Két menedéke van az ascetának a kisértés ellen: a templom és a könyvtár.
A tudós védnői nemcsak a szentek, hanem a muzsák is. Az imának sikerét
erősíti a tanulmány.
Inczét még azon őszszel segédtanári állomásra emelték, a rá nézve oly
kedves szakmában: a történettanban. A szorgalom, melyet hivatásában
kifejtett, több volt, mint szenvedély: az már küzdelem volt.
Most már külön szobában egyedül lakott, magának élhetett. Nappala
hivataláé volt; éjjele a magáé. A nappal üres óráit, a heti szünnapokat
a könyvtárban tölté, annak kincshalmazai közül keresve elő a
tanulmányaihoz szükséges kútforrásokat. Éjjel azután dolgozott. A
reggeli harangszó gyakran asztalától szólítá el. Egy roppant műbe
kezdett bele, melynek elkészüléséhez évek sora szükséges és pihenéstelen
rabszolga-szorgalom. A közben tanított és tanult. Mint tanár nem érte be
azzal, a mi puszta kötelessége volt: tanítványait magánórákon képezte
tovább.
Gideon és a «halászok» ezért azt sugdosták róla, hogy e magán tanórákat
azért tartja, mert szereti a pénzt: azokért fizetnek a gazdagabb
tanítványok. Ámde ő a szegényeket is épen úgy tanította külön leczkéken.
A mellett két nehéz tantárgyból maga is vizsgát tett le, kitünő
eredménynyel.
Azon évben a herczegprimás pályaversenyre hítta fel az összes magyar
római hitű tanító-szerzeteket. A feladat volt: leirása azon
csodatéteknek, miket a Boldogságos Szűz eszközölt Magyarországon,
história, krónikák, hagyományok és műemlékek nyomán. Jutalma: száz darab
Szűzmáriás körmöczi arany. A pályadijt Incze műve nyerte el a birálók
egyhangu itélete szerint; a mi nagy büszkeségére vált kolostorának és
egész rendének; neki pedig ezt az irigység sugallta czimet szerezte
tárgyainál: «Polycrates». (A szerencse kedvencze.)
Mikor e jutalom elnyerése után Gideon találkozott vele, ezzel a szóval
gratulált neki:
– Egy fogadalmad már meg van törve: a szegénység.
Száz arany nagy kincs egy szerzetesnél. Mit is csinálhat vele? Könyveket
vesz, vagy festményeket. Egyéb fényüzés, szerzemény, rá nézve nem
létezik. Vagy heverni hagyja szekrényében, hogy ha egyszer meghal,
valami szegény rokonát boldoggá tegye vele.
Telt nap nap után. A háborító álomlátásoktól elszoktatta a szivet a
munkában átvirrasztott éj; s az oltárkép oltalmat nyujtott saját
képmása, az élő ábrándkép ellen. Gyakran kihullott a toll a dolgozó
kezéből, hogy térdre esve választott védszentje előtt, zokogva boruljon
ágyára, és kérjen tőle erőt az égtől nem földi kinok elviselhetésére.
Testkinzó virrasztás, józanság, szellemi erőfeszítés, égi malaszt és a
jellemerő, melyet szent esküvés edzett, erős várat képeztek körüle,
melyen a kisértő nem törhet keresztül; s ha a csábarczú rém mégis
belopózott, ott kész védőrséget talált a hideg philosophiában. Ez a
világi rend. Az élet prózája meggyógyítja az ábrándok betegségeit.
De hátha egyszer mégis halál a vége az ilyen betegségnek?
Mégis sokszor kiverték az ábrándok szivéből a tanulmányt, az egybefüggő
gondolatot, az öntudatos imát, s magukkal ragadták. Sokszor ott virradt
meg a kolostor udvarára néző ablakánál s elbámult merengve a négy óriási
fenyőfán, mely az udvar közepén egymásra borul. Ime, e négy fenyőt ide
ültették fogolyként, bezárva négy magas fal közé, hol csak kimérve jut
napfény és szabad lég s ime, e négy fenyőszál addig emelkedett, míg
túlnőtt a kolostor tetőzetén, fölfelé tört utat magának, s koronájával
szabadítá ki magát börtönéből.
… Absit omen!
Incze rákényszeríté magára azt a hitet, hogy nem is gondol többé ama
szelid, martyrtekintetű gyermekre, ki mint egy szent lépett eléje a
felbőszült tömeg közé, s lecsillapítá azt az ihlet varázsával. El tudta
őt már feledni.
A kisértés nem jön eléje többé. Hiszen semmi helyzet sem képzelhető,
melyben ők valaha még egymással találkozzanak.
S még egy új fordulat történt, mely az eszméknek más irányt, a
gondolatoknak szokatlan táplálékot adott: a mozgalmas idő.
1848 volt az év.
Új eszmékkel vajudó korszak, melynek hegyei ezuttal oroszlánokat
szültek.
S e világrengés a kolostorok falai közt is érezhető volt.