… A két vándor fölért a hegyi útra, hol a magas mészsziklafal mentében a
holdvilágnál sötét árnyékok kisérik az embert. Szótlanul haladtak egymás
nyomán.
A hol a hegyi út legmeredekebb, ott megállt a leány s még egyszer
visszatekinte a tájra, melyben az esti köd gyermekkora örömeit és
bánatát, s szülői sírját eltakarja. A szerzetes ott állt mellette és nem
nézett reá.
A sziklafal még ötven ölnyire meredekül alá: szédület letekinteni róla.
Incze valamit gondolt: vajjon ez a leány nem arról gondolkozik-e, a
miről ő?
Egyszerre odafordult hozzá a leány s megszólítá:
– Atyám! Engedjen meg egy kérdést.
– Szólj, leányom.
– Megbocsátja-e azt Isten, ha magunk keressük a halált, mely hivásunkra
nem akar megjönni?
Incze öntudatlan gyorsasággal rántá vissza a leányt a meredély széléről,
s elszörnyedve kiálta föl:
– Mit kérdezhet ön? Az bűn, mit Isten nem bocsát meg soha.
Az elszörnyedés kettős volt. Ő maga is úgy érzé, mintha az a fekete árny
ott a háta mögött taszítaná előre s suttogná fülébe: «ugorjatok le innen
együtt, akkor mindjárt egymáséi lesztek!» Önlelkét feddé meg e
felkiáltással.
A leány fájdalomtól égő szemekkel néze reá, s újra kezdé az ostromot az
ég ellen.
– De ha az élet egészen lehetetlenné vált már, ha mindent elveszíténk:
legkisebb remény nélkül valaha visszanyerhetni az elveszettet; ha nincs
többé a világon senkink és semmink. Ha lelkünk már előre meghalt. Ha az
élet eltévesztette czélját s útban van, hogy még a másik életet is
elveszíttesse velünk. Ha a földönlakás az égbejuthatás igéretét rabolja
el tőlünk, akkor sem szabad-e azt felkeresnünk, a ki bennünket a
kárhozatból megvált?
– A halált keresni mindenütt és mindenkor bűn.
– Ön talán csalódik. Hát a Megváltó, hát az apostolok, hát annyi vértanú
nem azzal a bizonyos tudattal állta-e meg a helyét, hogy ott kínhalálát
várja be? Hát a kik küldetésükben előre mentek, s tudták, hogy halálba
mennek: a szentek dicső serege? Nem nyertek azok bocsánatot érte?
– Ah, az egy más eszmekör. Azok egy dicső feladatért, egy magasan
ragyogó czélért vitték oda életüket a vérpadra, a mészárszékre. Az
áldozat hecatombéjában meg van szentelve az önkereste halál s erénynyé
válik az, a mi másképen bűn.
A leány ajkaihoz szorítá az ifjú kezét. Tekintetében megdicsőülés
ragyogott.
– Köszönöm, monda ihletten. Ezt óhajtottam tudni. Tehát a kik szemközt
mennek a halálba, úgy hogy egy nagy, magasztos eszmének szolgálnak
általa, azoknak szándéka nem bűn, hanem erény; ha czélt értek, nem
kárhoznak el, hanem idvezülnek.
– Mire gondol ön?
– Titok az. Siessünk, míg fenn van a hold.
A leány biztos léptekkel megindult, Incze követte őt; hajnalra faluhoz
értek, ott Serena szekeret fogadott, mely őt tovaszállítsa; Incze búcsút
vett tőle s nem mondták egymásnak: «a viszontlátásig». De ott állt, a
míg el nem takarta előle a távozót az erdők mélye.
Akkor tért vissza a kolostorba.
Már két éjjel nem aludt. Az apát úr megdicsérte buzgalmáért s azt mondá
neki, hogy most menjen szobájába s pihenje ki magát.
Pihenni!
Pihenni ezzel a nehéz tudattal szivében, a mit magával elhozott.
Pihenni a Golgotán! Lefeküdni a keresztre feszített szívvel és aludni
csendesen!
Az érzékiség ellen könnyű küzdeni az anachoretának: a test földi vágyait
meghüsíti a szellem, oly magas régióiba emelkedve az érzelemnek, a hová
az agyhevítő ködök fel nem hatnak; a hol a hideg és a sugár uralkodik;
de hogyan védje magát akkor ha egyenrangú nemes érzelem támad fogadása
ellenében, s két ellentétes fény vakítja el lelkét ugyanazon magas
csillagvilágban, a hová menekülni akart? Mihez folyamodjék akkor, midőn
nem a kárhozatos gyönyör és az idvezítő vezeklés között kell
választania, hanem két fájdalom között, a miknek egyike «részvét», a
másika «kötelesség» nevet visel.
A részvét az árva gyermeket kiséri, ismeretlen, kitalálhatlan utakon,
miknek vége: halál. A kötelesség lekötve tart egy véghetetlen lánczczal,
melyet a szabad akarat elnyujthat messzire, de el nem szakíthat soha,
mely ahhoz a ponthoz, honnan kiindult, mindig visszavezet.
A leány útjai és a férfi útjai összebonyolulnak, egymást örökké keresve,
de nem egyesülnek soha. Ez a megkettőztetett labyrinth.
A szerzetesnek nem voltak többé csendes éjei.
Ott virradt meg, hol lefeküdt, zokogva, imádkozva a szent kép előtt és
kért tőle világosságot.
Őt nem a puszta eskü és fogadalom tette hivévé az égi védalaknak, de a
tiszta, magasztos meggyőződés; boldogságát kereste az imádatban s
gyönyörrel követte őt a felhők és csillagok fényességei közé, de
hasztalan akart felé repülni: elveszté lelke szárnyait, a mióta azt
tudta, hogy egy másik magasztos, szenvedő, tiszta női alak, ki az égi
eszményképnek annyira képmása, itt a földön jár – és nem idvezült, hanem
boldogtalan.
Olyan volt, mint a holdkóros, kit egyszerre vonz a csillag és a föld, s
jár e kettős bűvhatalom által vezetve szédítő meredélyek párkányain.
Két árnyéka van: az egyik fényes, a másik sötét.
Ha bűn volna az, a mi ellen küzd, könnyű győzelme volna; segítségére
jönne Isten; de az is erény, mit leküzdeni akar: a legnemesebb, a
legtisztább érzelem, minden salakjától a vér forró vágyainak ment, ép
olyan tiszta imádat egy földi szent iránt, mint az a másik. Két oltár
közé van állítva: egyiket le kell rontania, hogy a másiknak hive
maradjon, s akármelyiket rontja le: az őt el fogja temetni.
Nem adott már vigaszt lelkének az isteni természet szemlélete; a
vízcsepp, a porszem csodái elveszték hatalmukat a kebel csodái előtt;
nem találta fel nyugalmát a liget méla zúgásában; a fák, bokrok, virágok
átvették gondolatjait, mint a pókhálót, s mikor újra elhaladt mellettük,
e pókfonalak visszaemlékezteték a hozzájuk tapadt eszmékre.
Nem vigasztalták meg régi barátai, a könyvek, ezek az élettel teljes
katakombák. Most csak kísértetek jártak fel azokból is.
S mikor mély tépelődései közepett a konduló harangszó meglepé, ijedten
rezzent össze; s aztán elcsüggedve kérdezé magától:
«Mi hát a vétkem, hogy úgy megrettenék?»