A hegygerinczre felkapott ellenfél vetágyúkkal lövöldözött találomra a
völgybe, a hol a magyar csapatot sejtheté. A granátok pattogtak a felhők
között.
A hóförgeteg takarta ugyan a faluromot még; de a két hegyoldal
lejtőjéből ki lehetett számítani, hol van a völgy a faluval együtt, s az
őrtüzek is elárulták a menekvő dandárt a hóesésen keresztül is. Az
ellenfél ki akarta őket riasztani eltorlaszolt állásukból.
– Csókold meg ezt is, szólt Incze, kivont kardját Serenának nyujtva. Ez
a mi utolsó szentségünk.
A leány megcsókolta a kard lapját, ujjai hegyével hizelgően végigsimítva
annak élét s aztán a hegyét oda irányzá a szivéhez.
– Ugy-e? elébb engemet? szólt szerelmeséhez.
Az ajtón dörömböztek.
A segéd jelenté, hogy a lévita megérkezett. Hogy az ellenség lövöldöz,
azt nem kellett jelentenie; a golyók maguk elmondák.
A lévita sovány arcza szokatlanul ki volt pirulva. Sietve jött.
Köpenyére, csizmáira ráfagyott a hó.
– Nagy dolgokat mondok, felebarátom. Lihegé fulladozó sietséggel.
– Elébb halld, a mit én mondok neked, szólt Incze.
– Az én dolgom legfontosabb.
– De az enyim sürgetősebb. Vártalak. Szükségem van rád.
– Azt jól tudom.
– Nem is sejted.
A lévita széttekintett a szobában. A szögletben, a szalma fekhelyen
látta térdelni Serenát, még mindig két kezében tartva a fényes kardot,
és öntudatlan szavakat rebegve hozzá.
– Sejtem, viszonzá halkan.
– Ülj le; itt irószereim, szólt Incze. Irj nekem bizonyítványt, mint
protestáns lelkész arról, hogy én mai napon előtted megjelenve,
kinyilatkoztattam, hogy a helvét hitvallásra akarok áttérni.
– Hogyan? szólt bámulatában megzsibbadva a lévita. Te: a felszentelt
pap, az egyedül idvezítő hitből kitérsz?
– És pedig halálom óráján. És azzal a szent meggyőződéssel, hogy jól
cselekszem. És mindazt hiszem most is, a mit eddig hittem. A szentek
dicsőségét, szent Péter örökségét, a kenyér testté változását, a pokol
örök kinjait, s a hét sakramentumot. S hiszem azt, hogy e tettemmel
üdvösségem útját elvesztettem. És mégis jól cselekszem. Van egy kincs, a
mi az én üdvömnél drágább és magasztosabb. Az egy ártatlan, tiszta nőnek
becsülete.
A lévita megszorítá szerencsés vetélytársa kezét.
– Legyen meg a te akaratod.
A leány pedig oda csúszott hozzá térdein és megcsókolta annak a férfinak
a lábát, a ki ezt tudta mondani…
A lévita irt.
Egy ágyuteke csapott keresztül a tanya sárfalán, eltemetve az irást,
melyet a lévita készített.
A lévita leseperte róla a földet, s hidegvérrel monda:
– Legalább nem kell rá porzó. (Eszébe jutott valami régi adomából.) S
odanyujtá Inczének az okiratot.
Incze magához emelé a leányt.
Nem volt már szerzetes: nem állt már közöttük törvény szerint semmi
tilalom. Férfi volt. Semmi más. Minden az!
A lévita keblébe nyult s onnan kivett egy csomagot. Az a selyem palást
volt az, melyet a kálvinista papok szoktak nyakukba kötni szertartások
alkalmával. Azt felköté gallérja alá s szertartásosan balkarjára ölté
annak felemelt uszályát.
S aztán így szólt hozzájuk:
– És most váltsatok gyűrűt és nyujtsátok egymásnak kezeiteket.
Az ellenség bombái ropogtak fejük felett.
Ez volt a szentesítése annak az esküvésnek, mely így szól: «holtomiglan,
holtáiglan».
A lévita áhitattal mondá el reájuk az áldást: «legyetek megáldva az
időben, legyetek megáldva az örökkévalóságban» és hangja nem reszketett.
Incze gyönyörteljes áhitattal szorítá karjai közé azt a véghetetlen
kincset, s homlokát megcsókolva, rebegé:
– Nőm… Hitvesem… Feleségem…!
Mily édes megszólítás.
A «nő» csak zokogni tudott.
Még egy csók: az már az örök elválásé; aztán kardja után nyul a «férj».
Hivják!
– Még egy szóra, felebarátom; szól a lévita. Nem végeztünk el mindent.
Maradjatok még egymás mellett állva: még lelkésztek vagyok.
Azzal szétgombolta dolmányát, mellényét s kihúzott alóla egy nagy
foliokötésű könyvet.
– Hátra van még a matrikula. Elhoztam azt magammal a paplakból s itt
viseltem az öltönyöm alatt, egyrészt azért, hogy magammal hordozván,
jobban megőrizhetem; másrészt pedig, hogy jó vastag lévén, gondolám:
pánczélul szolgál nekem, a mit nem jár át a golyó. Most az előttem
kötött szent házasságot feljegyzem bele; ki tudja, érek-e rá máskor?
Mondjátok tollam alá neveiteket, születéstek évét, napját, s a két őr
nevét, ki az ajtóban áll. Ezek a házassági tanuk: a násznagyok s a
többi.
A lévita patriarchai nyugalommal tölté be a rovatokat.
– Készen vagyok, szólt felkelve helyéből s aztán az egész anyakönyvet
átnyujtá Inczének. Már most vedd te ezt magadhoz, felebarátom; neked
adom által. Egyrészt azért, mert te jobban meg tudod azt őrizni, mint
én: saját kincsed lévén benne; másrészt pedig, mert már nem kivánom azt
tovább pánczélként hordani: nem félek már úgy a golyótól s a többi.
A szegény öreg fiu tréfás mosolylyal akarta meghazudtolni a szemébe
tóduló áruló könyeket.
– És már most megint nem vagyok lelki pásztor; hanem tábori kém s
következik a tudósításom. Már most ülj te a helyemre uram, tedd hüvelybe
a kardodat, s jegyezd tárczádba, a miket előadok. Ne törődjél az
ellenfél ágyupuffogtatásával. Hallottál te már olyat eleget. Vak lárma
az. Még a dobot se üttesd meg érte. Nevetség az nekünk.
Nem félt már a szegény lévita semmitől.
– Ültesd nődet is magad mellé: elfértek ott mind a ketten; s törüld le
könyeit, mert bizony mondom néktek, hogy ma meg nem halunk; sem senki
nem diadalmaskodik fölöttünk. «Nec portæ inferi!» Nec – s a többi.
A sovány, roskatag alak oly biztos nyugalommal szólt, hogy meghatotta
vele az elkeseredett katonát.
– Meg vagyunk szabadítva, kezdé újra, összecsavargatva papi stóláját.
Diák koromban jártam e tájon, mint supplikáns; emlékezem a vidékre,
melyet füvészkedve összebolyongtam. Itt, a hegyek aljában, a falutól
keletnek, a puszta kalló-malmon túl, van egy rég elhagyott tárna. Egy
kifogyott ezüstbányának az alagutja, mely a völgyből egyenesen a hegy
tulsó oldalára visz át. Ha Mózes kedvéért megtehette az Úr, hogy a
Veres-tengert kétfelé válaszsza, mint a kőfalat, s aztán megint
összecsukja, mikor Farao üldöző népe utána ered: miért ne tehetné meg
azt a csodát a bérczfallal is mi értünk? E tárna most is megvan.
Rátaláltam. Oda és visszatérő lábnyomaim a hóban meg fogják mutatni az
utat. Nyilása el van rejtve kőomladékok közé, miket telenőtt a boróka és
a páfrán. De csak a nyilás van beomolva: az alagut járható. Benne
voltam. Láttam azt. Meggyőződtem róla. Ha a beomlott nyilás romladékait
félre háríttatod, átkelhetsz rajta egész csapatoddal, s utánad az egész
különszakadt dandár s az ellenség összeszoruló vasmarka megfogja – a
semmit. Az Úr, ki járt Izrael előtt tűzoszlopban és ködoszlopban, a mi
nyomainkat is el fogja takarni. Eredj. Siess. Intézkedjél. És szabadítsd
meg azokat a kincseket, a mik rád vannak bizva! Nem arra hivott az Úr e
napon, hogy meghalj, hanem, hogy élj, cselekedj és boldogíts!
A lévita oly ihlettel mondá e szavakat, mint egy próféta. Rút arcza az
ihlettől átszellemült és magasztos kifejezést vett föl. Utolsó szavai
voltak ezek.
A hegytetőről vaktában ágyuzó ellenségnek egy süvöltő gránátja abban a
perczben csapott be a tetőtlen szobába, rongyokká tépve a kifeszített
ponyvát s búgva fúrt magának mély lyukat az agyagpadozatban, míg
tűzcsapja szikrákat okádott szét a vájt üregből.
Incze a rémület és féltés ösztönével karolta át Serenát, elfordítva őt a
halálveszély elől. Öntestével takarta el kedvesét a szétpukkanó bomba
pokoltüzétől. A lévita pedig odaveté magát a bombára.
Az egyik szerető az imádott nő alakját takarta el saját testével: – a
másik – a gyilkos pokolgépet magát.
A következő pillanatban egy földrendítő dördülés rázta meg a sárfalakat;
s a mint a füst eloszlott, a lévita nem volt sehol. Fölment az égbe,
mint Illés próféta, tüzes szekéren. Csak forró vérének hulló cseppjei
permeteztek a szeretőkre vissza. Ez volt az áldás, a mit leküldött
rájuk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hózivatar még egész nap, egész másnap éjjel tartott. Nem volt az
ellenség, hanem jó barát. Mikor másnap délután az ellenfél üldöző
csapatjai északról, délről a romfalunál összejöttek, egy lelket sem
találtak ott a magyar táborból. Föld nyelte-e el az egész dandárt? egy
egész hadosztályt? lovastul, szekerestül, ágyutelepestül?
Valóban a föld.
Történelmi tény, hogy ők ellenfeleik lábai alatt csúsztak keresztül, s
míg az kereste őket, rég egyesültek táboruk zömével, s utólérhetlenül
hátrahagyták üldözőiket.
A háromnapos hófergeteg eltakarta nyomaikat; a hófuvat betemette a tárna
nyilását két ölnyi magasan; s a leégett falunak nem volt lakója, a ki a
kérdőnek feleletet tudott volna adni.