Ellopott idő a paradicsomból! Ég, melyen soha se megy le a nap! Rövid
hó, melynek tündér örömei egy egész hosszú élet terhét, nyomorát,
fáradalmait kárpótolni adattak; eltünve, mint a pillanat s megmaradva,
mint az öröklét.
Mennyi édes titka e tudománynak, melyet nem tanít senki: tanító és
tanítvány együtt fedezik azt fel; minden lapján az élet új alakban! Az
egész világ nem létezik rájuk nézve: számukra egy külön új világ van
teremtve, melyben minden szép, minden élvadó. Egy boldog álom, mely
eleven. Édes őrjöngések, miket a képzelem kigondol, a teremtő
szerelemben megvalósulva. Végtelen boldogság, melyben együtt van a vágy,
az élv és a remény. Egyedüli kultusz, melyben minden vallás dogmái
egyesülnek. Napok, mikben az ember Istennek érzi magát: boldog, mint az
Isten; jó, mint az Isten; csupa szeretet, mint az Isten; és teremtő,
mint az Isten…
… S most gondoljuk hozzá, hogy a mi ezt a paradicsomot körülveszi, az a
havas zivatar. Ifju férj és ifju feleség, lóháton és döczögős szekéren
folytatják a menyegzői utat, kiáradt jeges folyamokon gázolva át,
úttalan meredélyekre kapaszkodva fel, zuzmarás fenyőerdők, levéltelen
rengetegek zúgása között; naphosszant nem látják egymást, s mikor
éjszakára összekerülnek, egy elhagyott ház fűtetlen szobájában, a sovány
estebédhez megszelik a fekete kenyeret, mely kővé fagyott, csikorog
benne a kés, – akkor is ott van a paradicsom.
A befagyott ablak jégvirágait meg-megvilágítja egy veres lobbanás: utána
dördül! Az ellenség csatáz az utócsapattal. Ágyudörej szól az éj
suttogásai közé. A paradicsom akkor is ott marad.
Reggelre odafagy az asztalhoz a letett pohár. Az ébredőt a dob pörgése
jelenti. A búcsúcsók lehet utolsó csók. Az ifju férj paripája tombol az
ajtó előtt. Lehet, hogy estére gazdája nélkül fog visszatérni. Az ifju
nő, valahányszor karjai közül kibocsátja őt, mindannyiszor mintha a
koporsóba fektetné le. Az a trombitaszó, mintha halotti riadója volna.
Hanem azért a paradicsom mégis megmarad.
S ez így megyen heteken, hónapokon át: a harczi útnak nincsen vége s az
egyuttal menyegzői út is. A harczban győzelem, veszteség váltogatják
egymást: a szerelemnek csak diadalai vannak.
S e reményteljes küzdelem csak fokozza a paradicsom gyönyöreit.
Incze hitbuzgó lelkésznek volt nevelve gyermekkora óta. Serena már
anyjától tanulta, a mióta eszmél, hogy hiteért martyrnak lenni
kötelesség.
S most ők mind a ketten kidobták a hajóból e kötelességet; meg lett
tagadva a hit, hogy meg legyen óva a női becsület. Abban az órában azt
hitték, csak a becsületért áldozzák fel a kegyeletet. Incze vagy elesik,
vagy elfogják, mindenképen elvész. Mikor aztán csodamódra
megszabadultak, akkor vették észre, hogy hiszen örülni is lehet annak,
ha két szerető lélek egymásé lesz – s most már ez a kötelesség.
Hanem a gyönyör nem némítja el a kegyeletet.
Ki mondhatná magában: tegnap hittem ezt, holnap hiszem azt.
Mikor a két szív egymáshoz dobban: az első hangos feldobbanás mindig azt
kérdi: «szabad ez?»
A második már nem kérdi.
Hanem az elválás perczében, mikor indulni kell a csatába, ismét azt
mondja a kettős szívdobbanás: «ez most Isten itélete lesz!»
A férfi, ki merte tenni azt, a mit szive sugallt: vagy bűnt tett, vagy
erényt.
Ki a birája? Isten! Senki más.
Előtte áll: pere birája elé van bocsátva. Itélhet ő. Haláladó angyalai
ott repkednek a légben a süvöltő tekéken ülve, sarkantyujok gyorsítja,
korbácsuk irányozza a golyók repülését: elhozhatják halálitéletét a
férfinak, ha «vétkes».
De nem hozzák.
Jöttek a branyiszkói, széni, tornallyai véres napok. Az üldözöttekből
támadók lettek. A rohamok élén mindenütt ott látni azt a fiatal
őrnagyot, a ki tegnapelőtt még pap volt, tegnap fiatal házas és ma egy
hős.
De most is egyesülve van benne mind a három.
Mellette vitéz társak, jó pajtások hullnak el az ádáz viadalban; őt nem
bántja se golyó, se vas. Az első seb óta sérthetetlenné lett.
Majd a döntő ütközetek előjátékaira kerül a sor. Inczét a kompolthi éji
támadásban vértesekkel harczolni látjuk, a pétervásári elhamarkodott
rohamban körülfogja az ellenség előretolt hadoszlopát, s ő ott, hogy
ágyuit megmentse, maga áll huszárjai élére s folytonos támadással nyit
utat csapatjának. Mikor visszatér e harczból, csákója keresztül-kasul
van lyukgatva golyóktól, s köpenyege foszlánynyá tépve az uhlánus
dzsidáktól; de egy vércseppje el nem hullt.
S ilyenkor fényes aztán a paradicsom napja! Két diadal ragyog a
visszatérő férj arczán. Isten itélete volt ez: azt mondta:
«szeressetek!»
Azután elkövetkeznek a nagy, döntő ütközetek.
Ide már nem követheti Serena férjét. Ebbe a mulatságba már csak férfi
kap meghivót. Az ápoldák mind a Tisza túlpartján maradnak s rendszeres
kezelés alá kerülnek. A magyar hadseregek egyesült zöme tömeges
mozdulatokban halad ismét előre.
Serena elmaradt férjétől.
Egész kedélye nagyot változott azóta, hogy férjhez ment. Megtanult
félni.
Míg leány volt, bátorsága versenyezett a férfiakéval, vakmerő volt a
nőietlenségig; daczolt veszélylyel és viharral, mint egy férfi;
egyenrangunak tartotta magát azzal. Még a férfi tekintetétől sem félt.
Nem tudta, mi van abban? A mit azok egymás közt gyakran mosdatlan
szájjal beszéltek, az rá nézve tolvajnyelv volt; nem értett belőle
semmit: nem pirult miatta. A halált pedig épen óhajtotta.
Hanem ama végzetes nap óta egyszerre más ember lett belőle. Leányból
lett asszony. S ezzel vége volt a hőskölteménynek. Más világ az, a
melyre fölébredt. Megtanult félni és félteni. Kedélye, mely aczél volt
eddig, átváltozott aranynyá. Szeretett és boldog volt. A rideg
kétségbeesés vakmerő, a boldogság félénk. Egyszerre megtanulta félteni
azt, a mit szeret: az élet örömeit, a jövendő reményét, s most már nem
tudott járni olyan merészen nyitott szemmel egész férfitömegek közt,
most már félt a férfitekintettől s lesüté szemeit az idegen előtt. Most
már minden távoli ágyudördülésre összerezzent s bámulta magát, hogyan
tudott ő egykor ott járni, a hol még az ágyúk tekéi is keresztül-kasul
süvöltenek? de még jobban félt azoktól a vad kiáltásoktól, a miket a
férfiak ajka, ha szivük indulatba jön, oly válogatatlanul ad, s
csodálkozva kérdé magától, álom volt-e az, hogy én ezt megszokhatám?
A mint leányból nővé lett, a lemondás, a kétségbeesés átváltozott
szivében reménynyé, hitté. Hitt a csodákban. Meg volt nyugodva felőle,
hogy az a hatalmas kéz, mely őt férjével egyesíteni tudta, őket
egymásnak meg is tudja tartani. Nem gondolt arra többé, hogy kedvesét
öntestével védje a halál ellen, a mi úgy is lehetetlen; hitte, hogy
imája is megvédi őt.
Ő elmaradt Tisza-Füreden, a honnan megint odább kellett hurczolkodnia,
míg Incze a Tarna partján és a Tápió süppedékeiben segített készíteni
egy darab világtörténetet.
És ekkor aztán következtek hosszú hetek, a mikben egymásról még hirt sem
hallottak; még leveleik sem találhattak rájuk.
És azok is mézes hetek voltak.
A gyönyör nemcsak az élvezetben van meg, az elválásban is él az. A csók
a távolból küldve, kigondolva is édes, ha bizonyosan viszonozva van. S a
milyen pokol a féltékenység, olyan mennyország az a nyugalmas bizalom,
hogy van valakink, a kinek minden gondolatja a miénk, a kinek sóhaja a
miénkkel fele útján találkozik, a ki egyet gondol velünk, a ki egyet
álmodik velünk, a ki épen úgy keres minket lelkével, mint mi őtet, s a
kinek egész világát szerelmünk úgy körülkeríti, mint a hitregében a
Tigris és Eufrates a paradicsomot, hogy abban az egyetlen szerető párnál
egyéb halandó nem lakhatik.