Már akkor negyven esztendeje mult, hogy Magyarországon nem volt háboru.
Ősz férfi volt már mindaz, a ki a legutolsó győri ütközetben Napoleon
ágyutekéit látta maga felé ricochette lépésekben tánczolni, s sorlövést
csak úrnapján hallott az újabb nemzedék. A mi rendes katonája volt
Magyarországnak, az ez idő szerint a lombard-velenczei csatatéreken
harczolt, vitéz huszárezredei pedig gondosan el voltak rekesztve
Csehország és Galiczia garnizonjaiba.
Egy gyalog katona kitanítására, mint ezt valamennyi európai
hadügyminister exposéjából tudjuk, kell három esztendő; arra, hogy egy
csataképes és nyeregheznőtt lovas katona képeztessék, mulhatlanul
szükséges öt esztendei szolgálat; arra pedig, hogy valaki tüzérszámba
mehessen nyolcz esztendei gyakorlat nélkül, kár is a szót vesztegetni.
És mind ehhez volt az alkotmányos kormánynak – hat hónapja.
Ebből ötöt eltöltött az előleges tanácskozással, – a hatodikban aztán
készen kellett lenni mindennel.
Szemközt állt vele egy megszámlálhatlan tömege a nemzetiségi
fölkelőknek, százezere a fegyverben gyakorlott határőrségnek, s
szervezett hadoszlopai a rendes hadseregeknek, vezetve kitünő
hadvezérektől. Ez volt az absolutismus tábora.
S mit állíthatott ezekkel szembe a constitutió kormánya?
Embert ember ellen. De nem katonát.
Minő gyülevész volt az, mely Incze csapatjával concentrikus utakon a
Balaton tájékai felé özönlött, ellenfelet keresve?
Szűrös földmívesek, hosszu rudakra pántolt kaszákkal; kis városok iparos
népe, jámbor vadász-puskákkal vállaikon, köztük egy-egy kis csapat
nemzetőr, búzavirágszín dolmányban, nehéz szuronyos puskákkal, miknek
problematikus volt az elsülése; iskoláikat otthagyott diákok, karddal
oldalukon, pisztolylyal övükben; egy-egy zilált lovascsapat
insurrectionális rezes kardokkal, miket főispáni beiktatás alkalmával
szokott a nemesi banderiumnak kikölcsönözni a vármegye; közben
szekérsorok, miken asszonyok ülnek, kik férjeik után enni-innivalót
visznek. Háromszínű zászló igen sok. Ágyu semmi.
Katonai jelvény egy háromszínű rózsa, vagy egy veres szalag a kalap
mellé kötve; Görgey csapatjánál egy fehér toll. A veres szalagnak az a
hire, hogy az republicanus jelvény, a fehér tollé, hogy alkotmányos
monarchia czége. Azért egy tábor mind.
A mely falun egy csapat keresztülvonul, ott a férfi lakosság rögtön
csatlakozik is hozzá. Nem kell sok toborzás. Egy dal, egy «éljen a haza»
rivallás s száz meg száz ember jön elő cséphadaróval, vasvillával,
vadász-puskával, s megy a többivel: nem kérdi hová? A vezető talán
tudja.
Az valószinű.
Az említett őrnagy, a mint a vele tovább huzódó tömeggel éjszakára
tábort üt, első gondja kiszemelni a néptömegből a lőfegyverrel ellátott
csapatokat, s azokat, a mint besötétedik, szekerekre ültetni s előre
küldeni. Azokkal megy Incze csapatja is.
A csel kitudódik. A felgerjedt hivek nem engedik magukat az ő kis
papjaiktól elszakíttatni, ők is szekérre kelnek. (Hires fuvaros nép.) S
utólérik néhány százan az előrehaladt kis csapatot, s ők is éneklik az
«Áll még Buda!» nótáját, pedig nem is értik a szövegét s ők is mennek az
ellenségre, pedig fegyverük sincsen.
Úgy tesznek, mint a somogyi ember, a ki nem visz magával botot, ha
verekedni megy a korcsmába; azt mondja: majd lesz az ellenfelemnél.
Hajnalra már a Sió mellett van Incze társaival, tíz mértföldnyi járó
útra elhagyott kolostorától.
Mi az a Sió?
Egy megfordított folyam, mely a Balatonból kifelé folyik, s átszelve a
Sárréti lapályt, alant a Dunába szakad. Néhol három öl széles, a hol
mély, ott elnyeli az embert. A hány járt út, annyi fahid vezet rajta
keresztül. Azonkivül kisebb-nagyobb malmok vannak ráépítve, miken
szintén át lehet járni.
Ez a szegény kis vizecske tartotta fenn a támadók egyik táborát. Tízezer
ember volt az; mind rendesen fegyverezve, tizenkét ágyuval.
(Azonban a históriai igazság kedveért, minthogy nem tündérmeséket irunk
le, jegyezzük fel, hogy ezek is mind jámbor családapák voltak, vagy
vadonat ujonczok, kiket nem hevített még át annyira a lelkesedés, hogy
valami mennyországi dolognak tartsák a fűbe harapni azon kivivandó
feladatért, hogy parlamentarismus helyett absolutismus legyen a
világon.)
De hát ha tízezer myrmidon, vagy tízezer Berserker lett volna is!
Három olyan ellenséggel volt dolguk, a melyikből egy is elég. Az ég, a
föld és a nép.
Az ég, nem symbolisticus értelemben, de egész komolyan harczolt ellenük:
négy nap óta folyvást áztak s a Sió melletti föld kegyetlen ellensége
annak, a kit nem szivesen lát vendégül.
A Sárrét lapályai szép zöldek ilyenkor, keresztül-kasul szeldesve
csatornákkal, az embermagasságu fű között a füzény (lithrum) virág
dárdái, mint megannyi rózsaszinű láng lobognak; s a vad ánizstól
sárgállik a mező. A csatornák partjait nefelejts-bozótok takarják, s a
tavakban a nimféa fehér és sárga lótuszvirágai libegnek.
Mind szép ez egy poétának; de nem ér semmit egy kiéhezett tábornak, mely
nem hozott magával eleséget, abban a meggyőződésben, hogy a világ
legvendégszeretőbb országán utazik keresztül.
Megcsalta az ethnographia.
A vendégszerető nép legelőször elterelt az útjából minden gulyát és
juhnyájat: e vidék legfőbb gazdagságát, s aztán maga meg átment a tulsó
partra s botot tartott a kezében. Itt nem terem buza; hanem hal, meg
szárcsa.
A ki itt élelmezni akarja magát, az a vezér egy flottillát hordjon
magával.
Feneketlen sár fogta el az utat, az ágyúk megrekedtek, s ha egyszer egy
dombra felvergődhettek, onnan többet nem kivánkoztak alá.
S mikor azután a tábor eleje megérkezett a Sióhoz, nem talált rajta
többé sem hidat, sem malomgátat; hanem talált a tulsó partot uralgó
halmokon mindenütt szemközt állított táborokat, hemzsegő néppel, a
melyben nem tudta, hogy mi lakik?
Azokon a halmokon tanyázó fegyveres nép zenészeket hozott magával – és
tánczolt. Félelmes önbizalom!
A határőrök letelepedtek a déli parton. S aztán megtörtént, hogy a két
tábor előőrsei, egyik innen, másik túlról, letették a puskáikat maguk
mellé, elővették a horgaikat és horgásztak egymással szemközt, s a
melyik egy szép potykát foghatott, az dicsekedett vele a másiknak.
Egyszer aztán mégis komolyan szivére kezdte venni a feladatát a tulsó
tábor hadvezére, a generális, s elhatározá, hogy megkisérti a Sión az
átkelést.
Egy kompot fedezett fel valahol, a mit elfelejtettek előle eltakarítani.
Ez a komp leendett rá nézve az, a mi Xerxesre nézve volt a
Hellespontuson vert hid. Hanem hiszen a Sió sem a Bosporus.
Szép októberi alkonyat volt. A nyugoti ég sárga lapján élesen
rajzolódtak oda a fekete emberalakok, mik egy ősszörnyeteg alakját
látszanak vállaikon emelni. Ez a komp. S az a mozgó tövises kigyó, mely
utána vonul, az egy hadcsapat, szuronyai messzire villannak.
Incze állt az előőrsön kis csapatjával. Ő és társai a parti rekettye
bozótjai által eltakarva. Távolabb a halmon hozzácsatlakozott városbeli
népe. Ők csendesen voltak, amazok ott hátul lármáztak és fenyegették a
közeledő határőr csapatot, hogy megeszik, ha átjönnek.
A határőr-csapat vezénylő tisztje pedig jól látta, a távcsövön át, hogy
a felkelő csapatnak alig van lőfegyvere. Számba sem vette a
fenyegetőzéseiket. Közelített nyugodtan.
Áldorfai melle elszorult, szive hevesen kezdett dobogni.
A ki háborúba megy, annak azért van fegyvere, hogy öljön!
A rettentő kötelesség előtte állt.
Nem őt keresi a halál: hanem tőle várja küldetését.
A mint az ellencsapat egyre közelebb jött, valami névtelen hőség támadta
meg agyát. Láz volt az. A vérnek szomja. A vadállat fölébredése a
szivben.
– Vigyázz! czélozz! vezénylé bajtársait.
Az út, mely a Siónak az átjáratához vezetett, kétfelől sűrű nádassal
volt borítva; az ellenfélnek e szoros úton kellett előre nyomulni,
menetelesen haladva alá egy emelkedettebb fensikról, mely elszórt
kökény-bozóttal és hangafa bokrokkal volt borítva.
Mikor mintegy kétszáz lépésnyire volt az ellenfél, Incze felkiáltá a
végzetes szót:
– Tüzelj!
A lőfegyverek rendetlen sortüzeléssel ropogtak (valami két harmada
elsült), s erre zürzavaros kiáltás hangzott a közeledő tömegből: a
kompot vivő alakok közül egy elesett, a többi ledobta válláról a
jármüvet. S akkor aztán az egész csapat, mely a hátuk mögött állt,
eldobált puskát, tölténytartót s rohant a nádasnak, s aztán a nádason
keresztül a bozótba.
Csak az az egy ember maradt ott.
Incze látta őt az alig kétszáz lépésnyi távolban.
Az ember fel akart állni kétszer-háromszor; de lábai elcsuklottak s
ismét visszaesett; megint térdre emelkedett, egyik kezét mellére
szorítá, másikkal a földre támaszkodott. Valami hosszú rémkiáltás
hangzott ajkairól, mely fájdalmas zokogásban végződött. Kezeivel,
térdeivel tova vonszolta magát; hátra-hátra nézett rémült arczczal,
üvegesedő szemekkel. Néhány nevet mormogott: talán apja, anyja,
gyermekei, felesége neveit. Azután hanyatt vetette magát, két kezét
imára kulcsolta és homlokára szorítá; melle hevesen zihált s minden
emelkedésénél kibugygyant halálos sebéből a vér.
Incze eltakarta kezével szemeit. Tegnap még nem volt kezén ez a vérfolt!
Aztán elragadta őt is a támadó zsivaj.
A népfelkelés csoportja, a mint a határőröket megfutamodni látta, nem
hallgatott többé semmi vezényszóra, hanem rohant le a dombról nagy
sivalkodással s átgázolt a túlsó partra. A Sión átmenni nem volt nekik
nagy tudomány: úszva, gázolva kieviczkéltek belőle; elhozták a
cserbenhagyott kompot; felszedték az elhajigált puskát, talán kétszázat
is, s nagy volt az örömük a zsákmány fölött. Incze maga is átkelt a
komppal azért, hogy az elesett áldozathoz juthasson.
Megállt fölötte. Még lihegett az. Szemei még nyitva voltak. Ajkai vértől
tajtékzók. De még hebegett valamit. Talán valami imádság töredékét.
Arczát eltorzítá a rémület s egész alakját halálos rángások ficzamíták
félre. Egyszerre arczra veté magát, mintha halálos sebét a föld
csókjával akarná meggyógyítani. Az meg is gyógyítá: meghalt.
… Ez hát a csatatéri halál!… Mit vétett ez az ember annak, a ki őt
megölte? Nagyot vétett! Hazáját támadta meg.
Incze oda térdelt a hulla fejéhez:
«Requiem æternam dona ei Domine.»
… Még mindig pap volt.