A hadjárat kezdete egy nagy futás volt. Hadászatilag mesteri futás.
A fiatal hadvezér azt mondta a fiatal hadseregnek: «a karjaiddal még nem
tudsz győzni, azt már látom: győzz hát a lábaiddal. Folytassuk tehát a
futást, de úgy, hogy az ellenség el ne tudjon bennünket fogni. Majd
azután, ha a kergetőzés közben beletanultunk a verekedésbe is, akkor
megforduljunk és szemközt álljunk».
Tehát ez volt a feladat: futni!
Futni, de futás közben orránál fogva hurczolni az ellenséget;
megsétáltatni azt folyókon, hegyeken keresztül, szétzilálni puszta
kergetőzéssel; időt nyerni tőle egy másik hadsereg alakítására;
elkábítani, zavarba hozni, terveit összezilálni, kikerülni a harczot s
futás közben összeszedni az imitt-amott alakuló segédcsapatokat, s
azután egy nagy kerülővel egy másik, az időt felhasználó hadsereggel
épen, egészségesen egyesülni.
És futni a mellett, nem mint egy megriadt csorda: ki merre lát! hanem
terv szerint, öntudatosan sorakozva, mindent megmentve, semmit cserben
nem hagyva.
A futó hadsereg oly készülettel indult útnak, mint egy tourista-csapat.
Fegyverét, lőporát, töltényeit megőrizé; élelmi-szereit, podgyászát
magával szállította; voltak tábori hídjai, berendezett kórodája,
gyógyszertárai; betegeit, sebesülteit nem hagyogatta el úton-útfélen,
üldöző ellenfél kényére-kegyére; vitte magával.
Az ifjú hadvezér ellensége volt mindenkinek, a ki szónokol; de
megbecsült mindenkit, a ki tesz: a közkatonát, a ki harczol, a
markotányost, a ki inni ád az ágyútűzben kimelegedettnek, a tisztet, a
ki csapatja élén megy, a kémet, ki nyakát az ellenség torkába beledugja,
hogy annak a gyomrába belelásson, a betegápolót, ki a sebesülteket
fölszedi a csatatérről, s sebeiket bekötözi; még a zenészt is, ki
muzsikál a katonáknak, s elfeledteti velük a fáradtságot.
Hanem a semmit nem tevőket kergette magától!
Egyszer egy pár száz tisztet rögtön elbocsátott; (nem tetszett nekik a
munka!) helyettük kinevezett ugyanannyi őrmestert és tizedest tisztekké.
Nagyon jól betöltötték helyüket.
Incze sebe a gondos ápolás alatt gyorsan gyógyult. Mikor a visszavonulás
megkezdődött, már akkor ő lovon ült. Első századossá lett kinevezve
zászlóaljában, s nevét dicsérettel említé meg a hadi bulletin.
A nagyszombati csata előtt nyolczszáz emberből állt a zászlóalja, a
csata után már csak hatszázan voltak.
Itt elvesztette a zászlóalj az őrnagyát is, s Inczére az a feladat
maradt, hogy ezentúl ő vezette a csapatját.
Sohasem tanulta ezt a mesterséget. A szükség jó tanító, s a leleményes
ész jó tanítvány.
Csapatjánál volt a legpéldásabb fegyelem, a legpontosabb előőrsi
szolgálat, s a leggondosabb élelmezés.
Neki volt a legtöbb sebesültje, a kiket magával kellett vinnie.
A derék, jó fiúk, kiket a kolostor csendes menhelyéről elhozott magával,
ott feküdtek már felesen azokon az utazó szekereken, mik feketére vannak
festve: a vándor kórodák. Azokkal neki még be kell számolni a gondos ősz
apáknál. Nem hagyta őket elveszni. Jó kézben voltak.
Serena volt a csapat kórodájának a felügyelőnője.
Maga a fővezér is azt mondta erről a leányról, hogy «gyémánt az
asszonyok között!»
Nem az a szinváltoztató gyönge teremtés, a ki elájul, ha kiomló vért
lát, s felsikolt, ha lövést hall, s rosszul lesz, ha a a betegségnek
nevét kimondják is előtte; ez ott jár mindenütt, a hol vész van. A
golyók még hullanak a földre, még fütyülnek a légben, mikor ő
hordáraival megjelen a vértől ázott mezőn, s nem irtózik saját kezével
bekötni a tátongó sebet, lemosni a sápadt arczról a vért, és ott
virraszt a haldoklók mellett és gondozza a sebesülve futókat, kik
magukkal tehetetlenek.
A honvédek imádják őt, mint egy angyalt.
Egy magányos nő annyi férfi között. Ezt vagy imádni kell, vagy megvetni.
Egy pajkos szó sem hangzik felőle a hadfiak között. A ki felőle egy
dévaj észrevételt merne tenni, azt társai maguk megbotoznák.
Áldorfai százados a parancsnok rideg komolyságával gondoskodik kórodája
személyzetéről. El tudja titkolni érzelmeit. Még a sebláz beszédes
álmaiban sem árulta el magát, s a homlokát ápoló gyöngéd kezet sohasem
érinték ajkai.
Nem is olyan idők jártak, a mikor az érzelmeket szavakkal szokás
kifejezni. A tettek beszéltek.
S volt egy ember, a ki a tetteket is kihallgatá. A lévita.
Ő látta Serenát azon a napon, melyen az első harcz megvívatott. A
tábornok oda rendelte őt az ambulancehoz. Ő figyelt a leány arczára,
midőn annak szemei láttára a torlasz előtti harcz kifejlődött. Hogy
nézett merően a harcz szinhelyére! Ajkai lázasan reszkettek, s kezei
imára voltak kulcsolva. Hogy gyuladt ki egyszerre tekintete, hogy
sugárzott róla a megdicsőülés, mikor Inczét a torlaszra szökni látta,
midőn annak csapásától az ellenfél visszatántorodott! Hogy sikoltott fel
a következő perczben, midőn a torlasz felrobbant, s azután, hogy szökött
le a szekérről, a honnan a harczot nézte, s kiálta kétségbeesetten a
beteghordároknak, hogy vegyék fel a hordágyakat, siessenek a harcztérre
a sebesülteket megmenteni; s midőn azok tétováztak, ő maga ragadta meg
az egyik hordágy rúdjait s a lévitának kiáltott, hogy segítsen neki! A
lévita a rudak másik végét emelte, s ők voltak a legelsők, kik a vér
mezején megjelentek, mikor még legdühösebben folyt az ütközet. És akkor
a gyönge leány saját finom kezeivel sietett a torlasz nehéz
homokzsákjait elemelgetni: s erő szállt e kezekbe.
A leány nem szólt, de a tett beszélt.
És mikor megtalálta végre az eltemetettet: ez a rögtöni elsáppadás, e
megtört tekintet, e vonaglás az arczvonásokon! És midőn gyöngéden föléje
hajolt és kezét szivére tette, s fülét ajkához közel tartva, rebegé:
hogy «él!» s azután két könycsepp ragyogott szemében. És feje fölött a
haubiczok mennydörgése hangzott. Azt nem hallotta.
S midőn a láz éjszakáin óránkint eljött a gondjára bízott sebesülteket
meglátogatni: az a reszketés, mely elfogta tagjait, midőn az ő kórágya
elé ért, a hol a lévita virrasztott rendesen. Az a csendes sóhaj. Az a
figyelmes ápolás, az a reszkető kéz, mely az égő seb kötelékeit
megújítja. Mindez beszél. S a lévita érti már ezt a beszédet.
Jó szerencse, hogy a másik még nem felel reá. Alig várja, hogy kórágyát
elhagyhassa. Homloka még be van kötve, mikor már lóra ül, s beleveti
magát a tábori élet viszontagságaiba. Nem édelgésre való idő ez.
Tél közepe van és hadjárat.
Mindennap utazni, más városban, más faluban megtelepedni, éjszaka
meglepő ellenséggel utcza-harczot vívni s csatározás közben
tovamenekülni; majd vad erdők közepén tábort ütni, ló hátán tanyázni,
fenyőlombokon ágyazni, s hallgatni a zivatar üvöltését a
vendégszeretetlen völgyben.
Áldorfai azt hitte, senki sem veszi észre azt, hogy őrködik tekintete a
legdrágább kincs, a leány felett; hogy választja ki számára a
legbiztosabb tanyát, úgy ejtve, hogy ő maga mindig közelében lehessen.
Mennyi aggodalma van miatta.
Igaz, hogy ez aggodalomnak egészen törvényes eredete van. A hol Serena
van, ott van a vándor kóroda is; s midőn őt őrzi, védi sebesülteit is,
kik ifjú barátai, hű vitézei; de egyszer mégis kibeszélt valami titkot
az áruló tett. A futó hadsereg, ellenfelével kergetősdit játszva, egy
nagy kígyó-úttal felkerült már a bányavárosokba.
A fővezér idejövetelének a hadászati indokon kívül még az a czélja is
volt, hogy itt az állam birtokát képező érczkészletet magához vegye: az
ágyúöntéshez szükséges rezet, a golyókhoz való vasat és ólmot, s a vert
érczpénzt, s a nyers aranyat és ezüstöt.
Ezt a becses nemzetvagyont azután felosztották a két hadoszlopra való
hadsereg között, egyik vitte magával a rezet és vasat, a másik az
aranyat és ezüstöt. Ezt ismét szétosztották az egyes csapatok között.
Inczére is volt bízva több szekérre rakott vert ezüst s annak fedezetéül
volt mellé rendelve egy század huszár.
Másnap odább kellett vonulni, folyvást ellenségtől sarkalva.
Incze előreindítá a csapat kórodáját, Serenával együtt, s maga fedezte a
huszárokkal az ellenfél előtti visszavonulást, folytonos csatározás
közben.
Egyszer nyargonczai hírül hozzák, hogy az ellenfél nemcsak háta mögött
jő, hanem a hegyi utakon eléje kerülve, előre küldött kórodáját is
megtámadta, s az előcsapattal verekedik.
Incze minden habozás nélkül parancsot adott, hogy az érczpénzt a
szekerekről vegyék le, a ládákat nyissák fel, a honvédek oszszák fel a
pénzt tölténytartóikba, azután a szekereket fordítsák fel, s csináljanak
belőlük torlaszt, és azok mögött tartsák fel a hátul jövő üldözőket, míg
ő a szemközt jövőket fogja elverni a huszárcsapattal.
Azzal maga személyesen vezette lovasait veszélyben forgó kórodája
kiszabadítására s épen jókor érkezett, hogy a támadókat szétrobbantsa.
Senki sem tehetett kifogást intézkedései ellen.
Hogy veszély idején elébbvalónak tartotta sebesülteit kiszabadítani,
mint a pénztárt védelmezni, ezt minden jó katona helyeselni fogja; hogy
vezető létére maga állt a rohamcsapat élére, ezt kimentik az akkori
kényszerű viszonyok. A rábízott pénz is meg volt mentve: egy fillér sem
hiányzott belőle, mikor a honvédek a tölténytartókat kiüríték; hanem a
lévita azért mégis hallott valamit abból, a mit a tett beszélt. Így nem
a csapatvezér harczol, a hogy Incze közévágott a csapatnak, mely Serena
kocsiját körülfogta: így a szeretők harczolnak.
Incze meg volt rettenve, hogy őt elveszíti! Most az egyszer nem birta
titkát megőrizni. Akárki is kitalálhatta azt.
Azután futottak tovább.
Csikorgó hideg tél volt. A fák végigrepedeztek a fagytól. Minden folyam
jéggel áthidalva, semmi gát az ellenség előtt. Elől, hátul, két oldalt
el volt állva a menekvők útja.
Mégis kimenekültek.
A hadvezér azt a szigorú parancsot adta ki, hogy a podgyászos szekerekre
és általában bármiféle járműre senki fel ne merjen ülni, mint a ki épen
beteg, vagy sebesült, vagy betegápoló. Először azért, hogy a tiszt urak
legyenek a maguk helyén, a zászlóaljaiknál; másodszor, hogy a szekereken
a szükséges podgyász és élelmiszer helyét ne foglalja el az, a mi a maga
lábán járhat, és végül, hogy a táborral együttjáró nem harczoló
csőcselék maradjon el tőle.
Az idők rendkivülisége, a felhevült indulatok, a rajongó képzelem
sajátszerű hatással voltak a fogékonyabb női kedélyekre: a tábort igen
sok hölgyféle kisérte; egyik markotányosnénak nevezte magát, másik tiszt
feleségének, néhány betegápolónak.
A vezér nem volt udvariatlan azon lelkesült hölgyek iránt, kik a
keserves utazás sanyaruságait osztani vele jöttek; csupán csak alkalmat
akart nekik adni, hogy erényeiket tökéletesítsék. A markotányosné
maradjon a lektikájánál, az ápolónő a kórodánál, s a tiszt barátnéja
tüntesse ki önfeláldozó hűségét lovagja iránt az által, hogy kövesse őt
gyalog, hóban és fagyban.
S azután a parancsszónak érvényesítését igen drasticus módon próbálta
ki.
Egyszer odaállt maga egy útszoros nyilásához, s a mint egyenkint jöttek
a podgyászos szekerek, – természetesen a parancs daczára tömve
felkérezkedőkkel, – az asszonynépet szép udvariasan leszállíttatá róluk,
a férfiakat pedig minden udvariasság nélkül megcsapatta. Itt veretett jó
huszonöt botot arra a huszárra is a szekéren ülésért, a ki azután három
nappal későbben a hodricsi ütközetben, hol a vezér alól kilőtték a
lovat, őt vitézül megmentette. («Miért nem egyhüvelykkel alább?» monda a
vezér, midőn csákóját a golyó átlyukasztá. «Üljön ön lovamra, tábornok»,
szólt hozzá a huszár, kit nem rég megveretett. «Nem úgy, szólt a vezér,
te maradj lovadon, nekem nyujtsd kezedet, aztán vágtass». S azzal futott
a lóval versenyt, utolsó a csatatérről.)
Ennek a példaadásnak sikere lett.
A ki nem akart felőle meggyőződni, hogy daczára az országgyűlés
emberbaráti határozatának, a botbüntetés még mindig nincsen eltörülve a
hadseregnél, leszállt magától, s ha nem szállt, letették; mert a
kocsissal is közös volt a meglakolás.
Áldorfai százados az előre küldött utászcsapat trombitaszava mellett
csendesen ügetett csapatja mellett, hol előrehaladva, hol hátramaradva,
s biztatva az elcsigázott hadfiakat, kiknek lábaikról már szakadozott a
csizma, s kiket a honvédköpeny rosszul védett a csikorgó hideg ellen.
Többször pihenőt tartott velük, s borszeszt osztott ki közöttük. Mikor
utolérte a kórodája szekereit, csendes lépésben haladt, hogy Serenával
pár szót váltson. Miről beszéltek? A sebesültek állapotáról. Azoknak a
száma folyvást szaporodott. Minden szekér tele volt már velük. Serena
maga rendesen a kocsis-ülésben foglalt helyet; s mikor hegynek fölfelé
ment az út, leszállt, gyalog ment: azt mondta, azért, hogy
felmelegedjék; pedig inkább a lovakat kímélte, a melyek nehezen húztak.
Ilyenkor aztán Incze mellette lovagolt.
A mint egy helyütt az út a dombtetőre felkanyarodik, a fák alatt egy
ajtótlan szénégető-gunyhó előtt egy férfi és egy nőalak látszik az
érkező csapatra várni. A sürűn eső hó fehér gyapjuréteget borított mind
a kettőre, mely shawlt és gubát kivehetlen szinűvé tesz; a csuklya a
férfinak csak bajuszát és szakállát engedi láttatni, a nőnek még fátyol
is van az arcza elé húzva.
A mint a kóroda szekerei a dombra feljutnak, mellettük Serena gyalog, és
Incze lóháton, a két várakozó alak sietve hagyja el az útféli gunyhót, s
feléjük igyekezik a havas boróka-bozóton keresztül.
Incze nem ügyel rájuk; Serenát figyelmezteti, hogy üljön fel a szekérre,
mert lefelé gyorsan fognak majd haladni, s segít neki a kocsis-ülésbe
felhágni.
Ekkor egy ismerős hang üdvözli.
– A jó szerencse küldött, kedves barátom!
Incze odatekint a megszólításra egész idegenül.
– Rám sem ismersz, ugy-e bár? Persze, szakállt és bajuszt eresztettem
azóta, hogy elváltunk, miként te is; de én azért felismertelek. Én
vagyok Stomfai Gideon, hajdani klerikustársad.
Incze nem érti, hogy kerül ez most ide? Hiszen lovas volt.
– Mit csinálsz itt?
– Káromkodom. Ez a legelső, a mit csinálok. Leparancsoltak a szekeremről
s itt hagytak. Másodszor pedig nem birom a gyalogolást, mert már a
lábaim el vannak fagyva.
– Adhatok lovat; jó lovas vagy: ülj nyeregbe.
– Köszönöm a lovat. Magamnak is volt, de túladtam rajta. Más hivatalom
van. Én szekérre akarok ülni. Lábbeteg vagyok.
– Az orvos meg fogja vizsgálni bajodat, s segélyt fog nyujtani.
– Köszönöm. Ostoba intézkedés volt biz ez a vezértől. Leszállítani az
embert czakumpak a szekérről. Egy kissé megválogathatta volna az
emberét. Nekem különben nem is ő parancsol; mert én mint a kormány által
kinevezett historiograph járok veletek, s csak a parlamentnek tartozom
felelősséggel.
– Szép. Hanem azért a szekérről mégis leszállítottak katonai önkénynyel,
s most egygyel több históriai adatot jegyezhetsz föl. Parancsolsz-e még
valamit?
– Ha úgy tetszik, kérek tőled valamit. Adass e hölgynek itt szintén
helyet a szekéren; elfér ott a másik mellett.
A nőalak is odalépett Incze közelébe, s kaczér bókkal üdvözlé őt.
– A kóroda szekerein csak az ápolónőknek szabad helyet foglalniok,
viszonzá erre Incze ridegen.
– Hát legyen az ő czíme is ápolónő, a míg okosabb világba érünk.
Áldorfait egy pillanatra megszállta az emberbaráti részvét, a nők iránti
gyöngédség menthető behatása, közel volt hozzá Serenát felszólítani,
hogy szorítson a szekérben helyet szorult helyzetbe jutott
hölgytársának; a midőn az ismeretlen hölgy, saját veszedelmére, jónak
látta a fátyolt felvonni arczáról, s Inczét nevén szólítva, kérelmét
Gideonéhoz csatolni:
– Áldorfai százados úr, legyen irántam még egyszer szánalommal.
Az arcz is, a hang is ismerős volt Incze előtt. Visszaborzadt mind a
kettőtől.
Ez ama nő, kinek gyermekét a dudai paplakban megkeresztelte. A
kalandornő.
Eszébe jutottak neki a frivol őszinteségek, miket az neki meggyónt, sőt
még tévedésből a kálvinista lévitának is.
És ezt a nőt vegye ő most fel Serena mellé? Ezt tegye annak
utitársnéjává? A kivel éjjel-nappal együtt legyen? Hozzá hasonló? Vele
egy beszámítás alá kerülő? Tán épen barátnéja, tanácsadója?
A szive fellázadt e gondolat ellen.
– Ki ez a hölgy? kérdé Gedőhöz fordulva.
– Dallami Cesarine, felelt Gideon.
– Mi ez a nő? szólt ekkor, a kérdést élesítve Incze.
Gideon cynicus mosolylyal felelt.
– Furcsa! Hát az én asszonyom.
Incze összeránczolta szemöldeit. Sarkantyúi öntudatlanul érinték lova
oldalát, úgy, hogy még az is ágaskodni kezdett, mintha ő is értené a
dolgot.
– Hiszen te még szerzetes vagy! dörmögé Gideonhoz.
– Hát te nem az vagy? felelt vissza Gideon, két csipőjére téve kezeit.
Incze türelmetlenül vont vállat, mint a ki nem érti e visszavágást.
– Menjen maga! szólt a hölgy Gideonhoz, gyöngéd erőszakkal tolva őt el
helyéről. Maga csak sértegetni tud. Engedjen engem beszélni Áldorfai
úrral, mi régi jó ismerősök vagyunk.
Azzal odalépett Inczéhez, s bizalmas meghittséggel tevé kezét annak
térdére, míg másik kezével hizelgően czirógatá lova sörényét. S aztán
forró, meghitt hangon suttogott hozzá:
– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, százados úr. Emlékezik ön még a
dudai lévita-lakra. Akkor még oly szent ember volt ön. Még kezét is
megcsókoltam. Az idők változtak azóta. Kisütött ránk a szabadság napja.
Az előitéletek lehullottak. Letörtük bilincseinket. A férfiak vérüket
áldozzák a szabadság eszméjének, s a nők feláldozzák önmagukat. Megyünk,
a merre szivünk vezet. Odaadjuk önöknek az örömöt, a gyönyörűséget, mely
osztályrészünk, s elfogadjuk érte a szenvedést, a küzdelmet, mely az
önök hozománya, s nem kérünk rá elébb áldást az oltárnál. Elitélhet-e ön
bennünket ezért? Akkor itélje el ön száz meg száz tiszttársát, ki
hasonlóul tesz! Tehet arról a szív, hogy érez? Megittasodva a lelkesedés
mámorától, a kétségbeesés keserűségeitől, látjuk magunk előtt megjelenni
azt, a ki álmaink eszményképe, a délczeg szabadítót, a hőst, a hazafit;
s azontúl nem törődünk családdal, nem a világgal, nem a jövendővel; az
édes szédület magával ragad; megyünk utána, vele egyesülünk, osztjuk
balsorsát; bűnünk-e ez?
Incze úgy undorodott ettől a nőtől. Félrefordult tőle. Hiszen ő nagyon
jól ismerte őt. Szivtelen, megromlott kedély volt az, kinek nem szolgált
mentségére a nők paradicsomi gyöngesége: nála a vétek kiszámítás volt, s
a gyönyör épen annak tudatában volt, hogy a mit tesz, az vétek. Nem
titkolhatta e nő előtt megvetését. S az észrevette azt.
– Ne fordítsa ön félre arczát, uram! szólt Dallami Cesarine. Áldorfai, a
gyóntató atya talán csak nem árulta el a gyónás titkát Áldorfainak, a
századosnak? És ha igen is: akkor is egy színvonalon állunk.
– Hogyan? asszonyom. Incze még mindig nem értette a czélzást.
– Tekintsen ön a háta mögé, szólt metsző gúnynyal a hölgy.
Incze önkénytelenül hátra tekintett.
Serena arcza megmagyarázta neki a talányt, melyet eddig nem tudott
megoldani. Az az ösztönszerű iszonyat, mely a leányt meglepte e nő
kihívó tekintetével szemben, mindent megmondott neki. Serena öntudatlan
védő mozdulattal vonta szűkebbre arcza körül prémes palástját, mint a ki
fél.
– Hát az nem egy nő ott, a kit ön e szekérre ültetve, magával visz?
Áldorfai nyugalommal felelt:
– Az a kóroda ápolónője.
– Úgy? szólt Dallami Cesarine gúnyosan, kinek most már nem volt
kivánsága sem védelem, sem kényelmes utazás után; hanem boszút és
megtorlást szomjazott, ha miatta a hófuvatban kell is tovább
vándorolnia. – Ez tehát a kóroda gondviselőnője? Jó, tisztes agg
matróna. Öreganyja az egész zászlóaljnak!
S ezzel merészen odasietett a szekérhez és megragadta Serena palástját,
lerántá azt annak arczáról, dæmoni kárörömmel rikácsolva.
– Ah! Valóban, ő az? A jó öreg nagymama! A kit senkisem gyanusíthat már
azzal, hogy ő azért jár egy zászlóalj katonával, mert talán szerelmes
ott valakibe. Oh, nem! Hiszen ki merné azt mondani, hogy Áldorfai
százados valami más egyebet érez e tisztes ősz fürtök, e ránczos homlok
iránt, mint fiúi tiszteletet? ki tehetné fel róla, hogy a bivouac
zürzavarában, a menekülés hevélyében, a táborélet dáridóiban valami
szentetlen gondolattal közelíthet felé? Hiszen ő maga egy szent; s ez a
hölgy egy oltárkép.
Áldorfai minden csepp vére forrott a haragtól. Ha férfi volna az, a ki e
gyilokdöféseket intézi Serena felé, az első szónál néma ember lenne
belőle! De mi védelem legyen egy nő ellen, a ki szavakkal gyilkol?
Még a paripája is horkolva fordítá fejét a nő felé, tágult orrlyukaiból
forró páráját fujva feléje.
– Távozzék ön e szekértől! kiálta rá Incze.
Az a nő pedig egy megbántott asszony vakmerőségével ragadá meg a lovag
paripájának zabláját félkezével, s másikkal a leányra mutatva, így
szólt:
– Neje önnek ez a hölgy ott?
– Nem.
– Akkor nincs egymásnak mit szemére vetnünk!
E szókkal megfordult, s kezét kisérője karjába akasztva, még egyszer
némán megfenyegeté Áldorfai Inczét. Szemeinek villogása többet mondott,
mint a mit a szó beszélhet.
Serena eltakarta arczát két tenyerébe és sirt.
Gideon és Dallami Cesarine eltávoztak az erdő mélyébe. A kalandornő
sértő kaczagása visszhangzott onnan.
Áldorfai Incze csüggedten ereszté le kezében tartott kardját. Az
ellenségtől köröskörül meg tudta védeni imádata bálványképét: ez asszony
kaczagása ellen nem volt védelme számára.
A lévita, Serena kocsijának hű kisérője, lehajolt a földre, s két
marokra szedett hóból galacsint kezdett formálni.
– Mit mívelsz, bajtárs? szólítá meg őt Incze.
– Meghajigálom hólapdával azt a Jezabelt! hörgé rekedten a jámbor
lévita.
Incze inte neki, hogy hagyjon fel a lovagiatlan elégtételvevéssel.
A szekerek gördültek odább.