– Kelj fel, felebarátom, a mellől a halott mellől s jerünk csináljunk s
a többit!
Ezzel a megszólítással riasztá fel Inczét egy ismerős hang.
Feltekintett. Alig hitt szemeinek. A dudai lévita állt előtte.
Valósággal annak az arcza, feszes szattyán redőivel, annak a szűk
előrehajlott nyaka: de minő öltözet hozzá! Egy kapuczinus barát
kámzsája. Kezében egy fűzfa pálcza, kigyó formán hántott héjjal.
– Bámulsz rajtam ugy-e, felebarátom? Hogy mikor te levetetted a
skapulárét, én akkor veszem fel a barát kámzsát. Agyon is vernének a
hiveim, ha megkapnának benne. De nem viselem, csak mikor szükség van rá.
Egyébkor a vászonkufferbe bepakolva hordozom. Jó ez – «mikor az ég
zörög» s a többi.
Incze elborult arczczal tekinte megszólítójára.
Kedélyhangulata elutasított most minden tréfát; a helyzet sem volt ahoz
való (egy elesett holtteste fölött).
A lévita azt hitte, hogy ez a komor tekintet az ő barátköntösének szól.
Sietett felvilágosítást adni felőle.
– Ne gondold ám, felebarátom, hogy ez valami igazi kapuczinusnak a
csuhája. Egy kémnek az álköntöse volt ez, a kivel a szent-mihályi
dáridónál tánczoltunk. Azután én megtartottam a ruháját magamnak,
mondván: «ab hoste doceri» az ellenségtől tanulni jó. Egyéb hasznomat
úgy sem veszik a táborban, a mangalétát nem birom, mert göthös vagyok;
csak krámfuter (betegápoló) lehetek, vagy kém. Ha ezt a gúnyát
felveszem, az ellenség táborába belopózhatom; mondván szent Dáviddal a
Góliátnak: «te jösz én ellenem dárdával, puskával, én pedig megyek te
rád a seregek Urának nevével.
– De hát miért nem maradt ön otthon, ha beteges?
– Először is azért, mert a hiveim mind elmentek a háboruba. Magam kiáltó
szó volnék a pusztában; azután meg annyit sem ér már ez az én életem,
mint Jób pátriárka mondása szerint a fáról leesett fia veréb; s a többi.
Az öreg fiu nagyot sóhajtott; s Inczének úgy tetszett, mintha ennek a
sóhajnak viszhangját adná saját keble.
Ennek sem ér már az élet semmit.
– Most pediglen már a szentmihályi dáridó után nincs mit tenni, mint
végig tánczolni a mulatságot, ha elkezdtük. Itt vagyok a hiveimmel a
hátad mögött egy negyed órányira. A mint megtudtam, hogy te itt vagy a
kis papjaiddal, ide osontam hozzád, s ugyan jókor jöttem. Látom, hogy te
a «boldog végén» fogod a botot s nem tréfálsz. Mondok egyet. Van az én
hiveim között ötven olyan legény, a ki megeszi a fias oroszlánt.
Szedközzünk össze a te fiaiddal; látom, hogy azok is kemény gyerekek.
Itt van nem messze, félórányira az uzdi malom. Abban okvetlenül
határőrök vannak. Én ismerem ennek a tájéknak minden zegét-zugát. Itt
voltam három esztendeig kosta s conventiómban volt a szabad
bibicztojás-szedés. Éjjel is bejárom a nádast. Én elvezetlek odáig, s ha
első álomban rajtuk ütünk, csinálunk nekik egy olyan tánczot, a mihez
képest a szent-mihályi dáridó is s a többi!
Áldorfai undorodott ettől a beszédtől.
El akarta utasítani magától a tolakodót. Nem tegezte vissza.
– Ejh, menjen ön. Mi itt előőrsre vagyunk állítva. Vezérszóra kell
hallgatnunk; nem vállalkozhatunk koczkáztatott kalandokra.
A lévita fitymálólag csettentett a nyelvével.
– Tzh ej ha! Van is most vezényszó! Bezzeg ha mi is elébb a
főparancsnoktól kérdeztük volna Szent-Mihálynál, hogy mit kezdjünk az
ellenséggel? Addig üldöztük, a míg utolértük. Az volt a galopptáncz!
Ötven szerezsánból negyvenhat hagyta ott a veres köpönyegét, pedig maga
is benne maradt! Csak négy futott el! Még annak is utána megyünk.
A száraz, sovány alak abban a barát csuhában oly visszataszító jelenség
volt e természetkivüli düh ádáz kifejezésével rángó arczvonásain, heves
taglejtéseiben.
Incze undorodott tőle.
– Az én küldetésem nem mészárlás.
– Biz az enyim sem az: jámbor pap vagyok; görhes, nyaviga teremtés. Rám
férne a hideg megfontolás. De a jó kutya is megvész, ha rájön a
fogfájás. Hej, felebarátom, ha neked ott fájna, a hol nekem fáj.
Emlékezel-e még arra a szép árva leányra ott a dudai paplakban?
Incze most már épen gyülölettel tekinte ez emberre. Ki ad neki jogot,
hogy arra a leányra emlékezni merjen? Az az «enyim». Kezét elutasítólag
emelé föl, hogy eltiltsa őt magától.
– S tudod-e, hogy mi lett abból a leányból?
Ez a kérdés igézet volt Inczére nézve. Eltiltó keze mellére hanyatlott.
– No hát tudd meg. A hadjárat kezdetén a kormány felhivást intézett
hazánk hölgyeihez, hogy a betegek és a harcztéren megsebesültek
ápolására vállalkozzanak. Veszedelmes egy hivatal. Az ellenség nem
respektál sem asszonyt, sem beteget. A szent-mihályi puszta magtára volt
átalakítva a dunai sereg csapatjai számára ilyen kórházzá. Volt benne
már harmincz beteg és sebesült. Azokat ápolta hat derék honleány, nem
féltve életét ellenségtől és czudar ragálytól. Ezek között volt Serena
kisasszony…
Incze szemei előtt vérszint kezdett játszani az alkonyi ég: úgy tetszett
neki, mintha a fénylő csillagok megannyi villámokká válnának s
elkezdenének czikázni az égen.
– Mindig mondtam, vakmerő, akaratos leány volt teljes életében. Minek
volt neki olyan helyre menni? Hiszen Duda czudar egy fészek, az igaz; de
csak mégis otthon volt az neki; s a többi.
– Beszéljen ön, mi történt vele? sürgeté Incze nyugtalanul.
– S a többi. (Most már ezen is kezdé a szavát Sós Márton.) Hát ki tudja
azt, hogy mi történt vele? Az Isten. De az meg nem mondja. Én már csak
akkorára értem oda, mikor el volt égve minden. Az ellenségnek egy
csapatja egész nap lövöldözött Szent-Mihály körül Vidos uram
nemzetőreivel; estére elfoglalták Szent-Mihályt, akkor aztán a
gránáriumot körülrakták nádkévékkel; benn voltak a sebesültek, meg az
ápolónők; akkor meggyujtották a nádat köröskörül s abból lett aztán egy
nagy máglya s egynéhány martyrral több a mennyországban.
– Szóljon ön: Serena is ott volt?
– Felebarátom! ki ismerné azt meg, mikor a tűz elhamvadt, melyik koponya
kié volt? Fekete az valamennyi. Másnap reggel, midőn nagyobb erővel
visszatértünk, már hamu volt minden. Ötven szerezsán ott sütkörézett a
zsarátnak körül s szalonnát pirított mellette. Azokkal tánczba eredtünk.
Negyvenhatnak nem fáj már többet a foga. Csak négy kalamajkázott el a
veres köpenyeggel.
Incze dühödten taposott a halott mellére, mintha az lett volna a négy
közül az egyik. Annak is veres köpenye volt.
– Ez volt a nagymihályi dáridó, felebarátom, s a többi s a többi.
A lévita szomorúan tekintgetett szét az égen, mely köröskörül veresleni
kezdett a szerteszét tanyázó táborok őrtüzeitől.
Incze azon vette észre magát, hogy megszorította ennek az embernek a
kezét. Ez a görbemellü nyomorék boszúra tudott gerjedni az ő szive
választottáért!
– Barátom, bajtársam, szólt hozzá Incze. A mit az imént mondtál: én
megkisértem. Vezess el a malomig. Meglepjük őket.
Sós Márton ravaszul hunyorított a fél szemével s megsuhogtatta a kigyós
pálczát a levegőben.
– Csak addig várj, a míg az én szénégetőimet ide hivom, azok már tudnak
a nyelvükön beszélni.
– Ne hivd őket, szólt Incze; nekem nem boszúállás kell. Én élve akarom
őket elfogni.
– Pedig jobb emberek azok meghalva. De hát legyen meg a te akaratod.
Incze «fuvarosai» már akkor nagy diadallal tértek vissza a nádasból.
Összeszedtek valami száz puskát és tölténytartót, azon meg is osztoztak
szépen. A novitiusok is kicserélték régiségtári fegyvereiket az ujabb
szerkezetű zsákmánynyal, az ócska hadd maradjon népijesztőnek.
Az első siker vakmerővé tett minden embert. A kézbe kapott fegyver, mint
a felébresztett gyermek, sír és azt kivánja, hogy ringassák.
– Keressünk ellenséget!
Most már ők akarták fölkeresni az ellenséget.
– Ki akar velem jönni? kérdé Incze.
Mind azt kiáltotta, hogy «én is»!
– Valamennyi nem jöhet. Száz férfi elég. A többi itt marad előőrsön.
Incze kiválogatta a száz férfit; mind a fiatalát.
Aztán kiadta az éj parancsát.
– Szótlanul kell haladni. Lőni nem szabad sötétben. A ki ellent nem áll,
azt nem kell bántani.
Arra gondolt, hogy találhat valakit, a ki hirt mond neki Serena felől.
Talán nem ölték meg? Talán magukkal vitték! A fájdalomtól felmagasztalt
szív szereti a legképtelenebbet remélni. Tízezernyi ellenség közül
megtalálni és elfogni azt, a ki a szent-mihályi borzalomról hirt
mondhat. Hát a ki sorsjegyet vesz? Az is azt hiszi, hogy hátha százezer
közül az övét húzzák ki?
A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az
éjszakában, a pipákat zsebredugták s azzal elindult a csapat, vezetve a
lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól;
bujkálva a fűzbozótok között; néhol egy árok mentében lekussadtan
lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a
barátcsuhában messze járt elől, tájékozva az útat s jelt adva remekül
utánzott vadlud kiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt.
A gönczöl csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az idő,
mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gula volt rakva
nádkévékből. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nőstény farkas.
Ez volt a jel, hogy czélnál vannak.
A nádastól egy hosszú sor törpe fűzfa vonult végig egy nagy épületig,
melynek teteje két akkora mint a fala, s mely félig bele fekszik a
Sióba. Ez az uzdi malom.
Egy ablaka vérveres fénynyel világít a távolba; körüle mély csend van.
Csak a mögötte kiemelkedő sugár jegenyefák zúgnak a koronkint feltámadó
szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledő léptek zaját.
Az ellenfélnek még csak előőrsei sem voltak kiállítva, annyira bizton
érezte itt magát, (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem).
A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden
ember.
A támadó csapat akadálytalanul, nyilt kapun keresztül juthatott az
udvarra.
Incze felosztá csapatját. Két szakasz a két udvarkapun, harmadik a
malomgépezeten nyomul be. Ölni nem szükség, ha ellenállás nem lesz.
Csodamódon könnyen ment minden.
Kétszáz határőr volt a malomban. Azok még csak hozzá sem nyultak a
fegyvereikhez, mikor álmukból felriasztá őket az éjjeli támadás. Nagyon
jó lelkiismeretök volt. Nem bántottak ők eddig senkit. Azt is jól
tudták, hogy az ellenfél nem él emberhússal. Megadták magukat
emberségesen. Két tiszt úr is volt velük. Azokat úgy kellett felrázni
álmukból, s a kik aztán felébredvén, igen természetesnek találták, hogy
ők el vannak most fogva.
Egy öreg kapitány, meg egy fiatal hadnagy volt.
Az öreg hadfi, a mint kitörülte szemét s meggyőződött a tényállásról,
odafordult a fiatalhoz, a ki lábtól feküdt mellette az ágyban.
– No ugy-e megmondtam, hogy elfognak bennünket?
Azután Inczéhez fordult.
– Mit fognak velünk tenni?
– Tisztességes hadifogságba visszük önöket.
A százados ismét a hadnagynak szólt.
– No ugy-e megmondtam, hogy nem nyúznak meg bennünket?
Akkori időkben még az osztrák tiszteknél szabályszerüen simára volt
borotválva az arcz. Ez egy kis tévedésre vezette a fogoly tisztet Incze
irányában: annak is borotvált arcza volt.
– Ön a hadseregnél szolgált, ugy-e bár?
– Nem. Én szerzetes vagyok.
A kapitány erre boszusan vakarta meg a füle környékét s nem folytatta az
«ugy-e meg mondtam»-ot.
– De ezt már az ördög hitte volna!
Az egész haditény a legkedélyesebb hangulatban hajtatott végre. Incze
emberei összeszedték a gazdahagyott fegyvereket; azután átkiáltottak a
tulsó parton portyázó őrjáratoknak, azok megértették a dolgot,
csónakokat teremtettek elő s azokon reggelig áthordták a foglyokat, a
fegyvereket és az elfogó csapatot is. A foglyoknak egy hajszála sem
görbült meg. Ők nem voltak a szent-mihályiak. Nem is arra felé jöttek.
Mikor a sikerült támadásról Incze jelentést tett az őrnagynál, ez így
szólt neki:
– Hadnagy úr. Okosabb időkben az ilyen vállalatért önt főbelövetnék.
Hanem a mostani zürzavarban minden dicséretreméltó, a mi sikerül. Én önt
megjutalmazom: kinevezem önt nemzetőri századosnak. Ön háromszáz ember
számára szerzett lőfegyvert; ez a legnagyobb nyereség. Most ezzel a
háromszáz emberrel induljon el ön, a mint megebédeltek, Székesfehérvár
felé. Ott tanyáz az ellenfélnek egy elszakadt dandára: ezerkétszáz
ember. Nem szeretem őket a hátamban. Menjen ön oda! (éjfélre oda érhet)
és fogja el őket.
Áldorfai olyasmit érzett szivében, a minek nem tudta a nevét. Háromszáz
emberrel megtámadni és elfogni ezerkétszázat. Neki, a két napos
katonának, követőivel, a szénégetőkkel és fuvarosokkal legyőzni négyszer
annyi gyakorlott vitézt! És ennél a gondolatnál édes, gyönyörteljes
meleget érezni! Mi ez? A férfierő ébredése az! Az elrejtett, lekötött
erély rögtöni szétsugárzása az idegekben. Érzé, hogy ő azt, a mi
képtelenség, megtenni elég merész. S ez az érzés gyönyör.
Aztán hadvezéri tehetséget is érze támadozni agyában. Elgondolá, hogy
minő esélyei vannak a sikernek? Az éjjeli véletlen meglepés; a
székesfehérvári polgárok közreműködése; összpontosított támadás; az első
kézcsapással a tisztikar kézrekerítése. Nem lehetetlen az. Most a
barátcsuhás lévita is jó szolgálatot tehet, mint kém, üzenetvivő hirnök.
És ha Serenának is nyomára találhat ott? Nem mondott le a reményről,
hogy őt még feltalálja valahol.
Most már nem azért ment a csatába, hogy ott meghaljon, hanem hogy
győzzön.
Most értette már a leány kérdését, a mit a meredély párkányán állva
intézett hozzá: «szabad-e a halált keresni akkor, ha azzal egy szent
ügynek használunk?»
A leány már elment azt keresni, talán meg is találta már.
És Incze most már azt a kérdést tette magának: «Szabad-e a halált adni,
ha azzal egy szent ügynek szolgálunk?»
«Igen.»
Másnap reggel el volt fogva az ezerkétszáz határőr Székesfehérvárott. A
polgárok csatlakoztak Incze csapatjához s az ellenfél lerakta a
fegyvereit, a nélkül, hogy egy lövést tett volna belőlük.
Most már újabb ezerkétszáz fegyver volt a néptábor kezében. Elvették
ellenfeleiktől puszta kézzel; bottal, fokossal mentek a csatába s
puskával tértek vissza.
Tréfa volt ez!
Számba sem jött a diadaluk. Mire Incze győzelemittas csapatja visszatért
a Sárviz posványaihoz, már akkor a sokkal nagyobb diadalfényben meg sem
látszott az övék. Az alatt az egész zöme az ellentábornak mindenestül
együtt megadta magát.
A Sárviz és Sió közé szorított hadtest parancsnoka először a Sió partján
útját álló népfelkelés parancsnokával kezdett alkudozni.
Ez azt kivánta tőle, hogy hagyja itt ágyuit, fegyvereit s aztán vigye a
katonáit békével haza. A tábornok elfogadta az alkut.
Hanem azután megbánta, hogy olyan sokat igért; elment a Balaton felül
közelítő ellenséges hadcsapat parancsnokához alkudozni.
Az azt felelte neki, hogy «verekedjünk elébb egy kicsit».
Azután hátrafelé fordult, ott szemközt találta a másik hadcsapat
vezérét, azzal állt alkuba: az meg föltétlen megadást követelt.
S volt e fennyen beszélő embereknek e büszke követeléshez háromezer
gyalog vitézük és kétszáz újoncz huszárjuk, nyolcz ágyuval.
S az ellenfél hadteste zömével, hétezerötszáz emberrel lerakta előttük a
fegyvert.
Ennyi fegyverrel több az önvédelemre; ennyi ellenféllel kevesebb.
S ez álomszerű, mesemondáshoz hasonló diadal oly halvány esemény volt
azon napok tűzvilágításában, úgy elveszett azon nagy catastrophák
közepett, minők a pákozdi harcz (az első ütközet az «armadia» két külön
alkatrészre vált tábora között), a támadó fősereg futása az országból; a
birodalmi fővárosban kitört forradalom: hogy alig jegyezte fel a
történet azoknak a neveit, kik a Sió mellett e nagy sikert kivívták.
Az egész hadjáratban nem esett el száz ember.
Áldorfai Incze még sem vett hirt Serena felől; nem találta nyomát a
szentmihályi tábori kórházon túl.
Tovább ment.
Most már két csillag vitte előre: egy hon, a kiért meghalni, s egy
leány, a kiért ölni kész.