekerült a kalap a fejről, s ismét következett a
kézcsók. A vezért és hölgyét és az alvezért felvezette az emeleti
szobákba Walter Leo, tetszésükre bízva, ha netalán a fáradalmas út után
toilettjükkel kivánnának foglalkozni, a mit a két előbbi természetesnek
talált, míg az utóbbi azt felelte rá, hogy én nem szoktam!
A csapat plebejus része az alatt letelepedett az udvaron a terebély
gesztenyefák alatt, s otthon tette magát a folyosón és a béres házakban.
Előőrsi szolgálatról szó sem volt; hanem az előlegesen felhozott
törkölypálinka nagy keletnek örvendett.
A szobaleány, ki a két egymásba nyiló szobába szállásolt vezérnek és
hölgyének friss vizet vitt be, azzal a pletykával jött vissza, hogy a
vezér úr markának ujjait az asszonyság huszonnégy hajfonadéka között
találta, de nem abban a modorban, a melyben gyöngéd szerelmesek szoktak
kedvesük hajzatában édelegve dulni, hanem marokra fogva és czibálva. Az
asszonytól csak annyit hallott, hogy «hiszen csak látásból ismerem».
Ez bizonyosan vallatási jelenet volt Walter Leót felismerő kiejtett
szava miatt.
Mikor aztán előjöttek szobájukból a terembe, czivódásnak, czibálásnak
semmi nyoma sem látszott már. A hölgy ismét két kézzel akasztotta magát
a vezér karjába, s huszonnégy varkocskája mind ki volt bontva, s a fonás
által hullámossá vált haj egy görög kontyba tűzve fel a fej tetején, s e
konty körülszorítva az imént nyakörvül szolgált koráll camæafüzérrel. Az
egész terem pézsmaillatú lett belépte után.
Danton mindössze annyi parádét csapott, hogy a pantallonja szárát, mely
eddig fel volt hajtva, lehajtotta, s a dolmánya gallérát, mely eddig le
volt hajtva, felhajtotta. Lehettek rá alapos okai.
Mikor hárman összejöttek az étteremben, hol már az asztalra téve várta
őket a szilva-pálinka, rosztopsin, sonkaszelet és friss kalács, Danton
így szólt az első pohár után.
– Barátim. Én ezt a bankárt ismerem Pestről. Akármi legyek, ha minden
pénze itt nincs vele. Délután leülünk ferblizni; – bizzátok őt rám: én
megfejem.
A szép hölgy a rosztopsinhoz nyult.
– Ezt a bankárt én is ismerem. Bizzátok őt rám: én megkoppasztom.
Csalfán nevetett aztán a vezérre, ki vasvillákat szórt szemeivel feléje,
de hajába nem kaphatott, mert közöttük volt az asztal. A helyett
lecsapta az asztalra a kiivott kupiczát, hogy annak rögtön lemaradt a
talpa s így szólt:
– Én ezt a bankárt nem ismerem, de bizzátok őt rám: én felakasztatom!
Félbe kellett szakasztani a kedélyes társalgást, mert a háziasszony
érkezett meg.
Ő is azzal a szándékkal jött, hogy unokaöcscséről beszéljen.
Elmondá a vezérnek, hogy Leo öcscse Galicziába akar menni üzleti
ügyekben s nagyon jó barátságot tenne vele, a ki számára a magyar
táboron keresztül szabad menetelt eszközölne.
Stomfai Gideon (csitt, meg ne hallja, hogy így nevezzük, mert minket is
felakasztat: ő Robespierre második) kész örömmel is fogadkozott, hogy ő
lesz, a ki ezt a szivességet megteszi, senki más.
Brandlerné ejtett el némi gyönge czélzást egyenértékű megjutalmazásról.
Stomfai Gideon (már én nem bánom, ha felakasztat is: de azt a nagy
historiai nevet nem pazarlom rá) minden ilyes szándékot nemes
méltatlankodással utasított vissza. Ő a mit tesz, barátságból,
nagylelkűségből teszi.
Ezt azután csak barátsággal, nagylelkűséggel lehetett viszonozni.
A pompás úri lakoma elég alkalom volt ily nagylelkűség bebizonyítására.
A háziasszonyság tizenkét személyre teríttetett, s felhívta a colonelt,
hogy vitézei közül a notabiliseket válogassa ki a többi terítékekhez.
Felhordatta számukra a mi csak jó és drága. A finom ó borok aztán egész
fesztelenné tették a társalgást.
Az asztalfőn a háziasszony és a vendéghölgy elnököltek. A háziasszony
mellett ült Gideon, Cæsarine mellett a bankár. A vezér handabandázott
sajátszerű hadviselése eseményeiről, míg a delnő elmult tréfás kalandok
kezdő szavait szórogatá el, miknek úgy látszik, hogy Leo tudja a
folytatását, ha nem is mindig a végét.
S azért ők ketten, a vezér és hölgye, egymás szavára is mindig ügyeltek;
úgy tetszett, mintha egy közös tervre közreműködnének.
Mintha a delnő csak azért bizalmaskodnék szomszédjával, pajzánul,
kihivóan, tüntetőleg, hogy férjét még nagyobb dühre ingerelje ellene; s
mintha a vezér csak azért mesélné el kaczagó cynismussal örökös
egérútban remeklő hadviselési modorát, hogy Leot valami gúnyos
észrevétel kiszalasztására birja; a miért aztán bele lehessen kötni.
Hanem a pénzemberek óvatosak. Walter Leo a legtöbb arczot ösmerte azok
közül, a kik most ez asztalt körülülik. Nem voltak tizenhárom próbás
ezüstből. Az úgynevezett Danton maga egy ismeretes kártyahős; az a másik
egy pénzhajhász; a harmadik egy ingyenélő bonvivant; a negyedik egy
zsaroló, ki sugókönyvekkel és képekkel házal; az ötödik egy hajdani
rendőrkém; a hatodik egy tönkrejutott korcsmáros; a hetedik egy
silentiárius ügyvéd; a nyolczadik egy infám-cassirozott tiszt. S ha ez a
színe a társaságnak, milyen lehet még, a mi ott kinn van?
Vigyázott magára, s úgy óvakodott, hogy a férfiakat meg ne bántsa s a
nőnek nagyon ne udvaroljon.
A háziasszony e közben nem tudott enni saját asztalánál. Gyanuba keverte
magát, hogy minden étele meg van mérgezve. De annyira jól lakott a
hallott beszédektől.
Ő, az áldozatkész honleány, ki még eddig a magyar hadseregből csak a
hősöket ismerte, ki még eddig nem látott mást, mint mesés önfeláldozást,
mythosi vitézséget, a porból egyszerre az égig kiemelkedő
jellemóriásokat, lelkesülést egész tömegekben, dicsőséget, mely oly
általános, mint a nap, vagy gyászt, mely oly általános, mint az éjszaka;
most egyszerre közepébe jutva egy uszó lápnak, melyen csak a gyávaság
burjánzik s a henczegés kuruttyol, egészen rosszul érezte magát. S a
torturát kiegészíté a mellette ülő vendégnő magaviselete, beszéde,
modora, mely ez ország minden házánál szokatlan, idegen, visszataszító.
Alig várhatta Brandlerné, hogy hozzák már a fekete kávét, mely az ebédet
berekeszti.
Gideon is türelmetlenül várta azt. Hölgyének lába az asztal alatt a
bankár lábát keresi. Ő azt észrevette.
A kávét is felhozták. Gideon szinig rakta poharát czukorral: ő úgy
szereti azt.
– És íme a hadjárat végén elmondhatom, hogy vitézeim közül egyetlen egy
sem sebesült meg. S ez a legnagyobb hadvezéri talentum. Úgy manöverezni,
hogy az ember az ellenséget mindig kijátszhassa!
– De ebben nagy segélyére volt önnek táborkari vezére, szólt nevetve
Cæsarine, saját homlokára mutatva ujja hegyével. A szökésben én nagy
mesternő vagyok.
S ledér egyetértést szenvelegve pillantott hátra Walter Leo felé.
– Asszonyom! kiálta fel, rögtön haragra pirulva Gideon. (A kávét már
beönté. – Most már kezdődik.)