A hajnali harangszó utoljára hivta a templomba a kolostor ifjait,
utoljára vették fel a fehér talárt, utoljára zengték el együtt a «Gloria
in excelsis»-t. Künn az udvaron gulába rakva álltak már fegyvereik s
mikor a nap a két torony között előtünt, már az újonczok
vászonzubbonyába öltözve találta őket s szuronyaik hegyét aranyozák meg
sugárai.
A kolostor vénei gondoskodtak az utrakelendőkről.
Egész éjjel sütötte a szakács számukra az úti eleségnek valót; a jó öreg
gvárdián maga tömte meg tarisznyájukat vele s a pinczemester a kolostor
legjobb boraival tölté meg kulacsaikat.
Utoljára falatoztak együtt a refectoriumban. Az apátur biztatta őket,
hogy egyenek, igyanak és legyen jó kedvük; s maga nem evett, nem ivott,
hanem sírt.
Ennyi jó gyermeket egyszerre elveszíteni!
Úgy szerette valamennyit! Mikor sorban odajárultak hozzá, hogy utoljára
kezet csókoljanak neki: mindegyiknek tudott valami kedveset mondani.
– Te olyan szelid voltál, mindig kedvemben jártál. – Te olyan kitünő
tanuló voltál, könyvnélkül tudtad a classicusokat. Minő emlékezet! Egy
élő könyvtár voltál. – Te minden jutalmat elnyertél a theologiai
feladványokért. – Téged szegény özvegy anyád, mint egyetlen gyermekét,
bizott gondviselésemre, minden forintodat ő neki küldted el. – Te
büszkesége voltál szüleidnek; gazdag fiu: nagy jövő várt reád! – Te úgy
énekeltél a chorusban, mint egy angyal, soha ilyen hang nem fog többé a
chorusból hangzani. – Te tréfás fiu voltál: felderítetted vidám
kedélyeddel komor társaságunkat. – Te gyönge voltál, de mindig mellettem
voltál, mint egy kis gyermek, mindig sírtál, ha megdorgáltalak. – Téged
csecsemő korodtól fogva neveltelek, mint szülőtlen árvát. – Te kitünő
szónok voltál, egy Lacordairet vártam belőled. – Te szép költeményeket
szerzettél; te ábrándozó. – És most mind elhagytok engem! Látnak-e még
benneteket ez árva falak valaha?
És sorba csókolta őket, gyöngéden megveregeté arczaikat, s aztán
hirtelen félre fordult tőlük, nehogy megtalálja őket számlálni; a mit az
ó-testámentom hagyományai veszedelmes előjelnek mondanak.
S midőn legutoljára a vezetőre került a sor; midőn Inczét szorítá
keblére, mély, keserű fájdalom tört ki szavaiból.
– És te, rendünknek büszkesége, ragyogó világa! Te is elhagysz minket!
Milyen gyászt hagysz itt magad után nekünk, fiatlan apáknak!
– Nem örökre, viszonzá Áldorfai Incze elérzékenyülten. Isten nevével
szállunk a harczba. Isten megadja küzdelmeinknek a diadalt, s ha élve
maradunk, visszatérünk ide mindannyian!
– Az Úr járjon veletek mindenütt, szólt kezeit áldásra emelve az agg
családapa. Legyen oltalommal, legyen irgalommal hozzátok. Ha jöttök
győzelemmel, dicsőséggel, ha jöttök veszteséggel, szégyennel, az ajtó
nyitva áll előttetek s mi osztozunk a visszatérőkkel jóban és rosszban.
A dob pördült, a kis csapat fegyverét vállára kapta, egy lelkesült
viharos éljent kiáltott s azután rázendíté a harczi dalt: «Áll még Buda,
él az Isten». Dalolva vonultak odább. Öten közülök még csak 17 éves
gyermekek voltak. Tizenketten már föl voltak szentelve papnak.
Az öregek felmentek a kolostor homlokzatán emelt ballustradra s onnan
néztek utánok, míg csak láthatták a kis csapatot, mely granátos
indulóban haladt a hegyi úton fölfelé; s már eltakarták azt az erdők,
mégis a távozók felé voltak fordulva arczaik; még hangzott a dobszó és a
dal a távolból.
Azután leszálltak az üresen maradt házba.
Az agg apát sorba járta a tantermeket, az alvó szobákat, s úgy el tudott
merengeni minden egyes eltávozó hátrahagyott emlékein. A nagy számoló
táblán még rajta volt egy bonyolult algebrai képlet. «Ezt Pius oldta
meg, a legjobb számvető. Senki le ne törülje onnan.» A pipatoriumban ott
találják meg longissimáikat, hegedüiket, a hol elhagyták, hiszen
visszatérnek még.
Mindegyiknek az iróasztalán ott van a végrendelete; itt hagyott
holmiaikat kinek hagyják, ha elvesznek? – Ne legyen ez iratoknak érvénye
soha! Jöjjenek ők vissza!
Füvész-gyűjtemény, felnyitott hangjegy, félig kész rajz maradjon a
helyén; a pedellus minden héten töltse tele a kiszáradt tintatartókat.
Ágyaik fel legyenek vetve. Várni fognak rájuk.
A mint így járja az apát sorrul-sorra a szobákat: csaknem megijed, midőn
egybe benyitva, azt nem találja üresen. Egy «ifju» szerzetes áll előtte,
háttal az ablaknak támaszkodva.
Gideon.
– Mi ez? szól az apát bámulattal felgerjedve. Te itthon maradtál?
Egyedül magad maradtál itthon?
Gideon alázatosságba burkolt gúnynyal felelt:
– Atyám. Nem örülsz-e, hogy egy fiad nálad maradt?
– Nem örülök rajta… Felelt az agg… Ha mind itt maradtak volna, sok
keserű könyhullatástól megmenekültem volna. De a köny már kihullt, s azt
te meg nem történtté többé nem teheted. – És nem örülök annak, hogy te
itt maradtál, azért, mert csalatkoztam benned. Te voltál a személyes
bátorság jelképe akkor, midőn e bátorság hiba volt; s most, midőn erény
volna az, elvesztetted azt? – Egyedül voltál harczvágyó, midőn béke
volt; s midőn harczra trombitálnak, egyedül vagy békeszerető? – Lovag,
athleta, gymnasta voltál, midőn társaid papok voltak, s most, midőn azok
fegyvert ragadtak: te egyszerre jámbor lettél, rokkant és beteges, mint
mi hetvenéves vének?
– Nem, atyám! szólt kipirult arczczal Gideon. Olyan rossz vagyok most
is, mint voltam. Veszekedő és vérengző. De komédiát játszani nem állok
be. Hogy én a lomtárból előczepelt rozsdás dióverőkkel elinduljak
katonást játszani, ahhoz nem vagyok már elég gyermek. Én Alvinczy
puskáját nem czepelem, csak azért, hogy egy héti sétálás után holtomig
dicsekedhessem vele, hogy én is ott voltam a hirhedett insurrectióban.
Ha komoly harczba mehetnék: elől mennék.
– Jól van, gyermekem. Értelek. Ismerlek. A büszkeség dæmona nem engedi,
hogy ott szolgálj, a hol egy társad parancsol. Én kielégítem
büszkeségedet. Nem akarsz a mi ócska fegyvereinkkel dobszóra lépkedni?
Adok neked lovat, válaszsz magadnak kardot, pisztolyokat; derék huszár
lesz belőled; arra még több szükség van most.
Válasz helyett Gideon hirtelen leveté tógáját, skapuláréját; a papi
öltöny alatt pitykés dolmány volt rajta, és lábain sarkantyús csizma.
– Lelkemből szóltál, atyám. Adass paripát. Én megyek és keresek magamnak
kardot.
S olyan büszke volt, hogy még csak kezet sem csókolt a jó öreg atyának.
Egy óra mulva az utolsó ifju is elhagyta a kolostor udvarát. Lóháton
vágtatva távozott s rövid időn elérte, el is hagyta társai csapatját;
nevetve kivánt nekik szerencsés utat, s igyekezett az őrnagy csapatját
elérni, a hol igen szivesen fogadták. Nagy szűke volt a lovas vitéznek a
táborban. A hidegvérű nép annyira már felbuzdult, hogy a fiait
feláldozza, hanem hogy a lovát is feláldozza, annyira még nem. Erre még
idő kell.
… A *i kolostor úgy maradt, mint a megszedett szőlőkert, árván,
elhagyottan.
Hányan fognak ide visszatérni azok közül, a kik dobszó után mentek?