A ki egy hajdankori magyar pénzt látott, ezüstöt vagy aranyat, azon ama
nő képét találta, kinek fején a koronán kívül még a dicsfény is
sugárzik, s körül a párkányzaton e szókat olvashatá: Patrona Hungariæ,
1848-ban már e magyar fölirattal: «Magyarország védője».
Az ifjú hitbajnok nehéz kísértetei közepett ez alakot hívta segélyül.
Megjelent. S egy világító sugárt vetett dicsfényéből kétségbeesése kínzó
homályába, melytől annak lidércznyomású rémei egyszerre ismerős fénylő
alakokká lőnek s a félelmes ködkép ragyogó tájékká idomult át.
1848 nyár utója volt. Keservekben gazdag hónap.
Az a «népkór» (epidemia), a mit említettünk, általános volt már.
Mindenkire elragadt az; és kínlódott vele férfi és nő, és a gyermekek is
szenvedtek bele, s nem volt kiváltságos osztály, melyet érintetlen
hagyott volna. Belopózott a jól bekerített várakba s ezredenkint tette
betegeivé a katonákat, s nem mult el a tömjén-füstben; a templomba is
behatolt, és meglepte magát a papot az oltár előtt, a szószéken, hogy
mikor Jeremiás siralmaiból szól a textus, elkezd beszélni Pannonia
szorongatott népéről s Senakérib király s Heródes helyett a «bán» és a
«camarilla» nevét szalasztja ki száján.
A nyomtatott betű mindenüvé elhordja ezt a ragályt.
Addig volt csak zárda a kolostor, míg fogva tartotta az «irást», a míg a
szerzetesek tolla volt a tudás egyedüli sokszorozója. A mint a betű
kiszabadult: nincs zárda többé! Hasztalan az index, a syllabus! Az irás
betöri a kaput. A papok hirlapokat olvasnak. Jerichónak trombitaszó sem
kell már: a néma betű is megteszi.
Ez a parányi dæmonok tábora mindennap új meg új borzalmakat fuvallt szét
az országon, mint a szél: a betűk légiójának pusztítása rettenetes volt.
Először kiirtotta a szivekből a testvérszeretetet. Minden idegecskéje
testünknek reszketett a vágytól a boszú keserű gyönyörei után, minden
porusunk ragályos embergyűlöletet lehellt s szivünk falát ütötte a
felforrott vér, követelve a sebeket, a miken át ellensége vérével
összeszökellhessen!
Még tovább mentünk. A hol megszüntünk hinni. Először csak az emberekben,
rokonainkban, vezetőinkben, a nagy embereinkben; lehajigáltuk azoknak a
szobraikat egymás után helyeikről, míg utoljára a legmagasabb ember
bálványa, maga az Isten földi képe, a király is végigzuhant hitünk
omladékai között, s estével összetörte magát az oltárt is, s azt
mondtuk: nem imádkozunk többé, hanem átkozódunk! és letéptük a
harangokat a toronyból és megöntöttük ágyúknak.
Oh, be rettenetes idők voltak azok!
Mindennap új iszonyat képe, új jajkiáltás hangja; a lehetetlenségek
szörnyetegei, egymást szülve és felfalva; a csalódás mindenben, a mi
eddig szentnek tartatott; a legiszonyúbb delirium hagymázos viziói véres
valósággá alakulva, s mindezek közt az elhagyottság zsibbasztó érzete.
De a lázbetegnek ereje is szokott lenni!
Az apró daemonok mindennap új meg új szelet fúttak át az országon. Egyik
nap a borzadályok hideg szelét: a leghidegebb északi Bórát, másik nap a
buzdítások forró Siroccoját.
A sirocco pedig átmegy a kolostorok zárt ablakain is.
Mindenki beteg volt már bele.
Nem védett meg ellene a fehér talár.
(Mondtad uram: «az én országom nem a földről való!» de azért mégis
könnyeid hullottak bele, mikor Jeruzsálem elpusztulását megjósolád. Hát
a mi szivünk erősebb lehet-e?)
Mindennap olvasá Incze társaival a nőttön-növő ragály jelenségeit.
Ifjak, vének, úr és szegény hogy tódul a zászló alá! Apák elhagyják
családaikat, tisztviselők hivatalaikat, tanárok kathedráikat, iskolás
gyerkőczök embersorba állnak… csak a mi kezünkben nincsen fegyver! A
rovat napról-napra számlálja: ennyi ezerrel többen vagyunk!
Egy másik állandó rovat arról beszél, hogy egy nemzeti bankalaphoz mint
hordja össze aranyát, ezüstjét, kicsiny és nagy ember. A főurak
mázsaszámra küldik asztali készleteiket, ősi ékszereiket a nemzeti
pénzverdébe; szegény szolgálóleányok gyűrűiket, függőiket adják oda…
csak a mi kezünkben nincsen pénz! A rovat halad előre napról-napra:
ennyi százezerrel több van!
Incze tépelődve gondolkozott rajta.
«Nekünk se vasunk, se aranyunk. Nevünk szerzetes, helyünk a kolostor,
hivatalunk a béke, kincsünk a mennyország.
Nem elég!
Nem elég nekünk a mennyország!
Nem lehet azzal a tudattal a mennyországot megnyerni, hogy hazánkat
elvesztettük. Nem lehet azzal a gondolattal idvezülni, hogy nemzetünk
elkárhozott!
Egyszer azt kérdezé tőle a két árnyék közül az egyik, a sötét árny:
«Mit tennél most, ha megtakarított aranyaid megvolnának? Egyfelől az a
hölgy, kinek neve Patrona Hungariae, kié a magas menyország minden
angyalaival és paradicsomi boldogságával; másfelől az a másik hölgy,
kinek számodra nincs neve, s kié az otthontalan árvaság, a nyomor, az
inség minden kísérő dæmonaival. Mindkettőnek joga van
könyöradományodhoz. Ha most kezedben volna az, melyiknek adnád?
Ha választhatnál!
Incze várta, hogy a másik árny, az a fényes, adjon rá választ.
Adott.
Másnap délután, midőn a kolostor kertjéből visszatért, a perjel az
olvasó-terembe hívta s átadta neki a legújabban érkezett hirlapot.
Sajátszerű delejes tünemény az, hogy az ember, akár egy nagy abrosznyi
hirlapon legyen a neve nyomtatva, azt az első pillantásra feltalálja.
A nemzeti adakozások rovatában állt a neve Inczének.
«Áldorfai Innoczencz *–i cistercita szerzetes átadott a nemzeti alapra
száz darab aranyat»…