A többi szerzetesek, tanárok mind siettek Inczét üdvözölni, s rögtön
aláirást nyitottak maguk közt az ő példája nyomán. Egy novitius sem
maradt ki a lajstromból.
Incze pedig elmélázott, mint egy álmodó s nem hallá, mit beszélnek
körülötte; hanem azon merengett, hogy mi czélja van a sorsnak azzal,
hogy egy lényt teremtett, a kinek hivatása az, hogy kitalálja az ő
szivében a még meg nem született gondolatot is, s a míg ő töpreng és
tusakodik, az alatt meg is tegye azt, a mit neki kellene tenni? Ki az a
lény, a ki nem habozik, nem tétováz annál a kérdésnél, hogy mi lesz
belőlünk holnap, ha ma mindenünket odaadtuk annak, a kinek tartoztunk
vele?
A válság egyre súlyosabb lett.
A mákony-álomnál elnyomott nagy betegnek rettenetes álmai voltak. Mintha
tizezrei a halálos ellenségeknek omolnának minden oldalról reá, s kezeit
megkötöznék, tagjait eldarabolnák, nyelvét kitépnék, vérét kiszívnák.
Felébredt a nagy kínzásra… És akkor azt látta, hogy a mit álmodott, az
valóság.
Mint a szent inquisitio mesés vasbörtöne, melynek falai egyre összébb
szorulnak a halálra vetett rab körül, úgy közelítettek az ország rab
szive felé saját útnak indult határai, mozgó érczfalak, szuronyerdők,
százezrei a tűzokádó csöveknek, mind befelé, a szive felé fordítva.
Egyszer aztán szétfeszíté karjait, hogy az agyonsajtoló börtönfalakat
feltartsa. Óriási erő volt a karokban.
Nem volt sem pénze, sem hadserege, sem fegyvere.
Egy jajkiáltásra meglett mind a három.
Négy hadsereg jött ellene. Az egyik a Kárpátok felől, a másik Erdélyből,
a harmadik az Aldunáról, a negyedik a Dráva felől. Ez volt a
legfélelmesebb. Negyvenezer fegyverben gyakorlott vitéz, ágyútelepekkel,
lovassággal, tanult tiszti karral. Ez két részre volt osztva.
Harminczezer szemközt ment az alkotmányvédő seregre. Az épen felényi
volt. Tizezer pedig oldalvást huzódott, hogy azt két tűz közé szorítsa.
A magyar kormány felhivást küldött a fenyegetett vidékek lakosaihoz,
fegyverbe szólítva mindenkit, a ki csak férfinak nevezi magát: aggot és
fiatalt, urat és szegényt.
E felhivást a kolostorok főnökei is megkapták.
Este érkezett meg a nemzetőri csapat, melynek őrnagya átadta a felhivó
parancsot az apátúrnak, s azonnal hozzá kezdett a toborzáshoz, kitűzve a
háromszinű zászlót a vendéglő ablakába.
Nehezen ment a munkája. Azt a várost hidegvérű, idegenajkú nép lakja, a
ki nem szeret verekedni, s a ki a terített asztalán és puha ágyán túl
nem ismer semmiféle hazát.
Az őrnagy a kolostorban sem volt örvendetes hirnök. Itt a béke és
kiengesztelés szelleme lakik, nem az öldöklésé.
A nemzeti vállszalagos kardcsörtető alak megjelenése után egészen
megváltozott a nyugalmas belső élet. A növendékek szobáiban egész éjjel
zajos vitatkozás hangzott.
Ez éjszakán az apátúr éjfélben kondíttatá meg a «matutinát», mint az ős
keresztény világban, s az egyházi szertartás után a tanácsterembe hívta
a felavatott tagokat, a tanárokat, hogy határozzanak e súlyos kérdésben.
Nehéz volt azt eldönteni, még a reggel is ott találta őket.
A szerzetek tagjai menttek a fegyverviselés alól. Nincs törvény, mely
őket arra kötelezze. S van-e a törvényen túl is kötelesség? Ez a kérdés.
A tanóra rendes idejére ismét felgyültek a növendékek a nagy tanterembe.
Nyugtalanság, izgalom látszott valamennyi arczon.
Áldorfai Incze tanórája nyitá meg a napot.
Az ifju tanár a consistorium terméből jött. Arczvonásai hideg nyugalmat
erőltettek; de halántékának lüktető erei, lázasan égő szemei, reszkető
ajkai elárulák a belül háborgó indulatot.
Felment a szószékbe, elővette tankönyvét, és elkezdte az előadást.
Magyarország történetéből elmélkedett, s a mit előadott, az sajátszerű
összeállítása volt az eseményeknek.
«Mit tettek a hajdankorban a magyar papok, mikor ellenség támadta meg
hazájukat?»
«1241-ben. A muhi pusztán, a Sajó mellett a mongol dúló hadsereggel
megütközve, ott harczolt a magyar sereg élén valamennyi főpapja; a harcz
alkonyán elesik Ugolin kalocsai érsek, a mongolok sorait törve, és a
templomosok főnöke; elhullanak az ország zászlóját védve, Mátyás
esztergomi érsek, Gergely győri püspök, Rajnald erdélyi, és Jakab
nyitrai püspök. Miklós szebeni nagyprépost egy tatár vezért vág le ott s
akkor nyilaktól átfurva rogy össze. Erád bácsi esperes és Albert
esztergomi kanonok, mind vitézen harczolva, hazájukért menekülnek.»
«Ugyanazon évben Uriás apátur, a benczéseket fölfegyverezve, elveri a
tatárokat Pannonhalma falai alól.»
«1453-ban János püspök a hős Hunyady János oldalán küzdve, dicső halált
szenved a rigómezei ütközetben; fejét elküldik Stambulba.»
«1454-ben Rozgonyi Simon egri püspök maga vezérli dandárait a duló cseh
hadak ellen.»
«1456-ban Kapisztrán János ferenczrendi barát hatvanezernyi hadat toborz
össze a népből s vezeti azt Hunyady segélyére, Belgrád falait
ostromolja, harczol földön és vizen, s a meghódított vár falára kitűzi a
keresztet.»
«Keresztes hadait képezték papok, diákok, barátok, kézművesek,
földészek. A szent Pál rendi perjel, hét szerzetes társával ment a
harczba, s ez a vasvillás gyülevész győzte le Mahomed világhirű
hadseregeit.»
«Hát 1526-ban! Hát Mohácsnál! A hol Tomory érsek áll a huszezernyi
martyr élére fővezérnek; sisakot tesz fel az infula helyébe, kardot
ragad a pásztorbot helyett s az ő és hetvenhat paptársa, azok közül
Szálkán László, Perényi Ferencz, Móré Fülöp, Paksy Balázs, Csaholy
Ferencz, Palinay György püspökök esnek el hős halállal, vérükkel
pecsételve meg a haza földje és az Isten ege közti szent szövetséget!»
… E szavaknál becsapta a könyvet Áldorfai Incze s végigtekinte
tanítványain. Aztán halkan azt mondá:
… «És 1848-ban egy magyar kolostor szerzetesei tíz óra hosszat
tanácskoztak azon kérdés felett, hogy védelmezzék-e a hármas halmot és a
négyes folyót, és a kettős keresztet? és nem találtak reá feleletet!»
Egyetlen névtelen ordítás tölté meg a tantermet e szavakra. Mi volt az?
Üdvriadal? Vagy a fájdalom, a kétségbeesés kiáltása? Az ítéletnapi
angyal leirhatatlan jeladása, mely a kriptákat, a sirokat föltöri?
Egyszerre mindannyian, mind a huszonnégyen rohantak helyeikből a szószék
felé, és minden kéz az égre volt emelve, esküre: szörnyű halálos
fogadásra.
Mind, mind, mind el fognak menni.
A hová Ugolin, Kapisztrán, Tomory mentek. Oda!
Alant a consistorium csendes termében tanácskozó vének, a mint a fejük
fölött megzendülő rivallást meghallák: megérték, mi történt odafenn?
A kegyes apátur felállt helyéből s meghajtá fejét az érczfeszület előtt.
«Alea jacta est, fiat voluntas tua…»
S midőn a felső emeletből robogva jött alá az ifju sereg, tanárát
körülfogva, már akkor a folyosón várták őket az atyák, s csak szemeiknek
könyje mondott ellen a nagy elhatározásnak; de nem ajkaik többé.
Így kellett annak jönni.
– Én is velük fogok menni, mondá Áldorfai Incze.
– Te is? rebegé az apátur, s megcsókolá az ifjut, és aztán félre fordult
sírni.
Sírtak az öregek; de tomboltak az ifjak. Hajh! minő üdvriadal volt ez!
Hogyne? Hisz ez a föltámadás napja!
Legelső dolog volt egy tömegben a toborzó helyre menni; ott beiratták
magokat önkénteseknek. Az őrnagy sorba csókolta valamennyit s nemzeti
szinű kokárdákat osztogatott nekik. Csak kokárdákat: puskája bizony nem
volt.
Segítettek ők magukon. Van a kolostornak derék régiségtára. Abban
tisztes ősi kovás puskák: a hány, annyiféle ürmértékű; de mind jó lesz
az, ha jó kézbe kerül s jut belőle mindenkinek. Áldorfai az őrnagy
kegyéből alhadnagygyá neveztetik ki s lesz a csapat vezére. Nem tud
hozzá? Majd belejön. Az őrnagy se tud: alispán volt eddig. Majd
megtanulják együtt. Délután már dobszó mellett tartanak gyakorlatokat a
kolostor előtti téren. Kész katonák fél nap alatt. Vihetik őket az
ütközetbe.
A nép bámul, s aztán a példától elragadtatva maga is előkeresi kaszáját,
vasvilláját s megindul a toborzóhely felé. A népgomoly nő, mint a
hógörgeteg.
– Mit miveltél? szól egy falhoz huzódó alak Inczéhez a sötét folyosón,
midőn az este szobájába tér, karddal az oldalán. Gideon áll ott.
– Jót, felel neki röviden Áldorfai, kardmarkolatára téve kezét.
A gúnyolódó útját állta és megfogta kezével a zsinórt, melyre Incze
kardja volt akasztva.
– Hová lettek márványba vésett elveid? Mi lett a világból, a mit
magadnak alkottál?
– Ember tervez, Isten végez.
– Ki mondta azt: enyém a tudomány világa! s ki taposott legelső a
könyvre, midőn a trombitát megfujták, hogy kardot kössön?
– Én voltam az. Plutarch tanított rá, és Anonymus, és a Carmen
miserabile Rogerii és a többi krónikairók, hogy így tegyek.
– Ki mondta azt: enyim az ifju nemzedék világa, csillaga leszek, melytől
fényt kölcsönöz; apja, nagyapja, dédapja leszek, ki lelket ád neki s
belé erényeket, tudományt, igaz hitet! S ki állt az ifju nemzedék élére,
hogy őt a halálba vigye, a hol lemészároltatik, s elvész szentség
nélkül, kegyelem nélkül?
– Én mondtam azt, én tettem ezt. Erényt tanítok: honszerelmet. Hazámat
és a népjogot védem. Ez is szentség. Nem esünk el kegyelem nélkül. A
csatatéri halál az égbe visz.
– Ezt prédikálja a pópa a muszka harczosoknak. S azok elhiszik neki. A
ki a csatában hal meg, a paradicsomban ébred föl; még a purgatoriumot is
átugorja. De te ismered az Úr szavait Péterhez, eleget prédikáltál
nekünk róla: «Rejtsd hüvelyébe kardodat; mert a ki fegyverrel öl,
fegyver által fog elveszni».
– Igaz; de azt nem tiltá meg az Úr tanitványainak, hogy oda menjenek, a
hol fegyver által lehet elveszni: sőt kötelességükké tette azt.
– Ah! monda diadalmas gúnynyal Gideon: tehát te nem azért sietsz a
vérmezőre, hogy ott gyilkolni segíts, hanem hogy ott meghalj! Barátom:
te nem vagy hős, nem vagy hazafi, – hanem szerelmes.
Incze megdöbbenve támaszkodott a falnak. Ez olyan csapás volt, mely
minden idegét megrázta. A lelke mélyéig hatott az.
A folyosón elhaladó társ gúnykaczaja visszhangzott sokáig.
És Incze nem tudott addig helyéből megmozdulni, míg az el nem tünt
előle, míg ez el nem hangzott. Meg volt igézve tőle.
Azután szobájába sietett, ajtaját magára zárta s térdre omolva
imádottjának jelvénye, a madonna-kép előtt: kivonta kardját s annak
markolatát jobbjába, hegyét baljába fogva meghajtá azt s a
madonna-képhez emelé:
«Oh, égi tiszta alak! Tekints szivembe alá és mondj rám ítéletet. Ha
igaz az, hogy csak árnyéka van is lelkemben a tisztátalan érzületnek; ha
igaz az, hogy merész lépésemet nem hazám szabadsága, hanem
önszabadulásom vezérlette; ha igaz az, hogy nem a te zászlódért, hanem
földi örömöket hajhászva, kétségbeesés elől futva, keresem a harczmezőt,
törjék kezemben ketté ez a kard, és soha fegyvert ne érintsek többé.»
A meghajtott kard pengéje ívet képezett erős kezei közt, hegye
megcsókolta markolatát és nem törött ketté. Jó fringia-aczél volt. És ő
úgy képzelé, mintha a szent alak mosolyogva nézne le reá.
Azon éjjel nem aludt az ifju. Menyasszonya feküdt mellette: a kivont
kard; azt fényesíté, azt csókolgatá; annak mondott hizelgő szavakat,
annak fogadott örök hűséget: tied leszek! élve el nem hagylak! ha
meghalok: nevemet fogod viselni s dicsekedel vele.
… Hajh, sok veszendő ember meg fogja keserülni azt még, hogy ez a kard
akkor ketté nem törött!