Tied vagy magadé!…

Az út folyvást fölfelé vezetett. Sok ideig egy meredek fehér sziklafal

képezte egyik oldalát, melytől az erdős hegyoldal meredekesen futott

alá, a fák koronái emelkedtek csak az út magasáig alantról. A tele hold

oda sütött a fehér mészsziklára s a szerzetes árnyékát éles

körvonalokban rajzolta oda. Az árnyék előtte járt messze elnyúlva.

S az árnyék beszélt hozzá:

… Rátaláltál. Ez az. «Az enyim.» Az oltárkép eredetije. A szűz.

Eszményképe a szűznek. Valahányszor a szent kép elé letérdelsz, mindig

előtted fog állni az eredeti: s nem fogod imádhatni az égit, a nélkül,

hogy a földit is ne imádd vele…

… S neked csak az imádat jut. A boldogság másé.

… Az a «más» az utolsók egyike: te az elsők elsője vagy. Az egy vézna,

félszeg, nevetséges alak; te egy délczeg dalia. Az egy homályos eszű

korlátolt lélek, kinek minden világa egy falu, minden tudománya egy

biblia: abból is hamisan idéz; meg a mi ráragadt az iskolában, ott is az

utolsó padon; a kinek minden élcze a vén diákos pennalismus; te pedig

egy lángész, ki a korszellemmel együtt haladtál, s a tudomány egész

csillagrendszerében ismered az utat. Az egy szegény ördög, ki a dudai

vályogházon s a káposztás kerten kivül sohasem fog egyebet birni; te egy

hatalmi pályának bizonyos diadalra hivott versenyzője; egy fényes névnek

önteremtő örököse: egykor az optimates egyike, praelatus, felsőház

tagja, egyházi fejedelem: öneszed, önérdemed erejénél fogva…

… És mégis mennyivel több az a «másik», mint te vagy: ő birhatja azt, a

mit te soha!

«Apage Satanas!»

De az árnyékot nem birta elűzni magától.

A puszták magánya, az erdők csendessége nagyon jó a kisértőnek arra,

hogy az embert megtalálja.

Incze védte magát az árnyék ellen, mely együtt lépett vele.

– Nem igaz! nem boldogabb az, a kinek szabad minden gyönyör. Én a

szellem gyönyöreit birom, más a testét. Az én gyönyöröm örökké tartó,

soha nem hervadó. Az övé rövid, mulékony, hosszú bánattal viselős. Én is

szerethetek, mindent és mindenkit. Engem is szerethet mindenki. Lehetek

boldog és tehetem boldoggá azt, a kit szeretek. Lehetek ember; de nem

lehetek állat… Ő a keresztség sacramentuma által már szellemi kötelékbe

lépett velem. Még az a másik nem birja őt. S ha birni fogja is valaha az

csak a test lesz: lelkét én jegyeztem el magamnak. S ez nem vétek

fogadalmam ellen: ezt canonaink rendelik így; a keresztelő pap s a

keresztanya szellemi jegyesek. Szűz jegyesség, mely átkisér az örök

üdvösségbe.

Az út a fehér sziklafaltól letért a völgy mélyébe, a holdvilág eltünt,

az árnyékot elnyelték a fák homályai s elriaszták a fénylő

szentjános-bogárkák a fák alatt: mire hazaért Incze a kolostorba,

kedélye fel volt tisztulva, arcza nyugodt és szenvtelen. Midőn ágyába

lefeküdt, nyugodtan mondá el az Ave Máriát a madonnakép előtt.

De ettől a naptól fogva kerülte Gideont. Nem akart tekintetével

találkozni.

És imakönyvét elzárva tartá, nehogy más lapozzon benne, s megtalálja azt

a zöld levelet.

Pedig hiszen – mit találna rajta? hisz azt minden ember tudja, hogy

ennek a levélnek a neve «Boldogasszony virága».

Enyim, tied, övé (1. rész) Regény · 第 22 / 77 题