A kit ez a forgószél egyszer megkapott, azt viszi magával öntudattalan.
Incze teljesen el volt zárva a külvilágtól, a mint egyszer e véres
chaosba belejutott.
Eleinte nem is volt az olyan nagyon véres; de zürzavarnak elég nagy
volt.
Incze és társai egy napon kikapták a honvédelmi bizottság rendeletét,
hogy az önkéntes csapatok mind rendes zászlóaljakká alakítandók: a
melyik nem áll rá, az feloszlatik s mehet haza.
Hová? «haza». Volt is már akkor valahol «otthon». Minden zugán az
országnak keresztül-kasul járt az ellenség. Csak a tábortűz volt már
férfira nézve az egyedüli otthoni tűzhely. Oda sietett az is, a ki bátor
volt, az is, a ki félt.
Itt nem lehetett hallani rossz hirt, ide nem kerülnek hirlapok; itt csak
diadalhirek járnak szájról-szájra: a sereg roham-lépésekben halad egy
futó ellenség után s egyszer átlépi azt a folyót, mely az ország határát
képezi, s ellenfele földére tapos. Jó katona nem szokta azt kérdeni,
hogy hol jár? Elég, ha a csapatvezér tudja. De azt mégis mindenki tudta,
hogy ez a folyó az ország határa, s túl rajta az idegen föld.
Rajta tomboltak. Az is jól esett.
Incze csapatjával egy új honvéd-zászlóaljba lett beosztva. Őrnagya
valamikor főhadnagy volt a nagy ármádiánál, fuvarosai és szénégetői
között voltak kiszolgált altisztek; ő tőle magától nem is kérdezték, mi
úton jutott a századosi kardbojthoz, mely kék és ezüst volt: meghagyták
nála, s a mint Győrbe értek, a hol ama piros zsinóros kávészín
egyenruhákat kiosztották, felváltatott a kardbojtja arany és piros
szövetüvel.
Ezerével volt az ilyen tiszt a hevenyészett hadseregben. Elég képesítés
volt a tekintélyes alak, bátor föllépés és értelmesség. Ügyvédek,
mérnökök, papok, tanulók, tisztviselők, előkelő polgárok, birtokos nemes
urak vették át a vezényletet.