A jó sikert várta az ember az öklétől, a jó szerencsétől, azután az
ellenfél schlendriánjától.
Incze a tiszti vizsgán minden bizonynyal megbukott volna. Hanem ebben a
hadjáratban mégis kitünő tiszt volt az első órától kezdve.
S ez az erénye abból állt, hogy mindig a csapatjával maradt, jó időben,
rossz időben. Ha zászlóalja gyalogolt, ő nem kérezkedett fel a
podgyászos szekérre, mint az úrfi tisztek, hanem ott gázolta
közlegényével együtt a pocsolyát; s ha faluba értek, nem kvártélyozta be
magát a legszebb házba: puha ágyban hálni, kisasszonyoknak udvarolni,
hanem kint tanyázott közkatonáival a szabad ég alatt, s evett az ő
bográcsukból s ivott velük egy kulacsból. Aztán minden emberét nevéről
ismerte, megbecsülte, de fenyítéket is tudott tartani, s nem pártolta
egyiket a másik rovására. Bátorsága már köztudomású volt. Barátai, a
huszonhárom ifju tanítvány és kortárs, az ifju rajongás hevével
ragaszkodtak hozzá s lelket öntöttek az egész zászlóaljba. Szerették
közkatonái. – Ez ám a legnagyobb tudomány a hadászatban!
A nagy vihar tolta a fölkapott chaost folyvást előre.
Egyszer aztán azt mondták neki: megállj!
Vége a könnyű hadviselésnek: futó ellenséget kergetni, harczkedvetlen
határőröket seregestül elfogni, egy huszárrohammal tisztára seperni a
csatamezőt. Az igazi ellenfél jelent meg a harczban, s kezdődik a nagy
rigorosum.
Az első nagy ütközet az idegen földön vívatott meg.
A távol láttérben látható volt a bécsi szent István tornya. Azon a
forradalmi zászló lobogott. Fekete, arany és veres. Szövetséges zászló.
Annak kellett segítségére menni.
Az «ifju szabad német nemzetnek» kellett kezet nyujtani, a vén, hatalmas
absolutismus táborán keresztül.
A siker egész Európa képét megváltoztatta volna. Bécsben a frankfurti
parlament küldöttei parancsnokoltak.
Óriási eszme volt ez! – Éretlen volt: lehullott.
A magyar hadseregnek egy harmada kaszás nemzetőr volt: rendetlen, soha
hadsorban nem állott népcsoport, néhány gyalog- és huszárezred képezte a
magvát; a többi újoncz honvéd-zászlóalj volt; a tűzérség akkor alakult
az iskolákból kijött tanuló ifjakból.
S ezeknek volt bátorságuk Európa legrendezettebb hadseregeinek egyikét
nyilt csatatéren megtámadni.
A Lajtha melletti síkság be volt hintve őrtüzeikkel s harczi dalaik
hangját az ellentáborba áthordta a szél.
Volt e dalok közt egy, a marseillaise dallamára alkalmazott, melynek
szövege csupa gyűlöletes nevekből állt. Már akkor annyira szaporodott
ellenségeik száma, hogy azoknak a vezéreiből egy egész
marseillaise-stropha kitelt, az pedig hosszú. Ezt énekelték az őrtüzek
mellett a legnagyobb hevülettel.
Egy este aztán kijött a napi parancs, hogy az éjjel nem szabad az
őrtüzeket meggyujtani s a harczi dalokat énekelni, hanem csatakészen
kell állani. Az ellenséget látjuk.
Lelket hidegítő gondolat!
Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül,
dal nélkül, tűz nélkül, végig nézni a mezőn és aztán elgondolni, hogy ez
itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban,
fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem
gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mögött a halál
leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az
elrepülő lelkeket a másvilágra viszik; – s aztán hazagondolni az otthoni
nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül:
jókedvüen falatoznak; a gazda részét a kedvencz házi kutya kapja meg ma,
aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, aludni
mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa? az anya
összetéteti kis kezét s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a
kutya is lefekszik a sutba. – Milyen jó dolga van annak a kutyának! A
gazdája kinn áll a Schwechat partja mellett, fegyverére támaszkodva.
Valami vakhir terjedt el a táborban, szájról-szájra adva. Azt
hiresztelték el, hogy az ellenfél már körülvette a magyar tábort s a
háta mögé került. Ez a hir lankasztá a harczvágyat. Oktalan szorongás
elrabolta az erősítő álmot az éjszakától, midőn a következő nap legtöbb
erőt követelt.
Incze a jobb szárny legszélső állásán foglalt helyet zászlóaljával.
Az ő századát úgy hitták, hogy diák-század, az egymásközt latinul
beszélgető ifjak miatt. Azok nem gondoltak haza. Őket nem várta semmi
szerető sziv.
Csak Inczét várta. De hol?
Egész éjjel elnézte a futó felhőket, a támadó és lenyugvó csillagokat, s
mindenkitől azt kérdezé: de hol?
Melyik felhőben repül? Melyik csillagban lakik már? Ott ül-e már az
Istenanya lábánál, az üdvözültek ragyogó köntösében, fején
sugár-koszorúval?
Követni foglak. Meglátlak nemsokára!
Mikor a csillagok halaványulni kezdtek, s a keleti égen a
felhőhasadásokon át ragyogott a hajnalcsillag, a távoli dobpergés,
trombitaszó jelzé az ébredőt. Hideg szél fújt végig a rónán.
A zászlóalj vitézei, a mint a hátuk mögé néztek, ott látták már
felállítva azokat a fekete zászlós szekereket és hordágyakat, a mik a
sebesültek elszállítására valók. Jó hadvezér előre gondoskodik azokról;
ámbár közellétük fiatal katonákra nem nagyon buzdító.
E percztől fogva azután az egyes csapatok nem tudnak másról, csak arról,
a mi a saját közelükben történik.
Inczének kedvezett a sors. Az ő zászlóaljának kellett kezdeni a
támadást. Ez nagy kedvezmény. Nincs kínosabb helyzet a csatában, mint
egy helyben állni és várni a vezényszót, és hallgatni az ágyudörgést, és
látni a bajtársakat elhullani s odaállni az elhullt helyébe és nem
állhatni érte boszút.
Ők meg voltak kimélve e hosszú kíntól. Az első parancsszó a támadásra
nekik szólt. A harcz közepén már gyönyörűség terem. De odáig rossz az
út.
A hosszú harczvonalban kétsorosan előhaladó zászlóalj előtt
csatárlánczra felosztott lövészek portyáznak, karra vetett fegyverrel.
Egy hosszú vízárok áll előttük keresztben. A mint közelébe érnek, az
árokból kékes füst villanik fel imitt-amott. Az ellenfél rejtett
lövészei fogadják őket. Az újonczok a kiváncsiság nevető arczával
tekintgetnek fel a fejük fölött elfütyülő golyók után. Egy sem talál.
Haladnak gyorsabban az árok felé. Erre az ellenfél előőrsei elhagyják az
árkot s gyorsan huzódnak a falu irányában vissza. A honvédek
csatárláncza üldözőbe veszi őket s utánuk lövöldöz. Ártatlan játék! – Az
ellen csatárai bemenekülnek a faluba, melynek főutczáján egy nagy
torlasz állja el a bejáratot, kővel terhelt hordókból és homokos
zsákokból összerakva.
Az újonczok gyanutlanul közelítenek a torlaszhoz.
Egyszer azután a torlasz megmondja, hogy ki lakik benne? Két ágyu van
hézagai közé rejtve, s a közeledő csapatot egyszerre két ágyulövés
fogadja.
Hogy rohannak vissza! Először látták a földet felleggé porzani a lecsapó
ágyutekétől; először hallották ezt a haláladó szörnyet, a mint a földről
felugrott s fejeik fölött átcsapott, ijesztően búgni a légben.
Megrettentek tőle. Futottak vissza ziláltan a zászlóaljukhoz.
Incze látta az ismerős arczokat halálsápadtan, ijedtségtől elcsufítva
felé közeledni, s a szive elfacsarodott keservében. Hát két ágyuteke
elég ennyi hősből egyszerre nyomorultakat csinálni?!
A parancsnok megállítá a zászlóaljat a rekettyétől fedett árok mögött.
Fél üteg ágyu gördült elő s felelni kezdett a torlasznak.
Sikertelen feleselés volt az.
A parancsnok rohamra vezényelt s maga lovagolt előre. A zászlóalj
követte.
A faluból, a torlasz tetejéről, a házak ablakaiból, a kerítések mögül
sűrű fegyvertüzelés fogadta a közeledőket. Közbe az ágyuk dörögtek.
Egyszer azután a zászlóalj-parancsnok alul kilőtték a lovat.
A mint az újonczhad parancsnokát a földre leesni látta, ijedten fordult
vissza és meghátrált egész az árokig, s mikor jöttek az ágyutekék,
lehúzta a fejét előlük.
– Hát ezek az én testvéreim? mondá magában keserüen Incze. S midőn azt
látta, hogy maga a zászlótartó is egy fűzfa mellé igyekezik meghúzódni,
oda sietett hozzá s kikapta kezéből a zászlót.
Azután fölugrott az árok mellvédére s dörgő hangon kiáltá e szókat:
– Fiuk, hát örökké akartok-e élni? Utánam, a ki ember! Éljen a haza!
Azzal megcsókolta kardját s a zászlót magasan lengetve, előre rohant az
ellenségvédte torlasz felé.
A példa, a szó, a merész tett gyujtott. Társai szerették. A zászló a
becsület! Utána rohant először egy század, azután az egész zászlóalj. Ő
maga messze valamennyi előtt.
Hiszen rövid volt a megfutandó pálya. Alig ötszáz lépés. Ámde minden
lépésnél egy sir van. S azt lehet átlépni, lehet beleesni. Az ágyuk most
már kartácsot okádnak ellenük.
– Tartsd a karodat a szemed elé! kiált vissza társainak Incze; hogy ne
lássák a halál borzalmait. Azok most már rohanva követik az ifju hőst.
Az eleső nem jajgat, az utána jövő nem rémül meg a vértől.
Szuronyszegezve vágtatnak előre.
Az ellenfél meg van lepve a roham által. Nem várja be a szuronyt. A mint
fegyverét kilőtte, elhagyja a torlaszt s menekül az utczára vissza.
A vezénylő tiszt egyedül marad a torlasz tetején s hasztalan buzdítja
katonáit ellenállásra.
Egy pillanat és Incze ott áll mellette a torlaszon, jobb kezében kard,
baljában lobogó.
«Nem vagy többé pap, Áldorfai Incze!» kiáltja egy mennyei hang,
«boszúálló hős vagy; ontsd a vért!»
Csak egy pillanatig nézett egymás szemébe a két vitéz. Csak egy perczük
volt az ismerkedésre. Mind a kettő azt látta egymás arczából, hogy a
kettő közül egyiknek meg kell semmisülni. Az ellenfél jobbjában kard
volt, baljában pisztoly.
A halálos találkozásnál egyik sem gondolt szabályszerű vívásra,
védelemre; mind a kettő egyszerre csapott kardjával a másikhoz. Az
ellenfél kardja abban a perczben érte homlokát, a melyben az övé ennek a
karjára csapott le. Incze hosszú sebet kapott homlokán, de nem mélyet;
ellenfelének karja bénultan hullott alá. De azért nem vesztette el
öntudatát: leszökött a torlaszról s fölemelte a baljában tartott
pisztolyt. Megtehette, hogy merész ellenfelét agyonlője vele. De
nagyobbat akart annál tenni. A pisztoly száját nekifordítá annak a
fekete hordónak, mely a torlasz alján a homokzsákok alá volt szorítva s
abba lőtt bele. Az lőporos hordó volt. A következő perczben egy
fülsiketítő robbanás után mind a két küzdő el volt temetve a torlasz
romjai alá. – Az ellenfél összetépve, megégve, Áldorfai élő testtel és
teljes öntudattal.
A felrobbantott homokzsákok maguk alá szoríták s hasztalan kisérté meg a
szabadulást e sirból; sem kezeivel, sem lábaival nem volt képes egy
mozdulatot tenni. A teher mellét is összesajtolá; kiáltani sem tudott.
És a mellett jól hallá, mint rohannak társai a torlasz romjain
keresztül: «éljen» rivallásuk lehallik az ő sirjába is. Dob pereg,
trombita recseg odafenn. Utczahosszant ádáz verekedés támad. A harcz
közepe ez már, a hol gyönyörűség terem! Sebet kapni és adni! Vérzeni és
vért ontani! A honvédek házról-házra foglalják el a falut: egészen az
övék az már.
Most ágyúk szólnak bele a harczba. Az ellenfél új erővel jelen meg. A
támadó sereg is ágyukkal felel rá. Az eltemetett hallja jobbról-balról a
tekéket sirjába fúródni: egy sem jár olyan mélyen, hogy őt megölné, vagy
megszabadítaná.
Azután zürzavaros hangok támadnak: «vége mindennek!» hangzik odafenn. «A
táborközép megfutott!»
S azután hallja amaz ismerős trombitahangot, mely a visszavonulást
jelenti.
Feje fölött csoportos léptek dübörögnek. A győztes zászlóalj visszavonul
és ő el van már temetve.
Lélekzetét kezdi veszteni. Minő rút halál lesz ez! Megfojtatni
tehetetlenül. Serenának szebb halála volt. Őt lángok vitték az égbe.
Ő még most is kimondhatlan szerelmére gondol – és ő rá már nem gondol
senki. Hátha mégis?
A dobszó messze elvonult már, csak az ágyutekék hatalmaskodnak még a
vitatott faluban. Mind a két fél oda ágyuz, hogy a másiknak a
megszállást nehezítse.
E bömbölés közepett úgy tetszik, mintha gyönge nesz ütné meg füleit.
Vagy csak a kinhaláltól zúgnak azok? A homokzsákokat hányják széjjel.
Kik vannak ott?
Azok ott a csatatér legnagyobb hősei, mert neveiket nem jegyzi fel
senki; mert dicsőség nem koszoruzza homlokaikat: a brancardiersek; a
sebesültek összeszedői.
Keresnek talán valakit, a ki eltünt?
Ki ád hirt felőle?
A zászló.
A háromszínű lobogónak egy rongya künn szorult a romok közül.
– Itt a zászló, dörmögi egy hang.
– Akkor ő is itt van.
Ez a hang oly ismerős.
– Gyorsan fiuk! Aztán s a többi!
Percz mulva szabad lég éri az eltemetett arczát s a lévita sovány képe
mosolyog le reá.
– Élünk-e még, felebarátom?
Incze fel akar emelkedni fektéből s aztán aléltan rogy vissza: úgy
beleszorítja öklébe a kardját, hogy azt semmi erővel ki nem lehet abból
fejteni.
A lévita jó fekhelyet készített a sebesültnek a hordágyon. Feje alá
gyürte saját köpenyét.
Az ellenfél gránátjai ott pattogtak el a sebesülteket szállítók fejei
fölött; a lévita hideg, gúnyos arczát feléjük fordítva mondá:
– Hasztalan fáradtok, fiaim; «ha az Úr angyalai akarják, a lábunkat sem
ütjük meg a kőben», mondjuk szent Lukácscsal.
S aztán tréfálózott a hordágyat czepelő fiukkal, kik le-lebuktak az
ágyuteke elől.
– Ne kapkodd a fejedet, öcsém, mert még beleütöd valami golyóbisba!
Mondjad inkább a zsoltárral: «Perelj uram perlőimmel! Harczolj én
ellenségeimmel. Te paizsodat ragadd elő.» (Hopsz, ördög bújjék beléd,
majd megijesztettél.) Ez az ágyuzónak szólt. Aztán folytatá az éneket:
«én segedelmemre állj elő!» – Hanem már most aztán loholjunk innen!
Incze nem hallá ezt már. Öntudata elhagyta. Sok vért veszített.
Mikor eszméletét újra visszanyerte, még mindig a csatamezőn volt, még
mindig közelből hangzott az ágyudörgés.
Kábultában azt álmodá, hogy már az égben jár, viszik oda azok az
aranyszegélyű rózsaszín fellegek, s a kék égnyiláson át közeledik felé
amaz arcz, a kit imádott és a kit szeretett.
Mikor aztán felnyitá szemeit, akkor is előtte állt ez az üdvmosolygó
arcz.
Várta, hogy az angyalok énekeljenek.
Azonban egészen más hangokat hallott, mint angyalok énekét.
Robogva közelített az ellenfélnek egy lovas csapatja, nehéz vértesek. A
visszavonulókat üldözték.
Incze még mindig öklébe szorítá a kardot, s azt képzelé, hogy kiáltani
tud, midőn ajkait felnyitja.
«Ne hagyjátok magatokat!»
Lelke gondolatját is értették már azok.
Tömeget képeztek a támadó lovassággal szemben, s nem várták be
türelemmel annak közeledtét; szuronyszegezve eléje rohantak, s az
ujonczok, kik napfelköltekor az első ágyútekétől rémülve futottak el: a
nap lenyugtán szuronyszegezve űzték vissza a legfélelmesebb ellent, a
vértes lovasságot.
– Ah! sóhajta enyhülten a sebesült, s most kezdé elhinni, hogy a földön
van és az a szeliden mosolygó arcz nem egy üdvözült képe, hanem egy
földi eszménykép. Az ő elvesztett fájdalma. Az ő szenvedő nemtője.
Serena az.
– Siessünk! Már föléledt! monda a leány, segítve Inczét a
sebesült-szállító szekérre feltenni. Maga is felült oda, s hogy a
sebesült bekötött fejét ne rázza a szekér, ölébe vette azt. Most azután
egészen a mennyországban érzé az magát.