Az út folyvást fölfelé vezetett. Sok ideig egy meredek fehér sziklafal
képezte egyik oldalát, melytől az erdős hegyoldal meredekesen futott
alá, a fák koronái emelkedtek csak az út magasáig alantról. A tele hold
oda sütött a fehér mészsziklára s a szerzetes árnyékát éles
körvonalokban rajzolta oda. Az árnyék előtte járt messze elnyúlva.
S az árnyék beszélt hozzá:
… Rátaláltál. Ez az. «Az enyim.» Az oltárkép eredetije. A szűz.
Eszményképe a szűznek. Valahányszor a szent kép elé letérdelsz, mindig
előtted fog állni az eredeti: s nem fogod imádhatni az égit, a nélkül,
hogy a földit is ne imádd vele…
… S neked csak az imádat jut. A boldogság másé.
… Az a «más» az utolsók egyike: te az elsők elsője vagy. Az egy vézna,
félszeg, nevetséges alak; te egy délczeg dalia. Az egy homályos eszű
korlátolt lélek, kinek minden világa egy falu, minden tudománya egy
biblia: abból is hamisan idéz; meg a mi ráragadt az iskolában, ott is az
utolsó padon; a kinek minden élcze a vén diákos pennalismus; te pedig
egy lángész, ki a korszellemmel együtt haladtál, s a tudomány egész
csillagrendszerében ismered az utat. Az egy szegény ördög, ki a dudai
vályogházon s a káposztás kerten kivül sohasem fog egyebet birni; te egy
hatalmi pályának bizonyos diadalra hivott versenyzője; egy fényes névnek
önteremtő örököse: egykor az optimates egyike, praelatus, felsőház
tagja, egyházi fejedelem: öneszed, önérdemed erejénél fogva…
… És mégis mennyivel több az a «másik», mint te vagy: ő birhatja azt, a
mit te soha!
«Apage Satanas!»
De az árnyékot nem birta elűzni magától.
A puszták magánya, az erdők csendessége nagyon jó a kisértőnek arra,
hogy az embert megtalálja.
Incze védte magát az árnyék ellen, mely együtt lépett vele.
– Nem igaz! nem boldogabb az, a kinek szabad minden gyönyör. Én a
szellem gyönyöreit birom, más a testét. Az én gyönyöröm örökké tartó,
soha nem hervadó. Az övé rövid, mulékony, hosszú bánattal viselős. Én is
szerethetek, mindent és mindenkit. Engem is szerethet mindenki. Lehetek
boldog és tehetem boldoggá azt, a kit szeretek. Lehetek ember; de nem
lehetek állat… Ő a keresztség sacramentuma által már szellemi kötelékbe
lépett velem. Még az a másik nem birja őt. S ha birni fogja is valaha az
csak a test lesz: lelkét én jegyeztem el magamnak. S ez nem vétek
fogadalmam ellen: ezt canonaink rendelik így; a keresztelő pap s a
keresztanya szellemi jegyesek. Szűz jegyesség, mely átkisér az örök
üdvösségbe.
Az út a fehér sziklafaltól letért a völgy mélyébe, a holdvilág eltünt,
az árnyékot elnyelték a fák homályai s elriaszták a fénylő
szentjános-bogárkák a fák alatt: mire hazaért Incze a kolostorba,
kedélye fel volt tisztulva, arcza nyugodt és szenvtelen. Midőn ágyába
lefeküdt, nyugodtan mondá el az Ave Máriát a madonnakép előtt.
De ettől a naptól fogva kerülte Gideont. Nem akart tekintetével
találkozni.
És imakönyvét elzárva tartá, nehogy más lapozzon benne, s megtalálja azt
a zöld levelet.
Pedig hiszen – mit találna rajta? hisz azt minden ember tudja, hogy
ennek a levélnek a neve «Boldogasszony virága».