Talán épen olyat álmodott, hogy tegezték egymást.
Incze még akkor is feje alá téve tartá kezét.
Ő is viszonzá a tegezést.
– Nézd ez ereklyét. Anyámtól kaptam ezt halálos ágyán. Ez volt kisérőm
az életen keresztül, vezetőm az ég felé. Hitem jelvénye. Ezt szorítám
ajkaimhoz, mikor az «Amen»-t kimondtam, mindig. E jelvényhez volt kötve
egész életem minden törekvése, földi pályám, mennyei boldogságom. Most
nincs többé előttem földi pálya, nincs üdv. Ereklyémtől meg akarok
válni. Szólj, fogod-e azt viselni én helyettem?
A leány válasz helyett átölelte mindkét karjával az ifju fejét és
megcsókolta annak ajkát.
Az ifju szivéből egész vulcán hevével tört ki az elfojtott indulat.
– Te szeretsz engem! Te enyim vagy! Ha meghalok, meghalsz velem! Ha
elkárhozom, elkárhozol velem!
A válasz ugyanaz volt.
Künn három ágyulövés hangzott rövid időközökben. Ők nem hallották azt. A
boldogság felmagasztalt érzetében megszünt rájok nézve létezni a
külvilág.
Hiszen a halál órájában nem tilthatták meg sziveiknek, hogy egymáshoz
forrjanak! S ez a halál órája volt bizonynyal.